I. / 21. rész * Az a srác

Sziasztok!

Igen, tudom, rengeteg volt a kihagyás, és nagyon sajnálom! Próbáltam írni, mikor tudtam! Azért remélem, hogy örömmel fogadjátok ezt a fejezetet, és kicsit kárpótollak titeket! :) Továbbá megújítottam kicsit a Szereplők menüpontot és az oldal dizájnját!
Szeretném megköszönni Vikinek a feliratkozást, továbbá a több, mint 5000 kattintást! <3

Valamint szeretném felhívni a figyelmeteket arra, hogy szívesen fogadok rövidebb írásokat a történettel kapcsolatban, amolyan alternatív 'előbefejezéseket', vagy nem is tudom, hogy mondjam! :)
Kellemes olvasást!

Eszti :)

~~~~~~~~~~~~~~~

*ZENE*

- Ó, istenem, kérlek, mondd, hogy van nálatok Algopyrin! – nyögte Kíra, mikor lehuppant a busz egyik bőrülésére. A csípős szél az utcákat rótta, a nap már az égen volt, de mégsem éreztük, hogy meleg lenne. Hiába, már november volt, a nappalok rövidültek, a mínuszok közeledtek, talán gyorsabban is, mint kellett volna. Összébb húztam magamon a szövetkabátom és megrázkódtam.

- Gondolom – vontam vállat végül. Nem tudtam kiverni a fejemből az eseményeket. Mindössze néhány órája történt, hogy Bence megcsókolt. Ha erősen behunytam a szemem, pontosan fel tudtam idézni, milyen is volt. A félhomályt, ami körbelengte a nappalit, a többiek fürkésző tekintetét. A srácot, aki másodpercre pontosan akkor hányta el magát a sarokban, mikor Bence végre elengedett.

- Hahó! Föld hívja Málnust! – legyezte meg előttem a kezét Kíra. Feleszméltem és igyekeztem olyan arcot vágni, mint aki figyelt.

- Hé, Málna! Ez csak egyetlen csók volt. Nem változtat semmin. Csak az számít, te mit gondolsz erről az egészről.

- Nem tudom, mit gondolhatnék – tűnődtem. – Visszavonni már úgysem tudom, nem fogom letagadni, hogy megtörtént. Inkább az zavar, amit előtte mondott. Igazán jó lenne tudni, mi folyik itt.

- Hát, valami nem kerek az biztos – mondta Kíra és arcát a tenyerébe temette. – Soha többet nem megyünk ilyen Balázs-féle bulikba! – jelentette ki végül nevetve.

Miután leszálltunk a buszról, ráérősen sétáltunk a halovány, reggeli fényben. Mivel Kíra anyukája otthon volt, ezért hozzánk indultunk. A házunk üresen kongott, apa ügyeletben volt, anyának pedig be kellett mennie az irodába valami megbeszélésre. Ádámot a szomszéd házaspárra bízták, így csak Rosy fogadott minket kitörő lelkesedéssel.

- Oké, keresek neked gyógyszert, addig válassz valami filmet – mondtam Kírának és lerúgtam magamról a bakancsom. Átvettem egy kényelmesebb ruhát, és ami rajtam volt gondosan begyűrtem a szekrény aljába. Volt egy olyan érzésem, hogy többet nem fogom viselni.

- Na, mit nézünk? – ültem le Kíra mellé. Átnyújtottam neki a fehér pirulát és egy egyszerű, bő pólót.

- Ah, örök hála! – mosolygott.

- Figyelj... - kezdtem. Mint mindig, Kíra sötét szemei most is érdeklődve fordultak felém. - Nem tudom, meggondoltad-e magad, de én szeretném odaadni Emesének azokat a leveleket.

- Néha az igazság többet árt, mint használ. Nem tudod, mi van a háttérben. Én sem tudom. Szerintem várnunk kéne. - vonta meg a vállát. - Ó, és egyébként, - nézett rám komolyan - van valami kajátok? Éhezem!

- Megnézem, mit tehetek - bólintottam nevetve.

* * *

- Akkor a teremben! – intettem Kírának, és elindultam az elsőn, a szekrényem felé. A legutóbbi üzenet óta semmit sem kaptam. Gyanítottam, hogy ennek köze van a bulin történtekhez. Begyömöszöltem a tornazsákom, elidőztem egy kicsit az ajtó belsejét díszítő képeken, aztán gondosan visszazártam a szekrényt.

- Te meg ki a franc vagy? – állt meg mellettem hirtelen egy magas srác. Egyből felismertem.

- Málna – néztem fel rá bizonytalanul és magamhoz szorítottam az angol könyvem, mintha az bármit is segíthetne.

- Ez nem a te szekrényed.

- De, az enyém – mondtam csendesen.

- Miért hazudsz? – lépett közelebb. Láttam, amit a tiszta düh megcsillan a szemében, és ösztönösen hátrálni kezdtem, amíg a szekrénynek nem ütköztem.

- Te vagy az.

- Most szórakozol? – nevetett fel idegesen. – Miért turkálsz mások szekrényében? Mit keresel?

- Te vagy az. – ismételtem meg hangosabban. – A srác a buliból. P, vagyis Peti. Aki az üzeneteket hagyta.

- Hagyd békén őt különben megbánod – hajolt fölém. – Tudom, hogy szeret, és te közénk állsz! Ha még egyszer meglátom, hogy a szekrénye közelébe mész, én esküszöm…

Az ökle a következő pillanatban nagyot csattant a fejem mellett, éppen eltalálva a szekrényemen feltüntetett 365-ös számot. A szívem kihagyott egy pillanatra és miközben igyekeztem összeszedni magamat, csak úgy kapkodtam a levegőt. Ahogy lassan eltűnt a tömegben, futólépésben indultam meg az ellenkező irányba.

- Szellemet láttál? – nézett rám Kíra aggódó tekintettel, mikor beléptem a terem ajtaján.

- Olyasmi – nyögtem erőtlenül, de a csengőszó szinte elnyomta a hangomat.

- Baj van?

- Meg kell keresnünk Emesét – néztem rá. Kíra bólintott és egész órán éreztem a tekintetét. Próbálta megfejteni, mi történhetett. De még én sem tudtam.

Szerencsére Kovács tanár úr ma elég jó hangulatban volt, ezért a szó dogát és a felelést is sikeresen megúsztuk. Helyette amolyan beszélgetős órát tartott. És itt kezdődtek az én problémáim. Először is, párokban kellett dolgozni. Másodszor pedig, a párokat sorsolás alapján állította össze. Néhány percen belül már mindenkinek volt is párja. Kíra Zsigával került össze, Csaba Ágóval, aki egyébként elég fura srác volt, Léna Erikával, Vera Márkkal, Krisztián pedig Gáborral. Én pedig, minő meglepetés, Bence mellett találtam magam. Azt éreztem, újra fel kéne pofoznom, hogy letöröljem a vigyort az arcról, amivel fogadott.

- Hi, Málna! Please, sit down and lets talk about you and me…* - kezdte énekelni.

- Még most fejezd be. Amíg van rá lehetőséged – sziszegtem összehúzott szemekkel.

- Nem tudom, miről beszélsz – mondta felvont szemöldökkel.

- Nem tudom, feltűnt e, de ez egy angol óra! – lépett oda hozzánk Kovács tanár úr.

- Elnézést – motyogtam, de mikor arrébb ment, suttogva fordultam ismét Bencéhez. – Nem értelek titeket. Mire jó ez?

- Az egész a hülye kis haverod miatt van – vont vállat. – Nem igazán szívleljük. Egy gerinctelen pöcs.

- Mi? Kicsoda? – nézem rá értetlenül. 

A kicsengetés most a lehető legrosszabbkor jött. Bence felkapta a táskáját, és szimplán kisétált a teremből. Gyorsan összeszedtem a cuccaimat és Kírát a karjánál fogva rángattam magam után.

- Meg kell találnunk! Most! Miből hihette az a srác, hogy az én szekrényem Emeséé?

- Mimimimiii? Miért vagyok lemaradva? – tátotta el a száját.

- Hé, zárd be, kiesik a nyalókád! – forgattam a szemem. – Amúgy meg, Emese volt barátja, vagy ki tudja kije meglátogatott ma, tesi után, a szekrényemnél, és megfenyegetett! – nyögtem fojtott hangon. – Csukd be a szád! –tettem hozzá.

- Jól vagy? Akkor ezért voltál olyan fehér, mint a fal.

- Előfordulhat – sóhajtottam. – Az a srác nem normális? Mi köze van hozzá Emesének?

- A szerelem nem válogat.

- Ah, a közhelyeid helyett inkább szedhetnéd gyorsabban a lábad! – forgattam meg a szemem. Kisiettünk az iskola elé és leültünk a kerítés szélére.

- Oké, te figyelsz balra, én meg jobbra – adtam ki az utasítást. De hiába vártunk, hiába néztünk meg minden egyes lányt, aki elhagyta az épületet, Emese nem bukkant fel. Végül, úgy negyed három körül, kissé csalódottan baktattunk vissza a cuccainkért. Teljesen átfagytunk a hideg szél miatt.

- Ó, istenem, de jó! – sóhajtott fel Kíra, mikor kezeit forró víz alá tartotta a mosdóban. Megigazítottam a hajam és törökülésben bekucorodtam a sarokba.

- Veszélyes.

- Peti?

Bólintottam.

- Nem tudsz mindent. Ne ítéld el.

- Majdnem megütött!

- Csak rád akart ijeszteni. Ez nem volt helyes. De azt hiszi, hogy Emese szekrényében turkáltál. Így azért egyik kicsit érthetőbb, mit miért tett.

- Sziasztok! – nyitott be Emese a mosdóba.

- Te meg hogy kerülsz ide? – tápázkodtam fel meglepve.

- Most végeztem – hangzott a logikus felelet. Hát persze! Hiszen hiába is vártuk, hogy Emese elhagyja az épületet a hatodik óra után, ha egyszer neki hét órája volt!

- Beszélnünk kell veled – néztem a szemébe.

- Nos, hallgatlak – mondta mosolyogva és hátradobta a haját.

- Nem, Emese, ez komoly.

- Akkor talán mondd komolyan?

- A barátod megfenyegetett. Azt hiszi, hogy közétek állok! És hagyott neked egy csomó üzenetet is! Mármint az én szekrényemben, mert azt hiszi, hogy a tied! – hadartam. Szerettem volna úgy elmondani mindezt, hogy érezze, mellette állok, és hogy nem történt semmi komoly, csupán egy félreértés. De ahogy megláttam az arcom a tükörben, inkább elkaptam a tekintetem. Rémült voltam és sebezhető. 

- Én esküszöm, hogy… - motyogta maga elé meredve. – Megoldom. Ne aggódjatok! – mosolyodott el halványan. – Köszönöm, hogy szóltatok – mondta, majd kiviharzott a mosdóból. Kírával aggódva néztünk utána.

* * *

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a keddi napom jobban alakult, mint a tegnapi. A helyzeten csak rontott, hogy a töri tanár pont engem feleltetett. Első óra, töri felelés, hát, igen, jól indult a nap. Nagy nehezen összeszedtem egy négyest, de olyan keresztkérdéseket kaptam, hogy néha még magát a kérdést sem értettem – nem hogy válaszolni tudtam volna!

- Ah, gyűlölöm ezt a fickót! Amilyen kicsi, olyan gonosz! – morgolódtam és hanyatt vettem magam az egyik szivacson.

- Te még mindig jobban jártál, mint Olivér a múlt héten – hajolt fölém Kíra. – Amúgy meg, szerinted az áfonyás táskával, vagy a kakaós csigával kezdjem?

- Kérem a csiga közepét!

- Álmodozz csak! – nevetett fel, és kiszaladt a tornateremből. Mikor lépteket hallottam, arra fordítottam a fejem, mert azt hittem, hogy Kíra jött vissza. Helyette azonban Erika sétált be a terembe. Rossz volt ránézni. Jobban mondva nagyon is jó, és ezért féltékeny voltam. Milyen ember az olyan, aki még egyen pólóban, sima, fekete gatyában és edzőcipőben is jól néz ki? Erika meghúzta a copfját és törökülésben elhelyezkedett az egyik szekrényen. Furcsa, de valahogy egészen másnak tűnt, és mégis ugyan olyannak. Hol volt már az extra mini szoknyákat viselő, vasalt hajú Barbie baba, akit a gólyatáborban megismertem? De mégis, ahogy ránézem, ugyanazt az erős, büszke lányt láttam, mint akkor. Csak valahogy egészen más módon volt ilyen. Bár még mindig nem értettem, mit miért tett, vagy tesz, éreztem, hogy szépen lassan leomlik a fal, amit közénk emelt. Nem haragudtam rá azért, ahogy velem viselkedett. Felesleges lett volna, hiszen még úgyis ,,élvezzük egymás társaságát” egy ideig. 

Végül ezen eszmefuttatásomnak a csengő vetett véget, majd a tesi tanár éles kiáltása, ahogy felszólít minket a kötélmászásra.

* * *

Az utolsó óránk biológia volt, bár ez a legtöbb osztálytársamat a legkevésbé sem érdekelte. Én azért a füzetemmel a kezemben ücsörögtem egy padon, a folyosón, és próbáltam bemagolni a növényekkel kapcsolatos tudnivalókat.

- Leülhetek?

- Csak tessék – intettem Krisztiánnak. – Hogy vagy?

- Élek – vont vállat. – Megy? – bökött a füzetem felé.

- Nagyjából. Bár remélem, hogy erre a napra megúsztam egy feleléssel.

Egy darabig csendben üldögéltünk, végül Krisztián felé fordultam, és becsuktam a füzetem.

- Kérdezhetek valamit?

- Ez komolyan hangzik – ráncolta a homlokát mosolyogva.

- Mert az is – sóhajtottam. – Mi ez az egész? Közted és a többiek között?

- Hosszú sztori. Pontosabban, inkább bonyolult, mint hosszú – mondta, majd besétált a terembe.

Miután rájöttem, hogy semmivel nem jutottam előrébb, csalódottan nyitottam ki a füzetem, bár borzalmasan untam a vegetatív szerveket. Minél inkább titkolóztak, annál inkább tudni akartam, mi folyik itt. Vagyis, amíg nem tudtam, tudni akartam.

- Na, mit csinálunk ma?

- Ne haragudj, matekoznom kell. Halovány lila gőzöm sincs, miről magyarázott a tanár egész hónapban, de holnap TZ, szóval ki kéne találnom valahogy. Lehetőleg még ma - sóhajtottam.

- Hát, a matek a szakterületem - vigyorodott el Kíra. - Vagy a fizika? Ah, nem, mégis a matek - töprengett.

- Akkor tudnál segíteni?

- Állok szolgálatodba! - csapta össze a bokáját. Pechére azonban épp két lépcsőfok közt tette, így pillanatokon belül a fenekén landolt.

- Van nálatok jég? - nézett fel rám fájdalmas arccal, mire nevetve talpra állítottam.

- Valamit valamiért! - kacsintottam

A szekrényem előtt Emesét találtam. Sietve furakodtam át a diákok közt.

-  Nem fog többet zaklatni, ígérem. Megoldottam. Úgy tűnik, nem csak a felfogásával van baj, hanem a matektudásával is – mondta.

- Emese – néztem fel rá. – Ha szükséged van valakire, remélem, tudod, hol találsz.

- Mennem kell.

Átvágott a folyosón és még láttam, amint egy magas, sötét hajú srác átkarolja a derekát. Tehát tényleg járni kezdtek.

Azok után, amit a bulin láttam, nem gondoltam volna, hogy ez megtörténik. Azt hittem, Emese csak vissza akar vágni Petinek, és erre a teljesen ,,elázott” Balázs pont jó alany volt. De ezek szerint tévedtem.

Az elkövetkezendő pár napban többször is láttam őket együtt, kézen fogva, vagy csak egymás mellett álldogálva. Lehet, hogy csak magamnak meséltem be, de megesküdtem volna rá, hogy sosem láttam mosolyogni Emesét. Mintha lélekben máshol lett volna.

* * *

- Nem hinném, hogy erőltetnie kéne! – mondta komoly arccal Krisztián, miközben az énekterem felé igyekeztünk.

- Jó, elég gáz viccei vannak, de szerintem aranyos! – próbáltam védelembe venni a fizika tanárt.

- Málna, komolyan? Ne próbálkozz!

Krisztián felvonta a fél szemöldökét, mire én felnevettem. Néha olyan hihetetlen arcokat tudott vágni, hogy még a goromba töri tanár is mosolyra húzta a száját. De persze azt csak kevesek tudták, hogy az apró kis nevetőráncok Krisztián miatt jelentek meg a tanár arcán.

- Remélem, ma végre hanyagoljuk a komolyzene CD-ket, és énekelünk valamit – mondtam, mikor beléptünk.

Krisztián futó pillantást vetett rám, aztán bevonult a sarokba, a szokásos helyére. Mellé húztam egy széket és törökülésben elhelyezkedtem rajta. Még mindig nem adtam fel a ,,Krisztiánt a kórusba” projectemet, úgyhogy minden egyes alkalmat megragadtam, ha erről beszélhettem vele, és erre az énekórák különösen alkalmasak voltak.

Aprókat kortyolgattam az üdítőmből és szemléltem az eseményeket. Ez a szünet is olyan, volt, mint a többi. Őrültekháza a köbön, azzal a kivétellel, hogy Csanád nem jött ma suliba. Állítólag beteg volt, de én a hiányzását inkább a mai földrajz röpdolgozatnak tudtam be.

Egyébként állt a bál, a fiúk rácsatlakoztattak valami őrült metál zenét a teremben lévő hangfalakra. Nem több, mint egy átlagos szünet a 9.c-ben. Mikor már legalább hárman a zongorát is elkezdték egrecíroztatni, inkább kimentem a folyosóra.

- Hé, nem hagyhatsz magamra! – kiáltott utánam Krisztián tettetett ijedtséggel, majd követett.

- Krisz?

Felültem egy szélesebb ablakpárkányra és felhúztam a térdeim. Ahogy kinéztem az ablakon, csak az udvaron álló fák hatalmas lombkoronáját kellett volna látnom. De helyette még a hátsó focipályákat is tisztán ki tudtam venni. A fák ágai csupaszon nyújtózkodtak az ég felé.

- Igen?

- Bízol bennem?

- Na, jó, lemaradtam valamiről? – nézett rám, aztán felült velem szemben.

- Nem – ráztam meg a fejem bizonytalanul. – Csak nem értem. Mármint azt hittem, azért nem beszélsz erről az egészről, mert nem bízol bennem.

- Azért nem beszélek róla, mert… mindegy. A lényeg, hogy semmi komoly.

- Most szívesen tennék úgy, mintha elhinném, de az igazság az, hogy nem megy. Ennyire borzalmas? Vagy egyáltalán nem tartozik rám? Vagy megfenyegettek? – néztem rá kétségbeesetten, és irdatlanul hadartam. – Bocsánat. Ne haragudj! – hajtottam le a fejem. – Néha megesik, hogy túl sokat kérdezek.

- Észre se vettem – mosolyodott el.

- Csak – temettem a tenyerembe az arcomat – megőrülök, ha ennyire tehetetlen és használhatatlan vagyok!

Krisztián rákönyökölt a térdére és maga elé meredt.

- Azért hagytam abba a táncolást, mert elköltöztünk.

Tudom, hogy szörnyű, de erre elmosolyodtam. Persze nem azért, mert viccesnek találtam. Hanem azért, mert boldog lettem a tudattól, hogy Krisz végre elkezdett megnyílni.

- Hol laktatok?

- Szegeden.

- Hát, az nem éppen itt van. És miért? Úgy értem, miért költöztetek át ide?

- Anyám új pasija itt lakik. Szóval ideköltöztünk hozzá.

Csak bólintottam. A hideg besüvített a megöregedett szigetelés résein. Összehúztam magamon a kardigánom.

- Bemegyünk?

- Persze – mondta, majd leugrott és kezet nyújtott.

Nem sokkal utánunk az ének tanár is megérkezett. Előhalásztam a könyvem, ami, bár még csak néhány hónapos volt, máris elég gyatrán festett – kívül-belül egyaránt.

- Nos, gyerekek, akkor nyissátok ki a könyveteket a 45. oldalon. Ma francia népdalokat fogunk énekelni.

Közelebb húzódtam Kírához, mivel ő a szekrényében felejtette a könyvét. Jó, igazából egészen év eleje óta mindig ,,ott felejti”, de már hozzászoktam.

Krisz nem szokott énekelni. Már rá sem kellett néznem, tudtam, mit csinál éppen. Zenét hallgatott és megírta a leckéjét. Óra végén pedig felállt, hátára vetette a táskáját, rám mosolygott, aztán kisétált a teremből.

- Málnus, ne haragudj, de ma nem érek rá!

- Nem vagy hozzám kötve! Van saját életed - nevettem fel. Bár egy kicsit elkeseredtem, igyekeztem nem mutatni. Nem akartam, hogy miattam rosszul érezze magát.

- Jó, csak általában együtt vagyunk péntekenként - nézett maga elé Kíra bűnbánó arccal.

- Ó, igen! Meg kedden, szerdán, csütörtökön... és hétfőn is! - forgattam meg a szemem. - Menj már! - böktem oldalba nehéz szívvel.

Kíra a nyakamba ugrott, aztán elviharzott a tömött folyosón. Én meg ottmaradtam egyedül, péntek délután. Nem volt kedvem hazamenni, ezért kényelmesen lesétáltam az elsőre, beraktam a táskám a szekrényembe és kabátban, könyvvel a kezemben kimentem az udvarra. Kerestem egy szimpatikus padot és elhelyezkedtem rajta. Csupán néhány oldalt olvastam el, mikor ismerős kiáltások ütötték meg a fülemet. Felnéztem. Az előttem elterülő betonozott kosárpálya felé tartottak. Olivér, Áron és Bence. A labda ütemes pattogása, a lánc csörgése a kosárpalánkon menni kényszerített. Felpattantam és sietős léptekkel indultam a bejárat felé.

- Málna? - kiáltott utánam Áron.

- Igen? - perdültem meg, bár tudtam, hogy nem kéne.

- Nem állnál be? Páratlanul vagyunk, és ez így elég tré!

Gyorsan valamilyen kifogás után kutattam. Mondhatnám, hogy mennem kell. De akkor megkérdeznék, mit csináltam itt eddig. Vagy előállhatnék azzal, hogy épp most kaptam egy SMS-t Kírától, hogy menjek a suli elé. Végül egyik okot szánalmasabbnak találtam, mint a másikat, így a padra tettem a könyvem, kibújtam a kabátomból és odasétáltam a fiúkhoz.

- Na, király! Akkor Málna velem van!

Hálásan pislogtam Áronra, aki bátorítóan rám kacsintott.

- Nem értem. Igazából, miből is gondolod, hogy tudok kosarazni? – súgtam oda miközben a félpályához sétáltunk.

- Nem tudom – röhögött fel. – De nagyon remélem, mivel hármunk közül én vagyok a legszarabb!

- Nem gáz! – nevettem el magam – Megoldjuk!

Vigyorogva összepacsiztunk Áronnal, aztán kezdetét vette a meccs. Bár nem tudom, megérdemli e ezt a jelzőt, miután alaposan lealáztak minket, hatvannyolc, kettőre.

- Ők voltak túl profik! – veregettem meg Áron vállát mosolyogva.

- Hagyjuk már! Őstehetségek vagyunk, csajszi! Gyere! Örömtánc!

Áron elkezdett a pálya közepén ugrándozni és mindenféle hülye pofákat vágott. Előtört belőlem a nevetés. Igazi, szívből jövő nevetés volt.

Csatlakoztam hozzá, így már ketten voltunk – a két bolond a suli udvarán, kéz a kézben. Idő közben közönségünk is lett, néhány felsőbb éves srác, akik most végeztek a fakultáción, vagy tudom is én. Minden esetre jól szórakoztak rajtunk, főleg, mikor Áron rákezdett a We are the championsre.** Mikor már mindketten úgy ítéltük meg, hogy eleget égettük magunkat, színpadiasan meghajoltunk, aztán összeszedtem a cuccaimat, és bementünk a suliba.

- Akkor hétfőn! – intett.

- Ez jó volt! – kiáltottam utána, mikor már a folyosó végén járt. – Szerintem csapatot kéne alapítanunk!

- Mindenképpen! TEAM #Jó csapat! – röhögte el magát, aztán eltűnt a lépcsőházban.

Mosolyogva néztem utána. Néha azok a dolgok alakulnak a legjobban, amiket nem tervez el az ember.

* * *

- Szóval nem leszel világhírű kosaras? Lelombozó – nevetett Kíra a telefonban.

- Lehet, hogy jobban jár így a világ. Na, most le kell tennem – mondtam, mivel hallottam, hogy valaki csengetett.

- Jó, persze! Szia, Málnus!

Kinyomtam a hívást és lesiettem. Belebújtam a bakancsomba és magamra vettem egy dzsekit. A kulcscsomóm csörgése törte meg az este nyugalmát, ahogy kiléptem az ajtón.

- Málna?

- Szia! Hát te meg mit csinálsz itt? - néztem döbbenten Krisztiánra.

- Beszélhetnénk?

- Ez elég komolyan hangzik.

Összefontam magam előtt a kezemet. Hideg, novemberi este volt.

- Nem szeretnél bejönni? 

- Nem zavarok?

Válasz helyett szélesre tártam a kaput és elmosolyodtam.

- Szóval, miért jöttél? Kérsz valamit? - mondtam, miközben leöltöztem és eltűntem a konyhában. Krisztián megállt az előszobában.
- Na, nem jössz beljebb? - néztem rá karba tett kézzel. - Baj van? - kérdeztem valamivel később. - Hé, minden oké?
Egészen kicsinek éreztem magam és nem értettem semmit.

- Túl sokat kérdezel. Én meg nem válaszolok. A többiek talán okkal olyanok velem, amilyenek, Csabával pedig miattam ilyenek. Pontosabban nem miattam, de van hozzá egy kis közöm. - mondta halkan.

- Hé – léptem oda mellé. – Nem tudom, miről beszélsz, de ha idejöttél, nyilván szándékodban állt mondani valamit. Szóval nyugodj meg. Gyere!

Karom ragadtam és felkísértem a szobámba. Remegett a kezem. Nem tudtam, ilyenkor mit szokás csinálni. Leültettem az ágyamra, én meg összekucorodtam az íróasztalom előtt álló széken.

- Hallgatlak – mosolyogtam rá bátorítóan, próbálva meggyőzni saját magam is.

- Szóval, ide költöztünk. A pasasnak van egy fia, velem egy idős. Először tök jól kijöttünk. Aztán a nyáron hazahozta a barátnőjét. Már este volt, kint voltunk a medencénél, a srác és a csaj egy csomót ittak. Mondtam nekik, hogy nem kéne, mégis csak tizennégy évesek, de nem nagyon érdekelte őket, mit mondok. Felmentem a szobámba. Nem sokkal később a lány bejött hozzám. Nagyon sokat ivott. Megpróbáltam kiterelni a szobámból, és közben kiabáltam a srácnak, hogy segítsen már. Pont rosszkor jött. Mikor odaért hozzánk a lány megcsókolt, de nem mertem ellökni magamtól, mert féltem, hogy baja esik, alig állt a lábán.

Csendesen figyeltem. Krisztián egyszer sem nézett fel. Széttett lábain könyökölt és a szőnyegemet pásztázta.

- És miért utálnának ezért a többiek? – kérdeztem halkan.

- Hát nem érted, Málna? – nézett a szemembe. – Az a srác, az a srác Csaba volt.

*  Salt-N-Pepa - Lets talk about sex; de lehet hogy a legtöbben inkább a Pitch perfect (= Tökéletes hang) című filmből ismeritek -> Pitch perfect - Riff off

 ** Queen - We are the champions