Kedves Olvasóim!
Íme, az új fejezet, remélem tetszeni fog! Köszönöm a komikat és pipákat, melyek az előző fejezethez érkeztek! Amint látjátok volt egy kis desing váltás, illetve a bal oldali sávba kikerült egy újabb szereplő, Peti fotója! ;)
Nemrég érkezett egy kérdés a Kérdezz-felelek rovatba, miszerint vannak e még blogjaim/történeteim. Akkor azt írtam, még nincsenek, de most már az a válaszom: hamarosan. Bár ez nem saját történet lesz, inkább egy átdolgozás, de azért remélem szántok majd rá egy kis időt, és arra a blogra is benéztek! Amint felkerül az első fejezet, jelezni fogom ezen a blogon! :)
Nem tudom, iskolakezdés előtt lesz e még rész, ezért hát most kívánok sok erőt és kitartást a következő tanévhez! :*
Kellemes olvasást!
Eszti :)
~~~~~~
Hétfőre nagyjából túltettem magam a kezdeti sokkon, de a délutáni olvasó próbára nehéz szívvel léptem át a díszterem küszöbét. Persze a lecsillapodásomban Kírának volt a legnagyobb szerepe, ezért hálásan pillantottam felé. Ő a terem hátsó végében ült már és próbálta memorizálni az első felvonást. Mivel nem akartam zavarni csendesen beültem középtájra, egészen a magasan fekvő ablakok alá. A nehéz, bordó függöny csiklandozta a karomat, és én nagyot sóhajtva hunytam le a szemem. Hallottam amit a srácok székeket pakolnak a színpad elé, és közben a mai nyelvtan dogáról beszélgetnek.Csaba Gáborral öt-hat sorral mögöttem ült, Bence és a többi ,,nagymenő" még nem tették tiszteletüket, de gyanítottam, hogy nem is nagyon fogják.
- Uh, szia, nem zavarlak?
Panka leült a mellettem lévő székre és rám emelte égszínkék szemeit. Nemet intettem a fejemmel és várakozón néztem rá.
- Igazából azt reméltem, hogy Bence is itt lesz, de úgy tűnik minden normális dolog derogál neki! - sóhajtott.
- Mit csinált már megint?
- Ah, mit nem? Mióta a srácok összebalhéztak és Csabáék kiváltak a bandából egyszerűen elviselhetetlen! Arról nem is beszélve, hogy Emese is ott van nálunk szinte minden nap és már kezd az idegeimre menni!
Tapasztalatból tudtam, hogy ha Panka beszélni akar, hát beszélni is fog, és nem érdemes közbeszólni. Így hát kényelmesen elhelyezkedtem a székemen. Amíg Jakab tanárnő meg nem érkezett szinte percre pontosan beszámolt arról, hogy mi történt vele az elmúlt egy héten, én pedig megértően bólogattam. Tény hogy a bátyái nem voltak angyalok, de azért Panka is megérte a pénzét. De mindezek ellenére nagyon kedveltem. Tipikus lányos lány volt, szeszélyes, de elragadó, heves, de nem haragtartó. És mindezek felett imádott beszélni.
Mikor a drámatanárnő belépett a díszterembe, Panka felállt, megigazította This is it feliratú, rövid ujjú pólóját, lesimította sötétkék szoknyáját és egy gyors sziát intve kisietett.
Valahogy úgy éreztem, nem Bence miatt nézett be a terembe. Egyszerűen csak kellett neki valaki, aki végig hallgatta. Miután én készségesen elláttam ezt a feladatot felálltam, és a színpad elé, körben felállított székekhez mentem a szövegkönyvemmel. Néhányan a srácok közül már ott ültek és beszélgettek, vagy éppen maguk elé bámultak, mint Áron. Mellé ültem és a könyökömmel oldalba böktem. Erre felnézett és elmosolyodott.
- Cső, Málna? Mi a helyzet?
Csak megvontam a vállam.
- Hát az nem sok - csóválta a fejét. - Mégis hogy a francba leszünk kész ezzel a nyomorult darabbal? - kérdezte kicsit később, inkább csak magától.
- Utána egy meccs? - néztem rá bátorítóan.
- Team jócsapat? - kérdezte félig felvont szemöldökkel majd feltartotta az egyik tenyerét. Nevetve csaptam bele.
Az óra lassan negyed hármat ütött és az osztály maradék tagjai is sorra megérkeztek. A másik oldalamra Gábor ült, mellé Csaba, Csaba mellé pedig Kíra. Kíra balján üres volt a szék. De nem sokáig. A díszterem ajtaja nyílt, és Csanád lépett be rajta lazán zsebre dugott kézzel, Fekete pulcsiban, ami alól kilátszott az AC DC pólója. Beletúrt sötétbarna hajába, majd letelepedett Kíra mellé. A látványon elmosolyodtam.
Kírával nem sokat beszéltünk még erről az új, láthatóan komolynak induló kapcsolatról, hiszen péntektől egészen el voltunk foglalva azzal, hogy mindenféle - szörnyűbbnél szörnyűbb - elméleteket gyártottunk Petiről, Emeséről, meg a színdarabról. De ahogy ott ültek, olyan érzésem támadt, mintha ez a világ legtermészetesebb és legkülönösebb dolga lenne.
Néztem őket, egymás mellett, a törékeny, csupa szív barátnőmet, és a sötét külsejű, érzékeny lelkű srácot, akinek Kíra egészen a szívébe férkőzött.
* * *
- Passz, Málna! - ordította Áron, és vadállat módjára lökte félre szegény Yint, aki nem csak a legalacsonyabb srác volt az osztályban, de az egyik legcsendesebb is. Így hát azt is szótlanul tűrte, hogy Áron jóvoltából három métert repült a kosárpályán. Csupán megigazította ovális lencséjű szemüvegét és igyekezett nem láb alatt lenni. Kíra a pálya szélén
gubbasztott, törökülésben, és éppen az angol leckéjét írta a holnapi órára, miközben egy tábla mogyorós Milkát majszolt. A ceruzája végét rágcsálva néha feltekintett, és hatalmas szemekkel követte Csanád miden mozdulatát.
Amilyen erősen csak tudtam, Áron felé hajítottam a kosárlabdát. Marco utána ugrott, de mivel elég
nagydarab volt, Áron fürge mozgása mellett nem volt sok esélye. Mikor megkaparintotta a labdát megállt, majd torka szakadtából felüvöltött:
- Hazafutááás! - ordította, majd magához szorította a kosárlabdát és sprintelni kezdett a kosárpalánk felé. Mindenki döbbent röhögéssel figyelte, még a focipályán adogató srácok is felénk fordultak. Áron felugrott és bezsákolta a labdát, mire én felháborodva rohantam utána.
- Mégis mi a francot csinálsz? - kiáltottam rá, közben csorgott a könnyem a nevetéstől.- Hát kosarat dobok, Málna! TEAM #jó csapaat! - rikkantotta büszkén, majd meg is hajolt.
- De a saját palánkunkra?! - fogtam a fejem nevetve.
Erre mindenkiből újra előtört a röhögés. Kíra egy zsepivel törölgette a szemét, Yin visszafogottan mosolygott, tisztes távolságban, Marco majdhogynem fetrengett, Csanád pedig fejcsóválva nevetett. Áron egy pillanatig tétován, bárgyún vigyorogva állt a palánk alatt, aztán újra elordította magát:
- Hazafutááás!
Mielőtt még tiltakozhattam volna, már fel is kapott, a vállára vetett és elrohant a másik palánk irányába. Tehetetlenül püföltem a hátát miközben nem bírtam abbahagyni a nevetést, és a sikoltozást. Mire a talpam újra szilárd talajt ért, már Kíra is hangosan sikoltozott. Csanád vállán himbálózott, és a szótárfüzete még a kezében volt. Lerogytam a betonpálya szélére, és próbáltam abbahagyni a nevetést. Idő közben Csanád is letette Kírát, aki hálából apró csókot nyomott a szájára, majd vigyorogva követelte, hogy most rendesen vegye a nyakába.
A meccs így érdekesen folytatódott, hiszen Kíra, Csanád nyakából könnyedén elérte a palánkot.
* * *
Mire mind teljesen kimerültünk a sok hülyüléstől és kosártól, már sötétedni kezdett. Így hát gyors búcsút vettünk egymástól. Kriszt az aulában ülve találtuk. Bűntudatom volt, amiért szinte észre sem vettem a hiányát. De láthatóan lefoglalta a leckeírás, így gyorsan elhesegettem a gondolatot.
- Miért vagy még itt? - kérdeztem, hiszem hirtelen rádöbbentem, hogy az olvasó próbának már legalább másfél órája vége volt.
- Megvártalak - vont vállat. - Gondoltam, Kíra úgyis Csanáddal megy.
- Ez rendes tőled - mosolyogtam fel rá. Vállamra vettem a táskám és a fülemre húztam hófehér, pompomos sapkámat. - Indulhatunk!
Ahogy áthaladtunk az aulán, észrevettem, hogy hiányzik a hatalmas gömb.
- Ó! - kiáltottam fel. Krisztián összeráncolt homlokkal nézett rám. - Pénteken megkapjuk a kívánságokat! - indokoltam meg kitörésem okát.
Elfogadóan bólintott, aztán megcsóválta a fejét és elnevette magát.
- Most meg mi az?
- Semmi - vigyorgott.
- Máday, közlöm, hogy utálom, maikor ezt csinálod! - mondtam haragot színlelve.
- Mint tudjuk, az érzéseid elég képlékenyek - nevetett. Én pedig megböktem a könyökömmel, majd elindultunk a parkot kettészelő, kövezett úton, a buszmegálló felé.
Mire odaértünk, már majdnem teljesen sötét volt. Az utcai lámpa fényében két elmosódott alak ácsorgott. Az egyik zöld dzsekit viselt. Nagyot dobbant a szívem. Aztán hirtelen aggodalom kerített hatalmába.
- Szia, Rasp! - köszöntött Csaba, mikor odaértünk. De Krisztián csak egy - számomra kifürkészhetetlen - pillantást kapott. Gábor az edzőcipőjét bámulva jött oda hozzánk.
- Öt perc és itt van a buszod - mondta nekem, mikor felnézett. Ahogy a sárga fény megvilágította az arcát, láttam rajta, hogy képes lesz uralni a helyzetet.
Krisztián és Csaba,bár egy házban laktak, ezek kívül szinte sosem érintkeztek. Más időpontban jártak haza, más szakkörökre jelentkeztek. Gábor volt Csaba legjobb barátja, így feltételeztem, hogy mindenről tud, ami történt, és hogy ő is olyan régen ismeri Kriszt, mint Csaba. Nem gondoltam, hogy a fiúk egymásnak esnek, de megnyugtatott, hogy Gábor is velük lesz.
Kiálltam a járda szélére, és megláttam a közeledő kék színű, kivilágított foltot. A buszom.
Zsebre dugtam mindkét kezem. Hiába, már december volt. A délutáni kosarazásnál is éreztem a csípős hideget. Visszatotyogtam a többiekhez.
- Jön a busz.
- Holnap is végig kell szenvednünk ezt a hülye próbát? - kérdezte Csaba felém fordulva.
- Gondolom.
- Az edző már így is ki volt bukva, mikor szóltunk, hogy ki kell hagynunk a mai focit!
- Csak kibírja valahogy. Végül is a házi bajnokság csak márciusban kezdődik. Én nem is járok már minden nap - vontam vállat. Próbáltam közömbös lenni, mivel feszélyezett, hogy a mellettem álló Krisztián mindent tudott a Csaba iránti érzéseimről. Nem akartam, hogy ez a másik két srác számára is nyilvánvalóvá váljon. Kiváltképp azért, mert egyikük Csaba volt.
Meghallottam a busz jellegzetes motorzúgását.
- Sziasztok! - intettem a három fiúnak és megindultam a járda széle felé. Csaba hirtelen elém lépett, és magához ölelt. Fel sem fogtam, hogy ez tényleg megtörténik. A döbbenettől szólni sem tudtam.
- Szia Rasp! - súgta a fülembe, majd elengedett, utat nyitva a busz felé. Arcán a kedvenc, féloldalas mosolyom ült. Mivel köpni-nyelni nem tudtam, csak intettem még egyet és felszálltam.
- Szeretnél leülni? - kérdezte egy hang mögöttem.
- Gábor? Mit keresel itt? Azt hittem Csabáékkal mész! - fordultam hátra hirtelen.
- Nem, én erre lakom. A végállomástól néhány utcányira.
Hagytam, hogy belülre üljön, majd én is lerogytam mellé.- Ne aggódj. Az ég szerelmére, együtt laknak! Nem fogják megölni egymást. Csak úgy tesznek mintha nem ismernék egymást.
- Csaba meddig akarja még ezt az egészet folytatni?
- Idő kell neki - vont vállat. - Három éves korom óta a legjobb haverom, hidd el, megbékél majd. Csak hát elég haragtartó.
Egy pillanatra elidőztem a múltban. Apró, tipegő Csabát láttam magam előtt, amint a homokozóban terpeszkedik, Sötét szeme ragyog a délutáni napfényben, és piros vödörrel, meg kék lapáttal túrja a nedves homokot, hogy aztán várat, vagy tortát készítsen belőle.
- És még a lányokra mondják, hogy bonyolultak - mondtam végül félhangosan. Gábor halványan elmosolyodott, szürke szemével a sötét várost fürkészte. Arca tükröződött az ablak üvegében.
A következő megállónál leszálltam. Megálltam a megállóban és a távolodó busz után néztem, mígnem ugyan olyan kék színű, kivilágított folt nem lett belőle, ahogyan érkezett.
* * *
Reggel, mikor morcos nyögdécselések közepette széthúztam a függönyömet, minden 'már megint egy újabb reggel, mindenki menjen a francba' érzés elpárolgott belőlem. Odakint nagy, kövér pelyhekben szállingóztak az év első havazásának könnyű pihéi.
Vidáman szökdécseltem le a konyhába. Apa ma délután dolgozott, így a nappaliból behallatszott a hat órási hírek foszlánya. Meglepődtem, hogy sikerült időben felkelnem.
Miközben egy bögre meleg teát kortyolgattam, kimentem az előszobába, és a cipős szekrényből előrángattam a hótaposómat. Hófehér lábszárközépig érő csizma volt, meleg béléssel, a bokámtól egészen a tetejéig fehér szalag fűzővel.
A szobámban gyorsan felöltöztem, sötétkék farmert és halvány rózsaszínű, rövid ujjú pólót vettem, melynek elején nagy fekete szív díszelgett, alatta HEART felirattal. A hajamat oldalra fésültem és befontam. Feltettem egy kis szempillaspirált, és ajakápolót, majd hatalmas mosollyal ajándékoztam meg magam a fürdőszoba tükrében. Felkaptam az ágyamra kitett fehér, kötött kardigánt, a székről a táskámat, aztán leszaladtam a lépcsőn. Élvezettel csúsztam végig az előszoba linóleumán vastag, bolyhos zoknimban.
- Anyu, valószínűleg ma is későn jövök! - kiabáltam, miközben igyekeztem beleszuszakolni a lábamat a hótaposó csizmába.
- Rendben, de hívj, ha vége a próbának, és hogy hol csámborogsz utána!
- Manya! - kiáltotta Ádám vékony gyermekhangján.
Mosolyogva felpattantam és fél lábon ugrálva megközelítettem a nappalit. Hatalmas puszit nyomtam a kisöcsém arcára, aztán felnéztem az órára, és villám sebességgel pattogtam vissza a lábbelim másik feléért.
A szürke pufi dzsekimet vettem fel, fejemre húztam a pompomos sapkám és táskámat a vállamra dobva szélesre tártam az ajtót.
- Sziasztok! - kiáltottam vissza a vállam felett.
Mélyen beszívtam a tél illatát, és a szállingózó hóesésben indultam meg a buszmegálló felé.
* * *
A suliba érve tisztán látszott, hogy nem csak én örültem meg ennyire az első hóesésnek. A végzősök önfeledt hógolyócsatát vívtak az iskola előtt. Igyekeztem kikerülni őket, de így is két találatot kaptam.
Odabent megcsapott a meleg. Levettem a sapkám és leráztam róla a friss havat. Komótosan baktattam fel az elsőre, hogy megszabaduljak a kabátomtól, és a tankönyveim nagy részétől, melyek ma reggel a vállamat húzták. Törivel kezdünk, a második emeleten. kivettem a cuccom, visszazártam a szekrényt és a történelem füzetemet szorongatva elindultam a főlépcső felé. Elég kevesen lézengtek a folyosón. Felfelé menet rápillantottam a vitrinek feletti fali órára. Hét óra negyvenet mutatott. Vállat vontam és felmentem a teremhez. Az osztályban voltak persze olyanok, akiket az időjárás hidegen hagyott. Olivér és Bence, azt hiszem, évszaktól és időjárástól függetlenül is oltári nagy barmok tudtak lenni. Már akkor tudtam, hogy ebből még nagy balhé lesz, mikor megláttam a két fiút a falra akasztott világtérkép előtt ügyködni. Szem forgatva fordultam el és a helyemre mentem. A srácok álmosan köszöntek oda. Léna mosolyogva integetett. Lepakoltam és a füzetemmel odatelepedtem mellé. Semmiségekről beszélgettünk, a hóról, a tegnapi próbáról, hogy szerinte Kíra nagyon jó választás volt főszereplőnek, és hogy Peti, az író, mennyire jól néz ki. Kikérdezte tőlem az anyagot, és nagyot sóhajtva vettem tudomásul, hogy még nagyjából emlékszem rá.
Kíra egyedül érkezett, széles mosollyal és egy doboz kakaóval. Ő is kötött kardigánt vett fel, de hozzá magas derekú sortot harisnyával és betűrt, bő inget. Ahogy megláttam a terem ajtajában, már rohantam is felé, egy bocsánat kérő pillantást vetve szegény Lénára.
- El kell mondanom valamit!
Kíra hatalmas szemei most is izgatottan csillogtak. Hátradobta hullámos, sötétbarna haját, aminek a vége még nedves volt a hóeséstől.
- Mi történt? - kérdezte, miközben a folyosón neki támaszkodtunk egy kellemesen meleg radiátornak.
Elmeséltem neki a tegnapi hazatérésem történetét, töviről hegyire, majd várakozóan néztem rá.
- Azt a! - mondta egyszerűen. - Hát Málnus, nem tudom. Máskor még sosem csinált ilyet, nem?
- Ne tudd meg, hogy leblokkoltam! Csoda, hogy a buszig el tudtam menni normálisan!
- Szerintem ne éld bele magad - mondta óvatosan, miközben az arcomat fürkészte. - Lehet, hogy azért csinálta, hogy provokálja Kriszt.
Erre nem nagyon tudtam mit mondani. Kírának általában igaza volt, ezért is szerettem, ha minden apró kis hülyeségről tud, ami velem történik. Valahogy mindig átlátta a helyzetet.
Kissé csalódottan mentem vissza a terembe, ahol Bencéék már befejezték az alkotást. A világtérképen alkoholos filccel pálcika emberek díszelegtek, mindegyik egy-egy szövegbuborékkal, melyekben Kalotay tanár úr aranyköpéseit olvashattuk.
A két srác elégedetten dőlt hátra a székén, és büszkén nézték mesterművüket.
Mikor a csengetés után Kalotay becsapta az ajtót, és a tanári asztalhoz sétált, még nem tűnt fel neki semmi, a szokatlanul jó kedélyű hátsó soron kívül. Én már előre féltem, mi lesz.
- Zsolna, ha már úgy is nyitva van a szája, jöjjön ki és jelentsen!
Bence visszafojtott röhögéssel vánszorgott ki a köpcös töri tanár mellé.
- Tanár úrnak jelentem, hogy az osztály feléről az sem tudom kicsoda! Nekem nem hiányzik senki!
Mindenki röhögött. Én inkább meghúztam magam és a nyitott füzetemet bámultam. Kalotay tanár úr szeme résnyire szűkült.
- Kifelé! - mondta visszafogott dühvel és az ajtó felé mutatott göcsörtös ujjával. És abban a pillanatban a tekintete a falra akasztott térképre siklott.
* * *
Miután végig üvöltözte az egész történelem órát, sietve hagyta el a termet, amint a csengő megszólalt. Szinte biztos voltam benne, hogy első útja az osztályfőnökünkhöz vezet.
Sosem mártottam volna be a fiúkat, de éreztem, hogy Kalotay tanár úrnak teljesen igaza volt. A térképet, amit megrongáltak költséges és feltétlenül szükséges lesz pótolni.
Az egész osztály csendesen bandukolt a fizika teremhez. Kírával elsétáltunk a hátsó lépcsőházhoz és felültünk a hatalmas, boltíves ablak párkányára. Nem szóltunk egy szót sem, csendesen bámultunk magunk elé. Kíra szendvicset evett, de a lelkesedése nem volt evéshez méltó. Aztán végig néztem az osztályunkon és láttam, hogy Csanád folyton felénk pillantgat, hiába ökörködött Áronnal.
- Hé! - böktem oldalba Kírát. - Menj!
Barátnőm mosolygós szemekkel nézett Csanád irányába, és láttam, ahogy felragyog az arca.
- Nem kell mindig vele lennem! - vont vállat. - Bár szeretnék! - sóhajtotta.
- Hát, ahogy rád néz, azt hiszem ő is pont ezt akarja!
Kíra maga alá húzta az egyik lábát és felém fordult a párkányon.
- Mondd, pontosan hogyan is jöttetek ti össze? - kérdeztem kicsit később.
- Hát, nem is tudom. Szerintem már akkor felfigyeltem rá, mikor először láttam szeptemberben. De mivel láttam, hogy bántak a fiúk Krisszel, ezért inkább hanyagoltam ezt az egészet. Aztán ugye meséltem már, hogy az egyik délután kosaraztunk a srácokkal. És mikor bementem, utánam jött.
Figyelmesen hallgattam Kírát és közben valami réveteg, vidám kifejezés ült az arcomon.
- Azt mondta beszélni akar velem, ezért leültünk egy padra - folytatta. - Elmondta, hogy nem érti Csabát, és nem érti miért kellett belemennie ebbe a Krisz elleni dologba, meg hogy látja hogyan nézek Kriszre, és hogy mennyit vagyok vele.
- Ne már!
- De - mosolygott. - Azt hitte, hogy engem Krisztián érdekel! És mikor megmondtam neki, hogy erről szó sincs, és hogy azért vagyok Krisszel mert te is vele vagy, és együtt szoktunk lógni, akkor fogta magát, elvigyorodott, és gyorsan elköszönt. Másnap reggel pedig ott várt rám a buszmegállóban! És igazából minden reggel ott várt. Beszélgettünk, kiderült, hogy nagyon kedves, és egyáltalán nem hasonlít Bencére vagy Olivérre, ahogy azt kezdetben hittem. Aztán, azt hiszem egy kicsit belezúgtam.
Kíra lesütötte a szemét, és abban a pillanatban sokkal fiatalabbnak tűnt a koránál.
- Talán nem is csak egy kicsit - mondtam vigyorogva.
- Talán - nézett fel rám arcába hulló hajkoronája alól mosolyogva.
