Sziasztok!
Itt van az újabb rész, az első, mióta a suli hivatalosan is megkezdődött! Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket Vivinek és Giginek, ez utóbbinak azt is, hogy feliratkozott! <3 Ó, és a több, mint 1000 kattintást!!! Kellemes olvasást!
Eszti :)
~~~~~~~~
- Akkor hova jelentkezel?
- Még nem tudom pontosan - vonta meg a vállát Panka. Éppen a pénteki órák után tartottunk a plázába. Már két hete jártunk suliba, de még egyetlen embert sem feleltettek, nem írtunk röpdogát és a várt balhék sem voltak olyan húzósak! Ezt amolyan isteni közjátéknak fogtam fel. Miután találtunk egy elfogadható árakkal rendelkező cukrászdát, beültünk egy hátsó asztalhoz.
- Azért ez a szakkörös hét mindenképpen tanulságos volt. Én lebontottam egy egész sor kottaállványt a kórusteremben. Ezek után még van remény rá, hogy bevesznek? - kérdezte nevetve.
- Háát. Bármi megtörténhet.
- Az igaz.
Fagyit rendeltünk.
- És te? - kérdezte miközben belekanalazott az eprébe.
- Színjátszó és rajzszakkör, azt hiszem. De lehet, hogy focira is mennem kéne.
- Hogy erősítsd az idióta bátyám csapatát?
- Nem egészen. Csaba kért, hogy menjek.
- Ó, értem! Csaba kérte. Így már minden más! - gúnyolódott nevetve.
- Csak bátran. Nevess ki! De nem csak miatta csinálom. Szeretek focizni. - bizonygattam, bár ez nem teljesen fedte a valóságot. A focizni akarásom hetven százalékát Csaba jelenléte adta. A maradék volt a tényleges vágyam arra, hogy a pályán rohangásszak.
- Oké. Elhiszem. Viszont adott még egy fontos kérdés. A tanévnyitó bál.
- De mi csak kilencedikesek vagyunk. - értetlenkedtem.
- Az nem számít kikötésnek. A lényeg, hogy csak párosával lehet bemenni és 'estélyi' kötelező! - mosolygott sejtelmesen.
- Úgy érzem, valami hülyeségre készülsz.
- Ugyan kérlek! - tettette a felháborodottat nevetve. - Csupán annyit mondtam, hogy kell egy partner.- De nem hívathatod el magad csak úgy, a folyosón!
- Hát, van egy olyan érzésem, hogy a bátyáimmal kell egyeztetnem erről! - turkált elmélyülten az olvadozó fagylaltkelyhében.
- Mi? - röhögtem fel - Te a bátyáddal akarsz menni?
- Jobb híján! - húzta el a száját. - Hacsak - valami csoda folytán - nem lesz addig partnerem.
- És hogy fogod rávenni?
- Lenyomom COD4-ben. - közölte.
Felnevettünk. De az én nevetésem nem volt egészen őszinte. Pankának két bátyja is volt. Bár Bencéről nehezen tudtam volna elképzelni, hogy a tíz perccel fiatalabb húgát kísérgesse a szerinte 'tök gáz, hogy kiöltözve kell kell menni' bulira, de Balázst nem ismertem. Viszont ő tizenegyedikes volt, és ebből kifolyólag egy csomó idősebb srácot is ismert. Szóval Panka helye a bálon félig már biztosítva is volt. De mi lesz majd velem? Panka valószínűleg észrevette a fancsali képem, ezért átnyúlt az asztal felett és szabad kezével megragadta az enyémet.
- Nyugi. Én csak azért szervezkedek már most, mert tutira ott akarok lenni! De téged el fognak hívni! Bízzz bennem!
- Miért vagy ebben ennyire biztos? - fürkésztem az arcát.
- Hát, vannak kapcsolataim...
- Bence? - vágtam közbe hirtelen. - Bence mondott otthon valamit, ugye?
A gyomrom remegett az idegességtől. Panka azonban hajthatatlannak bizonyult, még az ezredik fenyegetésem és kérdésem után is.
- Hé, hé! Nyugi! - nevetett.
- Tudni akarom! - mondtam mélyen a szemébe nézve, és nagy erőfeszítésembe került megőriznem a komolyságom.
- Majd megtudod, ha itt az idő! - mondta lassan, amitől elnevettem magam.
- Oké. - rogytam vissza a székemre. - Csak egy dolgot árulj el. Nem, nem is kell elmondanod, csak bólogass! Csaba?
Panka lassan, de érthetően megrázta a fejét. Reményeim szertefoszlottak, és magamba roskadva ültem a piros bőrszéken.
- Hé, minden rendben?
- Persze. - bólogattam, de inkább magamat akartam meggyőzni. - Csak azt hittem. Végül is ők jóban vannak.
- Nem csak vele van jóban. De hagyjuk is ezt. Gyere, inkább menjünk el ruhát nézni!
Panka felrángatott a székről.
- De még az sem biztos, hogy elhívnak! - vetettem ellent.
- Jaj, ne hülyülj már! Kezdjük ott, hogy a suli háromnegyede fiú! Igaz, hogy kilencedikesek vagyunk, de ez még nem jelenti azt, hogy nem vagyunk lányok! - nevetett, és elrángatott a mozgólépcső irányába.
- Te tiszta bolond vagy! - nevettem fel én is, és belevetettük magunkat az üzletek sokaságába.
* * *
- Naa? És ez milyen?
- Pont olyan, mint a többi! Tökéletes!
- De a másik jobb volt, nem?
Kezével egy kék darabot lendített a magasba.
- Szerintem ez jobban illik hozzád. - vontam meg a vállam.
- Te nem próbálsz?
- Minek? Úgy sincs nálam ennyi pénz!
Hogy szavaimnak nyomatékot adjak, felmutattam egy húzós összeget tartalmazó árcédulát.
- Jó, jó! - legyintett. - De próbálni attól még buli! Különben meg, ha megtetszik, félre is rakathatod! Naa, legalább ezt vedd fel!
Kezembe nyomott egy ugyanolyan darabot, mint amit ő viselt, azzal a különbséggel, hogy míg az ő szoknyarésze türkizzöld, addig az enyém halvány rózsaszín volt.
- Oké. - egyeztem bele végül. Ha felpróbálom, nem lehet belőle bajom. De mégis lett! Mérhetetlenül beleszerettem!
- Bah, ezt nem hagyhatom itt! - nyögtem, és még egyszer tanulmányoztam a tükörképem.
- Egyet értek! Mi lenne, ha egyformát vennénk? - pördült meg mellettem a türkiz ruhában.
- Oké. - sóhajtottam. Az árcédulára az 5590 forintos árat nyomták. - De ugye tisztában vagy vele, hogy így az egyhavi zsebpénzem úszik el?
- Na, és? Az enyém is! De legalább lesz ruhánk!
- Imádkozz, hogy igazad legyen, és tényleg meghívjanak minket, mert ha nem, én esküszöm, hogy...
- Ne siránkozz már! - vágott közbe Panka nevetve. - Nem lesz gáz. Pláne, ha ilyen gyönyörűek leszünk! Egy közös kép? - nézett rám kérdőn, és előhalászta a mobilját. Felsóhajtottam, és rámosolyogtam.
- Legyen, de ajánlom, hogy úgy legyen, ahogy mondtad!
- Úgy lesz! - veregette meg a hátam, és megérintette a fényképező gombot.
- Most pedig, tekintve, hogy már megvettük a ruhát egy függőben lévő bálra, amire nem is biztos, hogy elengednek, mehetünk? Már hat óra! - nyögtem.
- Szörnyű veled vásárolni! - röhögött, és behúzta a függönyét.
Fizettünk, és egyforma papírzacskókba rejtett, egyforma ruhákkal, kiléptünk az üzletből.
- Te kivel mennél? Mármint, ha választhatnál?
Panka elgondolkodva rágcsálta a szája szélét. Arcáról semmit nem tudtam leolvasni. Zavartan megigazítottam a napszemüvegem, és a karkötőmmel kezdtem babrálni.
- Ha nem akarsz, ne válaszolj.
- Azt hiszem, Max.
- Max? Az meg ki? - vágtam értetlen arcot.
- A bátyám egyik osztálytársa. - mondta halkan. - Azt hiszem, nagyjából azóta vagyok belezúgva, hogy először átjött hozzánk.
- Hm. És van rá esély, hogy...
- Nem hinném. Ragadnak rá a felsőbb éves csajok. Alig tud választani.
- Honnan veszed?
- Figyelek. - vont vállat. Még soha sem hallottam őt azelőtt így beszélni. Hangjában nem volt élet, szomorúan meredt maga elé.
- Ne add fel! - suttogtam, és átöleltem a vállát. - Én nem tenném.
- De, te pontosan ezt teszed! Pedig simán lehetne esélyed! Tudom!
- Mi? Miért? Hogy? - értetlenkedtem. - Honnan veszed ezt?
- Majdnem minden nap nálunk lógnak, Málna! Szerinted hányszor hallgattam már végig stikában, hogy hogyan rangsorozzák az évfolyambeli lányokat?
- Mi? - néztem rá. Meg sem várta, hogy megkérdezzem, ami igazán érdekelt volna.
Csak egy pillanatra mosolyodtam el, de rögtön észrevettem, hogy ez ebben a helyzetben nem lenne helyes. Hiába voltam őrültek kíváncsi, mégsem tehettem ezt vele.
- De most nem rólam van szó. - simogattam meg a vállát. - Hanem rólad.
- Ez úgyis esélytelen!
- Ki tudja? Még csak most kezdted itt a sulit! Bármi megeshet!
Egymást átkarolva baktattunk végig a csendes parkon. A játszótéren már csak lézengtek a gyerekek, a focipálya üresen kongott, hiába volt péntek. A fű nedvesen csillogott az egész napos esőzéstől. A Nap gyengén világította meg az őszi estét. Panka megigazította a fonatát és leült mellém a buszmegálló hideg padjára.
- Tudod, mi a fura? Hogy még csak nem is beszéltem vele! Csak köszönök, ő visszaköszön, és ennyi.
- A szerelem már csak ilyen. - vontam meg a vállam mosolyogva. Úgy, mint aki bármit is tud róla.
* * *
Hétfőn reggel idegesen léptem be az iskola kapuján. Rögtön az első emeletre mentem, hogy az aznapi könyveimet megszerezzem. Kezemben a tornazsákom szorongattam, benne a frissen mosott tesicuccom. Babráltam egy ideig a lakatommal, de végül sikerült kinyitnom. A szerényből egy összehajtott citromsárga lap hullott ki, és a földre esett. Ledobtam a zsákom és érdeklődve hajoltam le érte. Szétnyitottam. A hatalmas, nyomtatott betűk az 'Évköszöntő bált' hirdették.
- Megjelenés lányoknak ruhában, konttyal, fiúknak ingben és nyakkendőben. A bál témája, hetvenes évek. - motyogtam magam elé az olvasott szöveget. Hát, a ruha legalább stimmelt. A mellettem bevonuló, csokornyakkendős srác kiléte azonban még kérdéses volt. Sóhajtva lelakatoltam a szekrényem és elindultam a matekterem felé. Épp az oldalfolyosó legelején lévő üvegajtón sétáltam át, mikor valaki hátulról rám ugrott.
- Jó reggelt! - kiáltotta Kíra vidáman. Őrület! Néha az embert azt hinné, hogy ennek a csajnak sosincs rossz kedve...
- Szia! - fordultam felé mosolyogva. - Mit csinálsz itt? Neked nem nyelvtanod lesz?
- De, csak addig nem akarok Erikával lógni, és még úgyis csak fél nyolc van. - vonta meg a vállát.
- Úgy hallom, neked sem lopta be magát a szívedbe.- Az a kérdés, hogy kinek sikerült egyáltalán. Egyszerűen kibírhatatlan! Önző, folyton lenéz, kibeszél a fiúknak, engem, akivel még két szót nem beszélt! Bah!
Elmosolyodtam és megveregettem a vállát.
- Szokj hozzá. Ez még legalább négy évig így fog menni!
- Tudod, én nem értem ezt a csajt. Mi baja lehet? És miért velünk? A szösziket csak azért vették fel, mert perfektül beszélnek angolul.
A folyosó percek alatt megtelt, ahogy a nulladik óráról kicsengettek. A hömpölygő diáktömegben magasan kiemelkedett Olivér szőke haja.
- Sziasztok. - köszönt ránk, és megállt a radiátor mellett, amelyiknek Kírával támaszkodtunk.
- Szia! Meg mernék esküdni rá, hogy nőttél! - mondtam mosolyogva.
- Ja, asszem, vagy két centit. De amúgy volt lecke?
- Volt. Nem is kevés.
- És ideadod? - kérdezte vigyorogva.
- Attól még, hogy volt lecke, ez nem jelenti azt, hogy meg is írtam! - néztem rá tetetett felháborodással. - Nem garantálom, hogy jó, de tessék.
Át nyújtottan a sima, narancssárga borítójú füzetet.
- Kösz. - biccentett, és megindult, hogy üres ablakpárkányt keressen.
- Ó, jut eszembe - fordultam Kíra felé - tervezed, hogy eljössz a pénteki bálra?
- Hát, ha elhívnak, mindenképpen. Nem hagynám ki! Te?
- Dettó.
- Ruhát is kell vennem. - töprengett.
- Ha gondolod, szétnézhetünk az én szekrényemben. Én vettem egyet Pankával pénteken, úgyhogy az otthoniakból nyugodtan választhatsz.
- Mi? Te már ruhát is vettél? Ennyire biztos vagy magadban? - röhögött.
- Hát, ha azt nézzük, hogy a suli háromnegyede fiú... - ismételtem Panka szavait.
- Jogos. De amúgy nem kellenek a ruháid. - mosolygott. - Anyukám egy kölcsönzőben dolgozik, szóval ez a kérdés részemről nem nagy kunszt. Azt veszek fel, amit akarok.
- Mázlista! Hamarabb is szólhattál volna, és akkor nem perkálok hatezer forintot egy nyamvadt ruháért! - nyögtem.
A csengő belém fojtotta a szót, és Kíra rohanvást indult meg a földszintre vezető lépcsőhöz.
* * *
- Gyerünk, lányok! Még öt kör, és szabadok vagytok! - üvöltötte Szíj tanárnő, a tornaterem kellős közepén. Sípja éles hangot hallatott, ahogy - körülbelül ezredszerre - megfújta.
- Azt hiszem, meg fogok halni! - nyögtem, mikor a futás végeztével lerogytam a terem padlójára.
- Mehettek kifelé!
Feltápázkodtam és kitámolyogtam az öltözőbe. A fülem dübörgött a vér, tüdőm sípoló hangot adott, ahogy levegőhöz próbáltam jutni.
- Kegyetlen perszóna! - zsörtölődött Kíra, miközben felöltözött. Copfba fogtam izzadtságtól nedves hajam. Együtt léptünk ki az öltöző plafonig nyújtózó ajtaján. A földszinti főfolyosó hátsó blokkjában leültünk egy leselejtezett gerendára. Ezt a helyet szerettem, mivel fényes volt, és a lépcsőfokok sem voltak olyan meredekek, mint a kis lépcsőházban, vagy a főlépcsőn. Ez a hátsó lépcső kényelmesen megmászható, kovácsolt vas korlátokkal, a nagy ablakok aljában terebélyes párkánnyal, melyet a diákok előszeretettel használtak padként, a tanárok tilalma ellenére.
- Min gondolkozol? - fordult felém Kíra, és érdeklődő, barna szemeit a túró rudijára szegezte.
- Semmin. - vontam meg a vállam, és fellapoztam az angol szótáram. A fiú öltözőből hangos robajjal kerültek elő az osztálytársaink.
- Atyám, Zsiga, jól megbikáztad azt a szerencsétlent! - üvöltötte Gábor, miközben hangosan röhögtek. Elismerően veregette meg Csanád vállát. Csanád vállát, akit igazából mindenki Zsigának hívott, 'ez is hülye név, az is hülye név' alapon. Megcsóváltam a fejem és újra a szótáramba temetkeztem. Miután a csorda elvonult, Krisztián lépett ki az ajtón, kezét az oldalára szorítva.
- Mindjárt jövök! - szóltam Kírához, de őt annyira lekötötte a szendvicse, hogy észre sem vette, mikor otthagytam.
- Jól vagy? - léptem Krisztián elé.
- Aha, persze! Miért? - nézett rám üres tekintettel.
- Jó, nézd lehet, hogy nem rám tartozik, de tudom, hogy mi történt. Ez szemétség volt! - mondtam őszintén.
- Nem történt semmi. - vonta meg a vállát. - Csak fociztunk. - közölte és otthagyott.
- Hé, várj! - kiáltottam utána.
- Mi az?
- Nem akarnál bosszút állni? - kérdeztem, egy hirtelen ötlettől vezérelve.
- A bosszú nem az én stílusom. - közölte.
Elgondolkodva meredtem rá. Nagyon szerettem volna segíteni rajta. Csaba volt az az ember, aki előszeretettel támadta őt, és nem tudtam, melyik oldalra álljak. De amint végignéztem a nálam egy fejjel magasabb, átlagos alkatú, barna szemű, sötét hajú fiún, elveszettnek tűnt.
- Figyelj, - mondtam mosolyogva - ha nem szeretnél, persze nem kell, de lenne kedved mellém ülni angolon?
Igazán reméltem, hogy igent mond. Bár abban is biztos voltam, hogy egy fiú sohasem állna egy lány védelme alá. Annál büszkébbek.
- Legyen. - vonta meg a vállát és miután intett, elindult a folyosón.
