I. / 3. rész * Ó, hogy én ilyet is tudok!?

Az ebéd összefoglalása: érdekes. Igen, azt hiszem ez a legmegfelelőbb kifejezés az félig folyós, félig beton kemény krumpli pürére és a máj ízű rántott csirkemellre. Az egyetlen dolog, amit jónak tituláltam, a narancsszörp volt, bár halvány citromsárga színe nem éppen egy narancs ízű dologra emlékeztetett. Szerencsére Erika nem igen méltóztatott a tíz méteres körzetemben tartózkodni, így Áron mellett fogyasztottam el az ebédemet.
- Kéred az enyémet is? - kérdeztem, miután alig tíz perc alatt eltüntette saját adagját. A szája teli volt, így csak heves bólogatással jelezte, hogy még belé fér. Nevetve cseréltem i tányérainkat, és az immáron üres tálcámmal együtt megindultam a kijárat felé. Pankát sehol sem láttam. Így a hármas faház felé vettem az irányt. Az apró verandán úgy hét fiú ücsörgött, időnként hangosan felröhögtek, majd bizalmasan súgtak össze. Mintha már ezer éve ismernék egymást. Fejcsóválva suhantam el mellettük, megeresztve egy halk sziát.
- Mit vegyek fel? - mormoltam félhangosan a bőröndöm fölött ácsorogva. Dönteni nem volt időm, ugyanis egy kellemetlen női hang beharsogta az egész tábort.
- Figyelem, gyerekek! Figyelem! Mindenki haladéktalanul jöjjön le az ebédlő előtti betonplaccra! Általános eligazítás lesz! - levágtáztam a lépcsőn és az ajtón kilépve, kényelmes tempóban sodródtam a tömeggel.

* * *

- Nos, akkor minden érthető? - kérdezte a nő, akinek a hangjától változatlanul a hideg futkosott a hátamon. Néhányan dünnyögtek valamit, de én már a beton szélén jártam. Futni kezdtem, egészen a faházakig. Nyitott bőröndömből elővarázsoltam azt a három bikinit, amit hirtelen bedobáltam. Végül egy fekete, kétrészes modell mellett döntöttem. Szerettem ezt a fürdőruhát, főleg, mert a felsője meg volt csavarva. Ettől lett különleges. Fölé sortot, és a reggel is viselt kék pólómat húztam. Virágos kis táskámba bedobáltam néhány - strandoláshoz szükséges - dolgot. Strandolás volt ugyanis a ma délutáni program, tekintettel a kellemes időre és a közeli kis tóra. A törölközőmet már csak futtában vetettem vállamra.

- Mindenki megvan? - nézett körbe Kovács tanár úr, homlokát ráncolva. Elég nevetségesen festett fecskében, naptejtől fehérlő bőrrel. Igazából nem értettem mit vár válaszul az igencsak hülye kérdésére. Nem ismertük egymást, pont úgy, ahogy ő sem ismert minket. Nem értettem honnan kéne beazonosítanunk a hiányzó tagokat. Végül azonban csak legyintett és megindultunk a vaskapu felé.
Út közben vadvirágokat szedtem, időnként pedig abba az irányba sandítottam, ahol Erika illegette magát. Bevallom őszintén, féltékeny voltam. Féltékeny voltam arra, hogy - néhány kocka kivételével, akik legszívesebben a mobiljukat vették volna feleségül - mindenki körülötte lebzselt. Nem mintha én nem utáltam volna, ha mindenki velem van elfoglalva. De mégis rossz volt nézni, ahogy körül zsongják őt a helyes, és kevésbé helyes osztálytársak. Cseppet bosszúsan tűrtem fülem mögé szőke tincseimet. Az út elkanyarodott és így az erdő már nem takarta a szemünk elől a lényeget. A Nap sugarai bolondos táncot jártak a víztükrön, a parton boldog gyerekek sikoltásai és morcos szülők fenyegetései visszhangoztak. Kinéztem magamnak egy eldugott, árnyékos zugot, és leterítettem a törölközőm. A fiúk zöme út közbe hajigálta le cuccait és egy gyors sprinttel már a vízben is voltak. Egy darabig csak ültem, és figyeltem, ahogy egymást a víz alá nyomkodják és hangosan ordítoznak. Végül levetkőztem és jómagam is a tó felé indultam.
- Ch, micsoda tehén! - hallottam egy nem túl kedves megjegyzést. Nagyon jól tudtam ki mondta, és azt is, hogy kinek. Nem akartam leállni vele, ezért mély levegőt véve tovább mentem. Erika nem számított azok közé az emberek közé, akiknek adtam a véleményére. Óvatosan lépdeltem le a síkos lépcsőn. A víz kellemesen hűvös volt, derékig ért. Kényelmesen sétáltam befelé, amikor valaki a hátamra ugorva fejem búbjáig a víz alá nyomott. Mikor végre levegőhöz jutottam, éppen arra készültem, hogy a sárga földig lehordom támadómat, amikor Panka, csuromvizes ábrázatával találtam szembe magam.
- Szia! - köszönt nevetve és haját a másik vállára dobta.
- Örülök a találkozásnak! - mondtam bosszúsan, de pár pillanat múltán már együtt nevettünk.
A délután további részét egymás kergetésével és fröcskölésével töltöttük, tudomást sem véve az öreg nénik rosszalló pillantásairól.
- Láttad a fejét? - kérdeztem könnyek közt és előkotortam a pénztárcámat. Idő közben elhagytam árnyékos búvóhelyem és a tó partjára költöztem, Panka mellé.
- Szerinted azért volt vörös, mert leégett, vagy mert csurom víz lett a tökéletesre szárított haja?
- Hmm... fogós kérdés. - böktem oldalba, és együtt indultunk el felfedezni a strandbüfék széles kínálatát.
Végül Panka hotdogot, én pedig lángost vettem. Muszáj volt eltüntetni a számból az ebéd ízének maradékát.
Öt óra felé járhatott, mikor visszaindultunk a táborba. Kellemes szellő fújdogált. Panka egész úton azzal foglalkozott, hogy minél több virágot szurkáljon a fonatomba.
- Akkor este a padoknál?
- Ühüm. Az jó lesz. Hozzak valami kaját?
- Hát, ha a vacsora is olyan lesz, mint az ebéd lehet, hogy nem ártana. - húztam el a számat.
- Ez tény, nos akkor szia!
- Szia! - intettem egyet búcsúzóul, és kénytelen voltam Erika mögött bekullogni a hármas faházba.
Szótlanul húztam fel a hosszúnadrágot és a kardigánomat felkapva, menekülés-szerűen surrantam ki a szobából. A folyosón három fiúval találtam szembe magam.
- Ö, szia! Biztos te vagy Málna.
- Valószínű. - támaszkodtam neki a falnak.
- Erika... nos, sokat mesélt rólad. - fojtotta el a kacagását a legalacsonyabb srác.
- Ó, ezt rögtön gondoltam! - mondtam gúnyosan - De azt hiszem, a fele sem igaz, sőt... Na, de miért is magyarázkodjak nektek? Hiszen, ha rajta keresztül ismertetek meg, már eláshatom magam! Szóval további szép estét! - mondtam kedélyesen, bár legszívesebben visszamentem volna a szobánkba, és az összes, tökéletesre vasalt fekete hajtincsét egyesével téptem volna ki. Miközben próbáltam lazán, és nem feltűnően kijutni a házból, belül fortyogtam. Mégis mit képzel? Bele sem akartam gondolni, miket mondhatott rólam! Mikor már a füves réthez értem, ingerülten, fújtatva közeledtem a padok felé. Most már az összes fiú úgy lát engem, ahogy Erika beállított. Esélyem sincs jó benyomást tenni rájuk. Azzal vigasztaltam magam, hogy a többi lány még sem őt, sem engem nem ismer. Nagy sóhajtás közepette ültem fel az egyik pad támlájára. A szúnyogriasztó fáklyák apró fénypontokként világították be a tábort. Még nem volt sötét, hat óra felé járhatott. Mikor újra felcsendült az evésre szólító nóta, nekem valahogy nem volt kedvem felállni. Tudtam, hogy Erikával nem lesz könnyű dolgom, főleg, ha jóban akartam lenni vele, de ezzel a húzásával végképp elásta magát! Ilyen emberek nem méltók a barátságomra. Végül mégis erőt vettem magamon, de az ebédlő helyett, a focipálya felé vettem az irányt. A labda az egyik kapuban árválkodott, így kihalásztam. Először csak dekázni kezdtem, aztán gyakoroltam néhány, már oly régen alkalmazott cselt. Eszembe jutott, milyen jó meccseket játszottunk a régi iskolámban. Ahol nem csak tökéletesre mázolt Barbie babák jártak az osztályomba, hanem olyan jófej és kedves csajok is, mint Panka. Akikkel nem csak a kozmetikusról és a legújabb táskatrendekről, na, meg a kedvenc témájukról, a fiúkról lehetett beszélni, hanem sportról, könyvekről vagy egy új rapszámról. Észre sem vettem az idő múlását. Ábrándozásomból, és az egyébként már tökéletesen kidolgozott cselek variációiból egy elismerő füttyszó ébresztett.
- Ö, bocsi már itt sem vagyok. Gondolom, nektek ez jobban megy! - azzal egy elegáns rúgással egy kapufáról tökéletes szögben bepattanó gólt lőttem - félpályáról. Néhány srác csak álmélkodott, páran összesúgtak, volt, aki csak tátott szájjal figyelt, ahogy a padok felé távolodtam.
- Végre megvagy! - kiabált Panka, amikor meglátott - Nem láttalak vacsoránál.
- Ez azért van, mert nem voltam ott - vontam vállat, miközben mellé telepedtem. Belemarkoltam a kekszes zacskóba, és rágás közben a pályát figyeltem. Néhányan még most is felém tekingettek.
- Történt valami? - váltott át aggódó hangnembe.
- Nem. Semmi. Csak kár, hogy nem te kerültél az osztályomba.
- Hát ezt én is sajnálom - mondta - de figyi, az a srác feléd mutogat! Idejönnek! - felemeltem a fejem, és felnevettem.
- Ugyan, biztos nem hozzám! Egy fél órája még rajtam röhögtek.
- De! Nézd csak meg! - és igaza volt. Az alacsony, a gebe colos és a koromfekete hajú, napbarnított bőrű srác tényleg egyenesen felénk tartott.
- Nem tudom mit akarhatnak - vontam meg a vállam, és kiharaptam a krémet egy Pilóta keksz közepéből - jöjjenek csak, engem aztán nem érdekel.
- Helló!
- Na, mi van? Csak nem azt szeretnétek tudni, hogy van-e még valami, amit Erika volt szíves nem elmondani rólam? Vagy újabb hazugságok kellenek?
- Hé, csajszi, nyugi! - röhögött fel a colos - Csak azért jöttünk, hogy van-e kedved beszállni a csapatba.
- Milyen csapat?
- Hát a foci! - szólt közbe a fekete hajú - Eszméletlen dolgokat csináltál.
- Ó, hogy a foci! Hát, még átgondolom. Tudod, nem szeretem, ha a hátam mögött kiröhögnek.
- Amúgy Gábor vagyok - nyújtott kezet az alacsony.
- Málna - mondtam és újabb kekszet tömtem a számba.
- Csaba.
- Olivér - ez utóbbi a colos volt.
- Nos, örvendtem a szerencsének. Van még valami?
- Hát, ami azt illeti - kezdett bele Gábor.
- Ne már Gabesz!
- És miért ne?
- Átjöhetnél este. A szomszéd szobában vagyunk - kacsintott felém Gábor és kíséretével együtt visszablattyogott a pályához.
- Hallottad ezt?
- Meghívtak.
- Pontosan! És téged nem! Ez bunkóság. Mondd, nincs kedved velem jönni?
- Hát...
- Nincs hát, Panka! Úgyis egyedül vagy! Beköltözhetnél hozzánk!
- Nem biztos, hogy megengedik.
- Hohó, bízz bennem! - ragadtam karon, és magam után cibáltam, egészen a tanárok faházáig.

I. / 2. rész * Kellemetlenkedő kisasszony

Nekem háttal állt, kezét lazán bőröndjén nyugtatva. Fekete, teshez simuló szoknyája éppen takarta - ciki, nem ciki, de hát ha egyszer oda is eltévedt a szemem - igencsak formás fenekét. Platform szandálja még jobban megnyújtotta karcsú alakját, hollófekete haja, derekát verdeste. Kissé bátortalanul közeledtem felé. Alig egy méterre tőle megállítottam a bőröndöm, Ádámot pedig ölembe kaptam.

- Szia! - léptem oda hozzá, miközben az én drága öcsém éppen egy hajtincsemet ráncigálta. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor megfordult és világoskék szemeit rám függesztette. 

- Helló! - köszönt vissza, miközben megállás nélkül méregetett. Egy utolsó, megvető pillantást vetett rám, majd előhalászta mobilját és nyomkodni kezdte. Nos, azt hiszem, ebből mindenki levette volna, hogy nem kívánatos személy az ő egyszemélyes társaságában. Lehajtott fejjel kullogtam vissza táskámhoz és feldöntöttem, hogy kényelmesen elférjünk rajta Ádámmal. Indőnként a csajra sandítottam, de semmi jelét nem mutatta a további ismerkedésnek. Tehát egy lány kilőve, maradt három. Nagyot sóhajtottam miközben épp pirospacsizni kezdtünk az öcsémmel.

- Hiányozni fogsz! - mondtam neki és ölembe vontam.

- De jössz vissza!

- Persze, hogy visszajövök! - túrtam bele a szöszke tincsekbe.

- Azt hiszem, mi lassan megyünk is  - hallottam ekkor anya hangját.

- Jó, persze! - felálltam és szorosan átöleltem.

- Vigyázz magadra, kincsem! - nyomott csókot arcomra. Felkaptam Ádámot és magamhoz szorítottam. 

Nagy sóhaj kíséretében rogytam vissza a bőröndömre, és távolodó családomat figyeltem. Ádám még visszafordult és mondott valamit, mikor integetett, de a pályaudvar hangos zörejei elnyelték a gyermekhangot. Előkotortam a hülhallgatóm és benyomtam az egyik kedvencemet, a Blackstreet- től a No Digitty -t. Bár a filmbeli feldolgozása jobban tetszett, ez sem volt éppen rossz. Éles sípszó harsogta túl az amúgy igencsak hangosan szóló rapdalt, majd megláttam a hang forrását - az osztályfőnököt. Kiszedtem a fülest és elsüllyesztettem a virágmintás válltáskában.

- Egy kis figyelmet! A vonat negyed óra múlva indul, ezért elindulunk a megfelelő vágányhoz. Aki lemarad, itt marad. - mondta kedélyesen és vállára dobta útitáskáját. Összeszedelődzködtem és megindultam a tömegben. Pontosabban a fiúk közt. Mert hogy lányt, a 'kis fekete' csajon kívül nem láttam. Nem akartam belegondolni, mi lesz, ha esetleg csak mi ketten tudtunk eljönni, a többi három nem. Egy egész hét ezzel a plázacicával igencsak megerőltető lenne, ráadásul látszik, hogy nem igazán kívánja a társaságomat. Pedig pontosan ez történt. Miután felsorakoztunk a peron szélén és vártuk, hogy a vonatunk elfoglalja a helyét, odaléptem az osztályfőnökhöz:

- Tanár úr, hány lány jön az osztályunkból?

- Ööm, nézzük csak - kezdett el lapozgatni a csiptetős mappán lévő papírok közt - te Málna vagy, igaz? Akkor, hmmm azt mondja, még egy lány jön rajtad kívül, Erika. Ott áll - mutatott a már jól ismert alak felé. Nagyot nyeltem, megköszöntem a segítséget és visszamentem a bőröndömhöz. Ez a tábor nem indul valami fényesen. Bevágtam magam egy dupla üléses helyre és magam alá toltam a táskát. Nem volt kedvem felrakni. Az ablak mellett helyezkedtem el, így esélyt adva Erikának, hogy beüljön mellém, ha kedve tartja. Valahogy éreztem, hogy nem lesz kedve hozzá. Elsétált mellettem, mindössze egy retiküllel a kezében. A bőröndjét egy magas, szemüveges - egész jóképű - srác húzta utána. Fejemet az ablak felé fordítottam és újra a zene, megnyugtató és csodás világába menekültem. Már éppen harmadszorra indítottam volna újra az Apologize -t, amikor valaki megkocogtatta a vállamat. Kihúztam a fülhallgatót és arra fordultam, amerről az ütögetést éreztem.

- Bocsi, szabad ez a hely? - kérdezte egy hosszúkás arcú, zöldeskék szemű fiú.

- Attól függ, hogy éppen gólyatáborba igyekszel-e, vagy sem.

- 9.c? 

- Igen - mosolyodtam el és megütögettem a szabad helyet.

- Áron vagyok - nyújtott kezet - te?

- Málna.

- Érdekes - mosolyodott el - szép név, csak érdekes.

 Az út végére már úgy éreztem, hogy százszor jobban jártam Áronnal, mint Erikával, vagy bármilyen más lánnyal. Kiderült, hogy szereti azokat a számokat, amiket én is, és hogy az ő öccsét is Ádámnak hívják. Úgy éreztem egész jól összehaverkodtunk.

* * *

A tábor hatalmas, elkerített területen helyezkedett el, erdővel és tóval is rendelkezett. Szállásként, a mi osztályunk a hármas faházat kapta meg. Mivel csak két lány volt összesen, kénytelenek voltunk megosztani a fölső szintet - Erika nagy örömére - a fiúkkal is. A szobánk nem volt túl nagy, de négy ágy is helyet kapott benne. Rögtön elfoglaltam az egyik fölsőt, és virágmintás táskámat - magammal együtt - az alsóra vetettem. A lenéző pillantásokban most sem volt hiány. Fölültem, és kérdőn néztem rá:

- Elárulnád, hogy mégis mi bajod van velem? - felegyenesedett a kipakolásból és flegmán csak ennyit mondott:

- Semmi, az ég világon. Csak nem akarom, hogy zavarogj.

Hát ez tényleg jól esett! Összesen egyszer szóltam hozzá - akkor is köszöntem - és ez máris 'zavargásnak' számít? Némán nyitottam ki a bőröndöm és előhalásztam egy csomag cukrot.

- Nos akkor én nem is zavarnék! - mondtam gúnyosan, és rácsaptam az ajtót. Igazán nics szükségem a társaságára! Úgy döntöttem ebédig még bevetem magam a közeli kis erdőbe. Mikor kiléptem a faházból rögtön láttam, miért ilyen kihalt az egész épület. Az összes fiú a focipályát nyúzta,néhány csak lézengtek, néhányan be is álltak játszani. Fejcsóválva indultam el a facsoportok felé, de a szemem megakadt egy magányosan üldögélő lányon. Ha Erikával nem jövök ki, legalább egy lány ismerősöm legyen.

- Szia! Leülhetek? - mutattam a mellette árválkodó, hosszú, üres helyre. Bólintását igennek vettem, ezért óvatosan beleültem a hintaágyba. - Kérsz? - nyújtottam felé a zacskót.

- Köszi. Amúgy Panka vagyok.

- Én Málna. Hogy hogy egyedül?

- Hát, tudod a számítástechnikai osztály nem túl kelendő a lányok körében. A másik csaj meg nem tudott jönni.

- Vagy úgy - vettem egy szem epres gumicukrot a számba - hát az én helyzetem sem jobb.

- Te is egyedül vagy?

- Lényegében. Ha azt a fekete cicababát nem számoljuk, már pedig én nem szeretném - nevettem fel. Még beszélgettünk egy kicsit, jól kivesézve az Erikához hasonló lányokhoz fűződő nemtetszésünket, majd kisvártatva felcsendült az Alma együttes Almamánia című száma - ami az előzetes értesüléseim szerint - az étkezéseket jelezte. Így hát megindultunk a hosszú, mézsárga épület felé, ahová az étkező tábla volt felfüggesztve.

I. / 1. rész * Indulóban...

- Szivecském, nem késhetsz el rögtön, az első adandó alkalommal! - húzta szét a sötétítőmet anya, ezzel kegyetlenül sok fényt juttatva álmos pilláim alá. Hiába húztam magamra a takarót, hiába morgolódtam, hogy én fel nem kelek, néhány perc múlva már bosszúsan iszogattam a teámat. Kényelmesen összekucorodtam a nagy, halványzöld kanapén, ami a  nappali nagy részét kitöltötte. Az óra még csak fél hatot mutatott. Apa még nem jött haza az éjszakai műszakból, anya pedig éppen indulni készülődött. Nagyot kortyoltam a barack ízű, erősen túlcukrozott, forró italba. A meleg szétáradt álmosságtól remegő testemben, és kellemes érzés töltött el. Miután az utolsó cseppet is kiszűrcsöltem a bögrém aljából nagy sóhajok közepette mentem ki a konyhába. Anya reggelit is készített nekem - ami nem volt túl gyakori. Gyorsan betermeltem a szendvicset, megittam még egy pohár teát, majd becammogtam a fürdőbe. Egy gyors zuhany után sokkal éberebbnek éreztem magam. Fogat mostam, hajamat laza kontyba fogtam , majd magamra kaptam a malacrózsaszín fürdőköpenyem. Mikor újra tiszteletemet tettem a konyhában anya éppen Ádám reggeli müzlijét tette az asztalra.

- Gyorsan, menj, keltsd fel! 

 Mély levegőt vettem és Ádám szobájához cammogtam. Odabent kellemes félhomály és csend uralkodott. Csak apró kis szuszogásokat lehetett hallani a mackó-mintás takaró alól. Az ablakhoz léptem és széthúztam a kék függönyöket. Ez persze nem volt egyszerű feladat, jó néhány elhagyott plüssállaton és játékon vezetett a kacskaringós út. A kiságyhoz lépve először beazonosítottam, milyen irányba fekszik, amjd felhajtottam a takarót.

- Jó reggelt, álomszuszék! - mondtam mosolyogva és megcsiklandoztam. Apró sikoly hagyta el a száját és tengerkék szemeit rám szegezve boldogan kérdezte:

- Manya? - igen, Manya. Anyát csak nemes egyszerűséggel anyának szólította, de az én nevem már túl bonyolult volt számára. Így történt, hogy az 'anyát' megtoldotta egy m-mel - mert hogy Málna volnék - és Manyának nevezett el. Kedvesen mosolyogtam vissza rá.

- Bizony, bizony! Gyere, reggelizzünk meg! - kikaptam a kiságyból és felöltöztettem. Az étkezés nem ment zökkenőmentesen, de miután kétszer kiöntötte a tejet - én pedig kétszer föltöröltem utána - végre sikerült az összes müzlit megetetnem vele. Kivettem az etetőszékből és útjára engedtem. Péntek volt, és pontosan két és fél óra múlva már egy vonaton fogok zötykölődni, újdonsült osztályom körében. A bőröndöm még nyitva állt, a szoba közepén, hogy még bedobhassak pár cuccot, amihez éppen kedvem támad ma reggel. A ruhásszekrényhez léptem és széttártam a két szárnyát. Belül különböző fényképek, levelek, versek és idézetek díszítették. Egyesek felragaszta mások felírva, de volt, amit csak úgy belekarcoltam a körzőmmel. Jól akartam kinézni az első napomon. Egymás után száműztem a nem kívánatos ruhadarabokat az ágyamra. Végül egy egyszerű, halványkék csőtop és egy farmer mellett döntöttem. Nem feltűnő és kényelmes. Hajamat átfésültem és a napszemüvegemmel fogtam hátra. Egyszerű sminket készítettem, pont annyit, hogy szépnek érezzem magam. Becsuktam a bőröndöt. A kedvenc, virágmintás táskámba bedobáltam az összes létfontosságúnak megítélt holmimat. Telefont, lakáskulcsot, a kedvenc könyvemet és Bubut. Bubu, az én gyerekkori legjobb barátom volt, egy plüs jegesmedve formájában. Még egy utolsó pillantást vetettem magamra a tükörben. Nem voltam vékony, de kövér sem. Mondhatni átlagos testalkattal rendelkezem. Szőkésbarna hajam lágyan omlott vállamra a tegnapi hajmosásnak köszönhetően. Bátorság! - utasítottam magamat. Gurulós útitáskámat magam után húzva átlépdeltem az előszobába. Negyed hét múlt. Még bőven volt időm, mégsem bírtam magammal. A bőröndöt ott hagytam, felhúztam kedvenc tornacipőmet és kimentem az udvarra. Csupán a telefonomat csúsztattam a zsebembe. Rosy kitörő örömmel fogadott, és összes játékát felsorakoztatta a hintaágy előtt, amibe idő közben elhelyezkedtem. Beindítottam az Icona pop: I Love It című számát és becsuktam a szemem. Nagyon kíváncsi voltam a többiekre. Szorongással töltött el, ha a ,,mindössze" harminc főből álló osztály névsorában szereplő huszonöt fiúnévre gondoltam. Csupán öt lány került be. Legalább is a mi osztályunkba. Christina Aguleira: Hurt című száma csendült fel. Imádtam ezt a dalt, de most gyorsan átugrottam a kicsit vidámabb dallamú - na meg szövegű - Want U Back-re. 

- Ideje menni! - kiabált ki anya az üvegajtót félretolva. Mintha puskából lőttek volna ki, úgy pattantam fel, nem kis megdöbbenést okozva ezzel Rosynak és anyának is. Szökdécselve értem be a konyhába, ahol egy egész hadseregnek elegendő kaja volt felhalmozva az asztalon. Kérdő tekintetemet anyára függesztettem aki épp Ádámra próbálta - egyenlőre sikertelenül - rátuszakolni a cipőjét.

- Jó, jó! Csak nem akarom, hogy éhes maradj! - mondta engedő hangnemben. - Legalább a felét rakd el! - kérte és végre bekötötte az egyik lábbelit. Végül három szendvics és egy liter üdítő lapult a táskámban. Anya - hiába győzködtem, hogy fölösleges, és hogy máskor is voltam már táborozni - a bőröndömben fennmaradó helyeket hideg élelemmel töltötte ki. Így történt, hogy a tusfürdőm mellé egy zacskó gumicukrot csomagolt. Virágmintás kedvencemben helyet kapott még egy kardigán és egy sulipóló is, amit elvileg majd föl kéne vennem. Utolsó pillantás az előszobában lévő apró tükörben, egy megjegyzés a hajamra - magamtól, magamnak - és egyik kezemben a bőrönd húzókarjával, másikba Ádám aprócska, puha kezével kiléptem a bejáraton. 

- Vigyázz magadra, nagylány! - öleltem át Rosy nyakát, aki karjaimból kibontakozva, érdeklődve figyelte az anya kezében lévő, zörgő zacskót. - Tényleg hálás kutya vagy! - mondtam nevetve és beültettem Ádámot a gyerekülésbe. 

- Hova? - kérdezte mikor már jó fél órája útban voltunk a pályaudvar felé.

- Tudod, most elutazom egy kicsit, de hazajövök, ígérem.

- Jó, de hozol nekem szúvenyjírt? - kérdezte és karjait keresztbe fonta maga előtt. A ,, szúvenyjír" igazából szuvenírt takart, vagyis ajándékot. Fogalmam sincs, hol hallotta ezt a kifejezést, de előszerettel használta.

- Persze! - nevettem fel. Ujjaimat a puha tejfelszőke fürtjei közé eresztettem és jól összekócoltam.

- Megjöttünk! - kiáltotta kedélyesen anya, és befordult az apró parkolóba. Nehézkesen bár, de végül sikerült kirángatnom tonnákat nyomó bőröndömet a csomagtartóból. Míg besétáltunk Ádám figyelmét teljes egészében a kéregető galambok sokasága kötötte le.

- Csip-csip! - kiáltozta vidáman és minden erejével azon volt, hogy egy madarat megkaparintson. Hamar kirajzolódott a tömegben osztályfőnököm alakja. Egyrészt, mert az enyémmel megeggyező iskolapólót viselt, másrészt, pedig meg mertem volna kockáztatni, hogy majd' két méter magas volt. Borostás arcó szemüveges férfi volt, igencsak tekintéjt parancsoló ábrázattal - már csak méretei miatt is.

- Jó reggelt! - köszöntem kedvesen. Azt hallottam, fontos az első benyomás. Meglepődtem amikor ugyanilyen kedvesen viszonozta, sőt mit több, mosolygott. - Szendrei Málna vagyok. 

- Én az újdonsült osztályfőnököd Kovács Árpád. Menj, ott vannak a többiek, én váltok pár szót az édesanyáddal. - bólintottam és átvettem Ádámot, majd - bőröndömmel egyetemben - megindultam az egyetlen nő nemű egyed felé, akit láttam a sok fiú közt. 

Prológus

Málna átlagos kamaszlány, átlagos gondokkal. Új suli, ahová be kell illeszkednie... Vajon sikerül?

* * *

Észrevétlenül elmorzsoltam pár könnycseppet. Mégis csak nyolc évig tengettem napjaimat az én drága osztályommal egy légtérben. Nem hittem volna, hogy az összes idióta így fog hiányozni. Ahogy egyik lábamról a másikra billegtem a sorban, a himnuszt dúdolva, tekintetemmel folyton Ádámot követtem. Sohasem volt egyszerű eset, hiába volt csupán két éves. Anya megrovóan méregette és próbált karja után kapni. A padok közt cikázott és időnként gurgulázva felnevetett. Legszívesebben felkaptam volna, és addig csiklandozom, hogy a lélegzete is elálljon. De nem tehettem. Ballagó lány lévén, az első sorban álltam, a szüleimtől kapott ballagási csokorral. Szép csokor volt, középen három szál sárga rózsával és mindenféle aprófejű színes kis virágokkal tarkítva. Krémszín papírba volt csomagolva, egy helyes rózsaszín masnival átkötve. Ádámtól egy hatalmas, napsárga, héliumos lufit kaptam - bár nehéz szívvel vált meg tőle. Mikor végre vége lett a himnusznak, az igazgatónőnk rögtön magához ragadta a szót.

- Tisztelt szülők, rokonok, tanárok! Kedves diákok! - és a többit már figyelmen kívül hagytam. Mindig is utáltam az ilyen sablonos, meglehetősen unalmas ömlengéseket. Csak tovább bámultam Ádámot, időnként halvány mosoly futott végig arcomon, ahogy anya arcát megláttam. Apa valahol a tömegben állt. Ha itt volt egyáltalán. Szokása volt mindenhova késve érkezni, persze nem önszántából, a munkája miatt. Apa mentőtisztként dolgozott, így megesett, hogy több napig nem láttuk. A bambulásból Zsófi hegyes ujja hozott vissza a valóságba, amit bordáim közé fúrt. 

- Hé, mindjárt te jössz! Baj van? - kérdezte alig nyitott szájjal, suttogva. Csak megráztam a fejem és mélyet lélegeztem. Az osztályfőnöknek sikerült rám sóznia az a 'nemes' feladatot, hogy írjam meg, majd olvassam is fel az osztály búcsúztatóját. A csiptetős mappám a pódium melletti kis asztalon pihent, ahova még egy órával ezelőtt letettem. Míg az iskola énekkara danolászott határozott (vagyis határozottnak szánt) léptekkel megindultam a kis csapáson, amit a szülők távoltartására egy virágokkal díszített kordonnal választottak el. Járásom cseppet ingatag volt, de ezt a nemrégen vásárolt, anya szerint ,,pont elég magas sarkú" cipőmnek tudtam be. Csokromat a ballagóknak (vagyis nekem)  kikészített széken hagytam, a lufit pedig Zsófi gondjaira bíztam. A színpad széléhez érve, hőn utált osztályfőnököm ragyogó mosollyal fogadott.

- Minden rendben cicuska? - kérdezte bazsalyogva. A ,, cicuska" becenévtől felállt a szőr a hátamon. Egészen ötödik óta a lányok (kivétel nélkül) a cicuska, a fiúk pedig a mackócska, megtisztelő, avagy megszégyenítő nevet voltak kénytelenek viselni. Mosolyt erőltettem az arcomra (legszívesebben leokádtam volna a vadonatúj, Zara-s cipőjét) és válaszoltam.

- Persze, Rita néni. - szövegem után nyúltam, és igyekeztem kihasználni a maradék pár percet, hogy átfussam. A kórus már nagyban a Ballag már a vén diák- ot énekelte, ami műsorszámuk utolsó nótája volt. Igazán nagy öröm volt ebben az iskolában megtanulni, az élethez szükséges alapokat... Uram Isten! Mégis mi a francot áradozok én itt!? Őszintén szóval szerettem ide járni. Egészen negyedikig. Ahogy átléptem a felsősök folyosójának küszöbét, és szembesültem azzal a ténnyel, hogy mától ez a nő (értsd: Rita néni, akit a háta mögött olykor Picsa néninek is becézgettünk) lesz az ofőm, a világ fenekestül felfordult. Az én hőn szeretett kis osztályom rohamosan indult meg a lejtőn, és pont ilyen gyorsan veszítette el azt az értékrendet, amit Gréta néni, a régi osztályfőnökünk belénk nevelt. Bevallom még én is jócskán elszemtelenedtem, persze csak azokkal a tanárokkal szemben, akiket nem kedveltem. 

- Fogadják szeretettel a 8.a osztály egyik tanulóját, Egres Kamillát! 

Szívből örültem, hogy a b osztályba járok. Még egyszer elolvastam, de aztán elégedetten konstatáltam, hogy nem javíthatok rajta többet. Ha eddig így ment, hát ezután sem lesz jobb. Lehet, hogy cseppet kárörvendő volt a szám szegletében bujkáló mosoly, amit Kamillának szántam. A fél oldalas búcsúbeszéde alatt majdhogynem végig akadozott. Ennél csak jobb leszek! - reménykedtem magamban.

- Most pedig jöjjön a másik végzős osztályunk, a 8.b beszéde, amit Szendrei Málna olvas fel! - remek. Tehát már mindenki tudja, ki fog felsülni az elkövetkezendő két percben. Szememet a három fokból álló lépcsőre tapasztottam, miközben fellépkedtem. Mondtam anyának, hogy elég lesz az öt centi is, de hát neki beszélhet az ember... Lassan sétáltam előre a mikrofon állvány elé, és remegő kézzel emeltem fel a mappát. Hát akkor, vágjunk bele!

- Tisztelt Tanáraink! – na, eddig még ment. - Először önökhöz intéznék pár köszönő szót, az osztályom nevében. Önök nélkül sehol sem lennénk most, vagy pontosabban bárhol lehetnénk. Köszönjük, hogy odaadó figyelemmel segítettek át minket hullámvölgyeinken, még akkor is, ha egyes diákok, - itt jelentőségteljesen, egy elfojtott mosollyal néhány bukdácsoló srácra néztem - alkalmanként, na, jó kik is akarok becsapni? Állandóan túlfeszítették a húrt. - halk nevetés vándorolt végig a tanári kar köreiben. - Tudjuk jól, nem vagyunk tökéletesek, de valamennyi tanárunknak sikerült őszinte mosolyt csalni az arcára egy-egy vicces megjegyzéssel, vagy félresikerült válasszal a dolgozatban. Köszönjük az osztályfőnöknek, Rita néninek, hogy ilyen emlékezetes programokat szervezett nekünk, és hogy kérdéseinkkel mindig bizalommal fordulhattunk hozzá! - most a diákok körében támadt morajlás. - De nem szabad elmennünk egyetlen szó nélkül, drága szüleink mellett sem. - megkerestem anyát és ragyogó mosolyt küldtem felé. - Ők mindig segítettek nekünk, akár egy nehezebb házi feladatról, akár egy szerelmi ügyletről volt szó, az osztályban. Igazán nagy öröm volt ebben az iskolában megtanulni, az élethez szükséges alapokat. Végül pedig köszönjük ennek az öreg, mégis csodás épületnek, hogy bírta a strapálást, és nem utált meg minket annyira, mit ahány ablakát betörtük az évek során egy-egy félresikerült rúgás következtében. Ezzel a kis gondolatnyi szöveggel búcsúzik a 8.b osztály az Alapfokú Művészeti Tanoda és Általános Iskola falai közül. Köszönöm a figyelmet! - hatalmas taps koronázta az elmúlt pár perc szenvedéseit. Kétszer olyan gyorsan távoztam, mint ahogy jöttem.

* * *

- Hát ennyi volt! - csapta be anya a kocsi ajtaját.

- Hát ennyi! - sóhajtottam fel a hátsó ülésen. Még fel se fogtam igazán, hogy vége. Az életem egy korszaka lezárult. Ugyan megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot, meg hogy majd összejárunk, de mindenki tudta, ez csak amolyan 'üres fecsegés'. Őszintén szólva, akivel tartani akarom a kapcsolatot, azzal fogom is. Ádám jókedvűen esegette az osztályfőnöktől kapott csokimat. Bizonyítványom az ölemben hevert, nem volt makulátlan, de elégedettséggel töltött el, ha a benne lakozó jegyeimre gondoltam. A matek és a tesi sosem volt az erősségem, azt hiszem, ez meg is mutatkozik két hármas kíséretében. Viszont arra igazán büszke voltam, hogy végül mind fizikából, mind kémiából (megjegyzem, nem volt egyszerű ) összekapartam a négyest. A rádióban épp Kelly Clarkson: Because of You című száma csendült fel. Hátradöntöttem a fejem és csukott szemmel hallgattam, egészen a refrénig, amikor is hangosan énekelni kezdtem: - Because of you I never stray too far... 

- Na, azért ennyire ne érezd magad nagy sztárnak! Maradj a felolvasásnál! - szakított félbe apa csípős megjegyzése. Bosszúsan meredtem a visszapillantó tükör- beli képére.

- Még mindig jobb, mint amit te dalolsz a zuhany alatt! - vetettem oda - Hogy is van? Á, igen! Úgy fáááááj, úúúgy fáááj!

- Jól van, jól van! - váltott békítő hangnemre. Karba tett kézzel vágtam magam hanyatt, és az út további részében még a Gangnam style- t sem voltam hajlandó, Ádámmal karon öltve elénekelni. 

A kocsiból kiszállva egyből megrohamozott egy hatalmas zsemleszínű szőrgombóc, Rosy. Rózsaszín nyelvével könyörtelenül nyaldosta csokoládés ujjaimat, és hátsó fele vad táncot járt. Aztán áttért Ádám kezére, én pedig beléptem az előszobába. Első dolgom volt megszabadulni a cipőmtől, és megkönnyebbülve raktam be a szekrénybe. A szobámba érve nyakkendőmtől is megfosztottam öltözékem, majd leheveredtem az ágyamra. Még két hónap és itt a gólyatábor.