I. / 9. rész * Az első nap

Üdv nektek, újra!

Ma elkapott az alkotói láz, így megcsináltam az első valódi fejlécet az oldalnak, ha szabad így neveznem. Nem nagy durranás, de gondoltam, legyen! :) 
Köszönöm az előző fejezethez érkezett, eddigi 5 pipát, a több, mint 600 kattintást, és a kommentet Enikőnek és Katának! Ezért ezt a fejezetet most nekik ajánlom! Kellemes olvasást!

Eszti :)

~~~~~~~~~~

Még csak hat óra volt, de nem tudtam aludni. Hideg kakaót kortyoltam, és a reggeli híreket néztem. Persze nem magamtól, anya miatt.
- Nem fekszel vissza még egy kicsit? Ma reggel be tudlak vinni.
Megráztam a fejem.
- Úgysem menne. Amúgy meg, ez az első nap! Legalább most nézzek ki emberien!
- Kérsz reggelit?
- Nem köszi! - emeltem felé a félig üres bögrémet. Már megint reggeli. Ez egy hónapon belül a második alkalom.
Anya eltűnt a konyhában. Én is felálltam és elcsoszogtam a szobámig. A székem háttámláján fehér blúz lógott, ágyam mellett a fekete magassarkúm hevert. Nagyot sóhajtottam és bögrémet az íróasztalra tettem - a többi három mellé. Hát igen, a rossz szokások. Kitártam a szekrényemet. A sok barát és családtag arca mind engem fürkészett. Tegnap este óta, pedig már Panka is ott virított. A szoknyáim közt turkáltam. Végre ráakadtam arra a darabra, amit kerestem és elégedetten rántottam ki a kupacból. Az ágyra hajítottam. A szekrényem aljából előhalásztam egy oldaltáskát.
Belepakoltam a tolltartóm, egy füzetet. Amire szükségem lehet. Átsétáltam a fürdőbe és fogat mostam. Anya sminkcuccai közül kikerestem egy fekete szemceruzát és kihúztam a szemem. Használtam még egy kis szempillaspirált és az ajakápolómat, majd csókot dobtam a tükörképemnek és visszamentem a szobámba. Felöltöztem. Fekete neylonharisnyát húztam a szoknya alá. A keskeny tükröm elé álltam és kifésültem kusza tincseimet.

- Anyaa!
- Tessék? - kiabált vissza.
- Van rám tíz perced?
- Most már igen. Miért? - válaszolt pár perc múlva.
- Befonod a hajam?
- Persze.
Anya kezei mesteri gyorsasággal jártak szőke hajamban. Még tíz perc sem kellett neki.
- Köszönöm!
- Szívesen, drágám! De most megyek, mert Ádámnak még reggeli kell, apád is nemsokára felébred.
Bólintottam és a polchoz léptem. Az ékszeres dobozaimból apró, ezüst fülbevalót és rengeteg, apró függővel díszített karkötőt vettem ki.
Magamra vettem az inget és párszor körbefordultam a tükör előtt. Az ablakon át jól láttam, hogy az eső ismét rázendített. Kimentem az előszobába és a cipős szekrényből elővettem az átmeneti csizmámat. Pontosabban inkább bakancs volt. Bevittem magammal a szobába és egy zoknival együtt betettem a táskába. Nem mondtam le a magassarkúról, pusztán szembenéztem azzal a ténnyel, hogy hazafelé mindenképpen egyszerűbb lesz ebben.
A konyhából bevásárlószatyrokat hoztam és azokat is beraktam. Az éjjeliszekrényemen a digitális óra már háromnegyed hetet mutatott. Felhúztam a magassarkút és megkötöttem az iskolai egyen nyakkendőt. Kellemes tapintású, türkizkék anyagból készült, rajta az iskola címerével. Táskámmal a vállamon behúztam magam után az ajtót.
A konyhában anya éppen Ádámot etette. Kisöcsém arca felderült, mikor meglátott.
- Manya!
- Szervusz tökmag! - mosolyogtam, és megsimogattam a fejét.
- Biztos mindened megvan?
- Anya, ezt már legalább háromszor kérdezted! - forgattam meg a szememet, miközben az oldaltáskámba ejtettem egy üveg ásványvizet.
- Tényleg? Fura. - mondta anya szórakozottan, és az üres tálat a mosogatóba tette. Ádám nagyot kortyolt a csőrös poharából. A szekrényből müzliszeletet és csokit vettem ki. Becipzároztam a táskát és átvetettem a vállamon.
- Készen is vagy? Még hét óra sincsen.
- Nem baj! Majd addig sétálok egyet. - vontam vállat.
- Kislányom, nem tudom, feltűnt-e, de szakad az eső.
Nem válaszoltam csak megindultam az előszobába. Leakasztottam a lakáskulcsom és egy külső zsebbe mélyesztettem a telefonom mellé. Belebújtam a fekete kardigánomba és az esőkabátomba. Fejemre húztam a kapucnit, hogy a hajam még véletlenül se vizeződjön össze.
- Pillanat, csak felöltöztetem az öcsédet.
- Majd én megcsinálom! Menj, addig állj ki a garázsból.
Cipőm hangosan kopogott a linóleumon. Ádám egész könnyen belement, hogy ráadjam a kantáros nadrágot, majd a pulóvert is.
- Na, gyere! - állítottam talpra, és kézen ragadtam.
- Szép vagy!
- Ó, köszönöm.
Leguggoltam, és hatalmas puszit nyomtam az arcára. Felnevetett, ahogy beleszuszogtam a nyakába. Az autó dudája félbeszakította a pillanatot. Gyorsan belebújtattam a gumicsizmába és az esőkabátba, majd kulcsra zártam a bejárati ajtót.

* * *

- Vigyázz magadra kincsem!
- Jól van, anya! Sziasztok!
Becsaptam a kocsi ajtaját és megálltam a járdán. Az iskola. Az én iskolám.
Még csak negyed nyolc volt. Elindultam befelé. Úgy éreztem, túl nagy zajt csapok. Cipőm kopogott, karkötőm minduntalan megcsörrent. Még az eső zuhogása sem tudta elfedni a zajokat. Úgy öt méter hosszú lehetett a keskeny, kikövezett út, ami a bejárathoz vezetett. Az épület piszkosfehérre mázolt, három emelet magas tömb volt. A bejárat inkább egy várkapura emlékeztetett. Lenyomtam a barnára festett kilincset, ami magasabban volt a vállamnál. Levettem a kapucnimat.  Halkan köszöntem a portásnak.
- Elnézést! Meg tudná mondani, hogy hol találom Kovács Árpád tanár úr termét?
- Felmész itt, aztán a folyosón, ami itt szemben lesz, megkeresed a második ajtót.
Hálásan bólintottam, és felsétáltam az előcsarnok lépcsőjén. Francba a visszhanggal!
Betoltam a tetején a lengőajtó egyik szárnyát. Odabent minden olyan zajossá vált. Úgy éreztem, mindenki engem figyel, hogy a csoportba tömörült lányok mind engem figyelnek, rajtam nevetnek. Behúztam a nyakam és csak azon igyekeztem, hogy minél előbb megtaláljam a termet. Már épp fellélegeztem volna, de mikor be akartam lépni, egy barna hajú lánynak ütköztem.
- Bocsánat! Ne haragudj! Most összevizeztelek! Annyira sajnálom!
Nem győztem mentegetőzni. A lány csak mosolygott.
- Ugyan már! Amúgy szia, Kíra vagyok.
- Málna.
- Ha elkísérsz a mosdóba, meg is van bocsátva!
Bólintottam és utána mentem. A folyosó másik oldalát színesre mázolt szekrények foglalták el.
- Mi is kapunk ilyet? - böktem a szekrények felé.
- Ja, biztosan.
A mosdónak viszonylag nagy előtere volt. Ami pedig még ennél is jobban meglepett, az az egész alakos tükör. Gondoltam, ha már itt vagyok, ki is próbálom. Ledobtam a táskámat az egyik sarokba és beléptem a fülkékhez vezető ajtón.
- Atyám! Itt van WC papír?
Túl nagy volt a színvonalbeli ugrás a régi iskolámhoz képest.
- Hát, most még van. Jössz már?
Miután visszaértünk a teremhez, életemben először, átléptem a négyes terem küszöbét. Odabent a padlót nem kő, hanem parketta borította, a falakat hófehérre meszelték. Az ajtóval szemközti falon négy, hatalmas ablak, smaragdzöld, viseltes függönyökkel keretezve. A zöld fedelű padok mind a jobb kéz felőli falnak meredtek. Ott volt a tábla. Nyeltem egyet, ahogy megláttam a két, fekete lapból álló szerkezetet. A plafon legalább egy méterrel magasabban volt, mint azt az ember megszokta. Körös-körül, a falakat tudományos plakátok, tablók és rajzok díszítették.
- Na, bemész még ma, vagy elállsz az útból? - kérdezte Kíra nevetve. Elvörösödtem és beléptem. Cipőm sarka minden egyes lépésnél minél inkább rám terelte a bent lévők figyelmét. Néhányukat felismertem. Flórián két srác padján ült és valamit magyarázott. Olivér és Gábor odaintettek mikor megláttak. Az ablak mellett, a leghátsó padban Krisztián ült. Az órámra pillantottam. Fél nyolc múlt öt perccel.
- Kíra!
- Igen?
- Ha nem túl nagy kérés, ülnél mellém?
- Persze! Úgyis csak ketten vagyunk. Meg aztán téged ismerlek eddig a legjobban!
Rámosolyogtam.
- Mondjuk ide?
- Nekem oké!
A második padot választottuk ki, rögtön a a fal mellett. Én ültem belülre.
- És most? - kérdeztem.
- Elvileg évnyitó az udvaron. De ezt kötve hiszem. Szóval passz.
Levettem a vizes kabátomat és a háttámlára terítettem. Az ajtón két fiú lépett be. A nevükre nem emlékeztem, de az egyiket felismertem. A másik bizonyára egyike annak a két fiúnak, akik nem tudtak jönni a táborba.
- Tényleg, te miért nem voltál gólyában?
Kíra épp üdítője kibontásával volt elfoglalva ezért válasz közben az erőlködéstől eltorzult a hangja.
- Hátö, mert nyaralnií voltam.
- Segítsek?
- Nem, kööszi, már mindjárt megvan!
Végre sikerült lecsavarnia a kupakot és nagyot kortyolt a gyümölcsös italba. Keresztbe tettem a lábam, és hajamat a fülem mögé tűrtem. Az idő gyorsabban telt, mint gondoltam. Még tíz perc és becsengetnek. Idén először. Nekem, ebben az iskolában, először. Az ajtón két szőke lány lépett be. Teljesen egyformák voltak. Ráadásul az ünneplő viselete még jobban elmosta az esetleges különbségeket.
- Sziasztok! - köszöntek szinte teljesen egyszerre. Hátborzongató!
- Heló!
Mikor elvonultak a terem végébe Kíra fülig érő szájjal fordult felém.
- Láttad ezt? Klónok! Atyám! Talán az ötödikkel lehet majd beszélni.
- Na, abba ne is reménykedj.
- Mert?
- Majd meglátod.
- Naa, mondd el! Kérlek!
- Ezt nem lehet szavakkal leírni. - nevettem.
A terem lassan megtelt. A fekete-fehér alakok mellkasán néha megvillant valami kék, ha ide-oda fordultak. Mindenki ismert valakit. Csak egyetlen fiú ült teljesen egyedül, az ablak alatt.
- Ismered?
- Csak futólag. A táborból. De miért?
- Mert már legalább két perce bámulod. Pislogás nélkül. Hogy csinálod?
Felnevettem.
- Na, jó én kezdek baromi éhes lenni.
- Én is. - mondtam és egyik kezemet a blúz alatt dudorodó hasamra tettem. - Asszem reggeliznem kellett volna.
- Én már befaltam egy gyros-t mikor jöttem, de úgy tűnik, az kevés volt.
Kikerekedett szemmel bámultam Kírát. Hogy bír ennyit enni? Vékonyabb volt nálam, de a magasságunk szemmértékre megegyezett. Haja és szeme csokoládébarna. Tört fehér, csipkézett felsőt és fekete farmert viselt.
- Tudom, tudom! - mentegetőzött.
És ekkor megérkezett Erika. Barna, vállig érő hajjal.

* * *

- Lespanolt a szöszikkel! Gondoltad volna?

- Nem tudom, mit gondoljak róla. A táborban csak akkor beszélt hozzám, ha megalázott.

Erika az ikrek társaságát jobban méltányolta, mint a mienket. Bár én inkább még mindig a háj voltam fennakadva.  Ma sem hazudtolta meg önmagát, szoknyája ugyan egy leheletnyivel hosszabb volt, de fölsője kompenzálta ez a szörnyű tényt.

Még egy óra volt hátra. Egyetlen tanóra, és hazamehetek. Csaba ma nem keresett. Nem beszélt velem, csupán az ajtóból intett, mikor megérkezett.

A tankönyvkupac fenyegető bástyaként meredezett a padom tetején. Az órarendem jócskán meghaladta a ,,tűrhető" mércét. Az ellenőrzőmbe ismeretlen tanárok nevét firkáltam az előző órán. Csupán Deli tanárnő és az osztályfőnök neve mondott valamit.

A szünet százszorta zajosabb volt itt, mint az általánosban. A szekrényajtók csapódása, a két méter magas végzősök lábdübögése, az udvarról beszűrődő kosárlabda-pattogás. Hiába szemerkélt még mindig az eső, egyesek elég vakmerőek voltak ezen a napon.

Kírával egészen jóba lettem. Bolondos lány, de a maga módján nagyon is szerethető.

- Végre megvagy!

- Á, szia!

Panka megölelt, majd el is tolt magától, mikor rájött, hogy egy szendvicset tart a kezében.

- Bocsi. Na, milyen a többi lány?

- Kíra, ő rendes, aztán a másik kettő. Hát, ők ikrek, és nem mellesleg Erika lecsapott rájuk.

Kerestünk egy üres ablakpárkányt és az alatta lévő radiátornak támaszkodtunk.

- Képzeld! Mégsem kettő, hanem három lány van az osztályban. Valamit nagyon benéztem mikor a névsort böngésztem a neten. - forgatta meg a szemét.

- És?

- Az egyiknek vörös a haja. De természetes! Tök durva! Amúgy aranyos. A másik pedig, Rita, ő ilyen művészlélek, azt hiszem. De az infót nagyon vágja!

Hajak... A csengő kegyetlenül megszakította a beszélgetést.

- Merre mész haza?

- A parkon túl lakom.

- Én is. Csak én vagy öt kilométerre.

- Mehetnénk együtt.

- Oké.

Búcsút intettem és beslisszoltam a terembe. Kovács tanár úr percekkel később becsapta maga után az ajtót.

- Nos, gyerekek, van még pár dolog, amiről beszélnem kell. Az egyik a szekrény. Mint azt gondolom már észrevettétek a folyosók másik oldalát - a mosdókon kívül - csak szekrények foglalják el. Ezek teljes mértékben szabályos, kocka a lakú szekrények, ha jól emlékszem ötvenszer ötvenesek. Mindenki kap egyet. Fogalmam sincs, hogy az az iskolában hol található, de mindenkinek lesz egy saját szekrénye. Mivel nem akarok Mátyást játszani, nem osztom ki a kulcsokat, hanem körbemegyek és mindenki kivesz egyet.

Az osztogatást az ablak melletti padsor elején kezdte. Hátradőltem, és vártam, hogy rám kerüljön a sor.

Mire Kovács tanár úr Elénk nyújtotta a dobozt, csak négy kulcs maradt benne. Kivettem az egyiket. A hozzá rendelt bilétán a 365-ös szám állt, nyomtatott írással.

- Remélem nem kell érte sokat lépcsőznöm.

Kíra meglengette előttem a 607-es szekrény kulcsát.

- Hát, úgy tűnik, nem leszünk szomszédok.

- Az elég valószínű.

- Óra vége előtt tíz perccel elengedlek titeket, hogy addig kereshessétek meg a szekrényeket, amíg a tömeg meg nem rohamozza a kijáratot. Akkor itt van még egy másik dolog. Szakkörök. Jövőhéten indulnak be, és két hét múlva lehet bemenni rájuk, hogy megnézd, tetszik-e, vagy sem. Ezek amolyan nyílt szakkörök. A listát kitűzöm ide, a faliújságra, és majd mindenki eldönti, hogy mit akar.
Ezután körbement, és mindenki padjára kis kék könyvet tett.
- Ez a házirend. Ajánlom, mint szabadon választott olvasmányt. Nagyon tanulságos. És ha valami nem úgy történik, ahogy az ide le van írva, súlyos következményei lehetnek.
- Jesszus, ez a tanár kattant! Milyen dumája van már?
Kíra totál el volt foglalva újdonsült osztályfőnökünk részletes tanulmányozásával. Én inkább igyekeztem mindent leírni, és közben lopva a többiekre pillantgattam. Vagyis főként Csabára. Fehér inge csak még jobban kihangsúlyozta napbarnított bőre tónusát. Sötét hajához nagyon jól állt a türkiz nyakkendő. Jesszus, miken gondolkozom!
Arra eszméltem fel, hogy az ofő elengedett minket.
- Na, jössz vadászni?
- Mi? - értetlenkedtem.
- Tudod. A szekrény! - forgatta meg a szemét Kíra.
- Ja, tényleg, persze. Mi lesz a könyvekkel? Ezzel akarunk lépcsőt mászni?
- Hát, azt hiszem, ez elkerülhetetlen.
Nagyot sóhajtottam és elkezdtem őket elosztani a két szatyor és a táska közt. Legnagyobb sajnálatomra a földszinten a legutolsó szekrény a 300-as számot viselte.
- Akkor irány az első emelet!
Kíra vidáman indult neki a rengeteg lépcsőfoknak. Nem értettem, mi olyan jó ebben, de tetszett a hozzáállása. Ha mindig ilyen optimista, talán rám is jó hatással lesz. Az elsőn végre ráakadtam a 365-ös szekrényre. Az ajtaja mentazöldre volt festve, és hatalmas lakat tartotta zárva. Kíra tovább ment a másodikra. Előhalásztam a kulcsot és kinyitottam. Üres volt, belső oldalain már megrepedt és lehullott a festék. Elővettem az órarendem és a holnapra szükséges tankönyveket egymás mellé állítottam a szekrény hátsó fala mentén. A csengő a frászt hozta rám. Gyorsan visszazártam és a szatyrokat felkapva, igyekeztem minél gyorsabban felszívódni. Persze csak annyira gyorsan, amennyire a cipőm engedte.

* * *

- Na, így már sokkal jobb!

Elégedetten kötöttem be a bakancsom. Panka türelmetlenül dobolt a lábával.

- Már itt kéne lennie! Azt mondta itt lesz.

- Én a suli óta nem láttam. - vontam meg a vállam, miközben magassarkúmat a táskába tettem.

- Ha egyszer ideér, én esküszöm, hogy...

Ekkor hangos röhögést hallottunk a játszótér felől. Csabát rögtön észrevettem, és idegesen simítottam végig a szoknyámon. Természetesen Bence is vele volt, ezért Panka fújt még egy utolsót, aztán, mire a srácok ideértek hozzánk, mérge elpárolgott.
- Heló lányok!
- Sziasztok! - köszöntem.
- Hol voltatok?
- Irtó hosszú volt a sor a büfénél!
- És akkor én már nem is számítok? Megígérted, hogy eljössz velem ruhát választani!
- Ne haragudj, hugi, de engem a legkevésbé sem érdekel, hogy miben parádézol majd az esküvőn! Viszont az, hogy éhes vagyok, na, az már érdekel!
Panka keresztbe tette a karjait és végigmérte bátyját.
- Na, jó, én ebbe nem akarok belekeveredni! - emeltem fel a tenyereimet, mint egy békítő jelleggel. - Holnap találkozunk! Sziasztok!
Gyorsan átöleltem Pankát és szapora léptekkel elindultam a park másik végébe.
- Raps!
Hátrafordultam. Tudtam, hogy Csaba szólt utánam. Ő az egyetlen, aki így nevez.
- Mi az?
Szerettem volna kedvesebb lenni, de a harisnya nem sokat védett a csípős szél ellen. Minél előbb otthon akartam lenni. Még könyveket és füzeteket kell csomagolnom, és ott van még...
- Én is erre megyek. Gondoltam, egyedül is le tudják rendezni.
Lehajtott fejjel ballagtam mellette. Nem tudtam, mit mondjak.
- Furcsa. Ma olyan más vagy. - szólalt meg hirtelen.
- Más? Miben?
Nem értettem, hogy tudtam egyetlen nap leforgása alatt megváltozni. Ugyan az a lány voltam, ugyan azokkal a gondokkal. A problémáim közül a legnagyobbat pedig, az éppen mellettem sétáló személy jelentette.
- Nem tudom. Na, mindegy. Igazából azt akartam kérdezni, hogy igényt tarthat-e rád a csapat a sulibajnokságon is? Végül is a táborban az összes csapatot levertük.
- Persze, szívesen. Más valami?
Szívem a torkomban dobogott.
- Ha már így kérdezed, megvárnád velem a buszt?
- Melyikkel mész?
- 20.
- Én a 34-el. Az egy megállóban van, nem?
Vállat vont, és belerúgott egy kavicsba. A telefonom rövid dallammal közölte, hogy sms-em jött. Előkotortam a táskából.
'Naaaa? *.*'
Felnevettem és megírtam Pankának, hogy ne is reménykedjen semmiben. Én sem teszem. Motorzúgást hallottam. A hang irányába emeltem a fejem.
- Basszus, a buszom! - kiáltottam és rohanni kezdtem. Nem volt kedvem még egy órát a megállóban ácsorogni.
Uram Isten! Hogy te milyen hülye vagy! Örökre eláshatod magad! - szitkozódtam gondolatban, míg a busz felé rohantam a bokrokon és virágágyásokon keresztül. Szerencsére egy jólelkű sofőrt fogtam ki, így bevárt. Hangosan lihegve vetettem le magam az egyik ülésre, miután felmutattam a bérletem. A párás ablakon keresztül még láttam az elmosódott, zöld kabátos alakot.
- Francba! - suttogtam magam elé.

* * *

- Na, ez kész!
Hátradőltem a székemben, és kinyújtóztattam elgémberedett karjaimat. Nem kevesebb, mint huszonöt - és még egy-két - könyvet, füzetet, atlaszt és példatárat csomagoltam be. És akkor még nem is számoltam azokat a példányokat, amiket a suliban hagytam. Az ellenőrzőmet a karácsonyi csomagolópapírok egyik kevésbé ünnepélyes maradékával borítottam be. Reménykedtem ugyanis abban, hogy ezáltal túléli ezt az évet szakadás, és széthullás nélkül.
- Vacsora!
Kicammogtam a konyhába és szemrevételeztem az aznap esti menüt. Szendvics. Ádám a nappaliban játszott. Pontosabban, inkább az egész helyiséget csatatérré változtatta. A kisautók és plüssök sokasága közt szinte elveszett.
Megvajaztam egy szelet kenyeret és rápakoltam annyiféle szalámit, amennyi csak itthon volt. A tányérral nem is bajlódtam - a bögrékből okulva - így csak a kezemben szállítottam be a szobámba.
- Málna! Annyiszor kértem már, hogy ne egyél a szobádban!
- Anya, jelenleg nem vagyok abban az állapotban, hogy bármit is felfogjak.
- Valami baj van? - nézett rám aggódó tekintettel.
- Nem, dehogy. Csak elfáradtam.
- De ha lenne, elmondanád, ugye?
Bólintottam és visszamenekültem a szobámba. Anyámnak így is éppen elég gondja van. A saját problémáimmal már nem volt szívem nyomorítani. Miután megettem a szendvicsem, felnyitottam a Notebook-om tetejét. Kicsit körülnéztem Facebookon, aztán kikapcsoltam és hanyatt feküdtem. Elszúrtam. Semmi kétség. Habár, ha belegondolok, soha nem is volt nála esélyem.
El kell felejtened! El kell felejtened!