Kedves Olvasók!
Meghoztam az újabb részt, ez most egy kicsit nyugisabb, rövidebb, amolyan átvezetés, mert a következő fejezet tartogat majd meglepetéseket! Remélem azért eléggé érzelmes lett, és tetszeni fog, annak ellenére, hogy heavy metal és metalcore zenék hatása alatt írtam! :D
Szeretném felhívni a figyelmeteket ismét a bal oldalon található szavazásra, illetve a Kérdezz- felelek topicra amit a fejléc alatt találtok meg! Kissé eltűntetek, de azért szeretném megköszönni a pipákat és a kommenteket! Eszméletlen jó érzés tudni, hogy vagytok nekem! *.*
Kellemes olvasást éés boldog nyulat nektek!
Eszti :)
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Csend honolt. Nem feszengtem. Tekintetemmel a könyvespolcom
hiányos tartalmát vizslattam. Krisztián némán ült velem szemben. Nem tudtam,
mit mondhatnék, ő sem szólalt meg. Így hát hallgattunk. Ahogy minden világossá
vált számomra, egyszerre kezdtem sajnálni a két fiút. Persze tudtam, hogy
mindez nem segít rajtuk, de mást nem tehettem. Ez nem az én harcom volt és nem
voltam elég ahhoz, hogy én is a részese legyek. Semmi közöm nem volt az
egészhez azon kívül, hogy mindkét fiút ismertem. De míg az egyiket barátomként,
a másikat szerelemmel szerettem.
Kibámultam az ablakon. Az ég narancsszínű volt. Szerettem a
naplementét. A felhőket rózsaszínűvé színezte az esti órák napsugara, a szél
lágyan suhant végig az utcán. A kapu halk nyikordulását hallottam.
- Ha az apám egy idegen fiúval talál együtt a szobámban,
életem végéig be leszek börtönözve – eszméltem fel. Halkan beszéltem, szinte
suttogtam. Nem akartam megzavarni a gondolatait.
- Persze. Bocsánat. Tényleg akkora gyökér vagyok, mint
amilyennek mondanak – nézett fel rám.
Megráztam a fejem, de már nem látta. Elindult lefelé. Apa
éppen akkor nyitott be, mikor leültünk a nappaliban.
- Szia… sztok! – nézett ránk összevont szemöldökkel. Lerúgta
magáról a bakancsát és a nehéz hátizsákját is az előszobában hagyta. A piros
egyenruháját viselte, arca nyúzott volt, de a szája sarkában ott bujkált a
megszokott mosoly.
- Jó estét! – állt fel Krisztián.
- Szervusz, fiam! Elárulnád, mit keresel péntek este,
kettesben a lányommal, az én nappalimban? – nézett rá apa, miközben az
ajtófélfának támaszkodott.
- Apa! – fordultam felé szemrehányóan. Kínos helyzet volt. A
kanapénk előtt Krisztán, az ajtóban az apám, szemtől- szemben, én meg kettejük
közt, megalázva. Ha nem lettem volna részese az eseményeknek, biztosan arra
apellálok, hogy az apám éppen rajtakapott minket. Csakhogy erről szó sem volt,
így a felháborodásom is jogosnak bizonyult.
- Igaz is! – fordult most felém. – Mit keres itt egy fiú,
péntek este, veled, az én nappalimban? – vonta fel a fél szemöldökét.
Gyűlöltem, amikor így vont kérdőre.
- Ő itt Krisztián – böktem a zsebre dugott kézzel,
tanácstalanul ácsorgó Krisz felé. – És… csak a matek leckéért jött! Ma
hiányzott és mivel itt lakik, nem messze, így eljött érte!
Utáltam, ha hazudnom kellett a szüleimnek, de nem éppen ez
volt a legjobb alkalom az őszinteséghez.
- Értem – bólintott apa némi csend után. – Van valami ehető?
Ezzel a témát lezártnak tekintettem. Apu eltűnt a konyhában, én pedig kikísértem Kriszt a kapuba.
- Bocs.
- Ugyan már! Egyébként egész jó fej, szóval ne riasszon
vissza, ha máskor is kedved támad benézni – mosolyodtam el.
- Nem csak ezért. Hanem, mert elmondtam. Nem kellett volna.
Tudom, hogy mennyit jelent neked Csaba, és nem akarom, hogy választanod
kelljen. Egyrészt, mert abból én jönnék ki rosszul, másrészt pedig szem előtt
tartom az érdekeidet. Ha utálni akarsz valakit, utálj engem, de ne őt!
- Nem utálok senkit. De nem értem. Hogy érted, hogy tudod,
mennyit jelent nekem Csaba?
Krisztián rám nézett. Az utcai lámpa fénye megvilágította az
arcát. Halványan elmosolyodott, én pedig éreztem, ahogy elpirulok.
- Honnan? – sütöttem le a szememet. Hülyeség volt zavarba
jönni Krisztián előtt, de mégis megtörtént.
Megvonta a vállát és hátrálni kezdett.
- Csendben vagyok, de nem azért, mert nincs mit mondanom.
Azért, mert a többi ember folyton mond
valamit. Akár tud róla, akár nem.
Még sokáig álltam ott a kapuban, figyeltem a távolodó
alakját, amint lassan elnyeli őt az utca sötétje.
Mikor bementem, hogy kerítsek valami vacsorát, apát a
konyhában találtam. Igyekeztem kikerülni a kérdő pillantásait, de reménytelen
volt a helyzetem. Sajnos apa még úgy is képes volt makarónit enni, hogy közben
végig engem nézett, és ez kezdett felbosszantani.
- Jól van! – törtem meg végül bosszúsan. – Mit akarsz tudni?
Apa az étkezőasztalra csúsztatta a tányérját és
nekitámaszkodott a pultnak.
- Hm – nézett rám bujkáló mosollyal. – Tényleg a matek
leckéért jött?
Megráztam a fejem.
- Rendben. Ezt eddig is tudtam. Ezek szerint őszinte vagy.
- Mi? Honnan? – döbbentem le.
- Ugyan, Málna. Még egy füzetet sem vitt magával, mikor
elment. Szóval. A következő kérdés. Járt az emeleten?
Újra csak bólintottam.
- Egyre rosszabb a helyzeted. Mivel az emeleten csak
hálószobák és fürdők vannak, feltételezem, a szobádban voltatok.
- Igen.
Közelebb húztam egy széket, és egyik lábam magam alá gyűrve
leültem rá.
- Lehet, hogy a többi részletre már nem vagyok kíváncsi?
Megforgattam a szemem.
- Ezek szerint nem ismersz annyira, mint szeretnél.
Beszélgettünk.
- Ó, hát persze!
- Apa! – mondtam felháborodva. – Krisz a barátom! Mármint
olyan barát, barát! Mint Kíra, csak fiúban. Elég rossz passzban volt ezért
meghallgattam. Ezt csinálják a barátok.
- És a nappaliban nem lehet beszélgetni?
- Láttad mi történt, mikor hazajöttél – vontam fel a fél
szemöldököm, majd a szám mosolyra húzódott. – Midig öröm veled ilyen ügyekről
beszélni, apa!
- Nos, örülök, hogy jó szülőnek tituláltál! Most pedig vár a
Die Hard harmadik része, és a
vacsorám! De előtte hazahozom Ádámot.
Belebújt az edzőcipőjébe, a vörös, kantáros overaljának két
pántját lazán lógva hagyta, úgy vette fel a bőrdzsekijét.
- Ó, csak még egy kérdés – nézett vissza az ajtóból – Ha Kíra
itt alszik, attól még a fiú alteregója ugye nem…
- Apa! – förmedtem rá nevetve, mire ő felemelt kézzel,
szintén nevetve távozott.
Egy tányér makarónival és egy tábla csokival felszerelkezve
vetettem bele magam a péntek estém maradékába. Befészkeltem magam az ágyamba és
csendesen eszegettem. Krisztán jutott eszembe a könyvespolcról, az ablakomról,
és a rajta keresztül látszódó sötét égboltról, de még a saját ágyamról is.
Beette magát a gondolataim közé.
Aztán hirtelen már Csabán járt az eszem. Hogy mennyire
boldog voltam, mikor futó pillantást vetett rám, vagy egy fél mosolyt küldött
felém. Vajon az örömöm tényleg annyira nyilvánvaló lett volna, hogy még
Krisztiánnak is szemet szúrt? Órákon át bámultam a plafont, de a kérdéseimre
sehogy sem tudtam választ adni. Ahogy az egyik megoldódni látszott, máris
felmerült egy újabb.
Arra is alig reagáltam, mikor anya bejött hozzám. Mikor azt
kérdezte, milyen napom volt csak pár szóval válaszoltam. Hamar ki is ment,
magával vitte a tányéromat és néhány bögrét az íróasztalomon emelkedő halomból.
Azt hiszem, talán sosem tűnnek majd el onnan egészen. Mindig gondoskodom róla, hogy
legalább öt bögre álljon az asztalomon, persze nem szándékosan. Ez csak egy, a
rossz szokásaim közül.
Mikor már elfeküdtem a hátamat, az oldalamra gördültem és
egészen kicsire húztam össze magam. A szobámat csak az ablakon beszűrődő fény
világította meg. Az ablakpárkányon egy üvegpohárban száradtak az ecseteim,
mellettük pár tégely festék, egy-két kósza pasztellkréta. A szekrényem ajtaja
nyitva volt, néhány ruhadarab a földön hevert. A sarokban halomban álltak a régi
tankönyveim és füzeteim, előttük dobozok, toronyba rakva. A dobozokban
mindenféle régi kacat és lom gyülekezett, amiktől nem volt szívem megválni.
Összekulcsoltam a kezeimet a térdemen és lehunytam a szemem. A délutánra
gondoltam, ahogy felszabadultan kergettük a kosárlabdát, bár Áronnal mindketten
tudtunk, hogy esélyünk sincs. Bence és Olivér egyetlen rossz szót sem szólt
hozzám sőt, kedvesek voltak. Passzoltak nekem, pedig nem is egy csapatban
játszottunk, engedték, hogy végigvezessem a labdát a pályán, mert tudták, hogy
úgysem találok bele a kosárba. Megdicsértek, mikor sikerült elszednem tőlük a
labdát, bár tudtam, hogy direkt csinálják. Eltűnődtem, vajon miért haragszanak
még mindig Krisztiánra és Csabára, ha nekem megbocsátottak? Felpofoztam Bencét,
nyíltan kiálltam Csaba mellett, Kriszt a barátomnak mondtam, és engem mégsem
gyűlöltek többé.
Nem egészen értettem, hogy Csaba miért lett kitaszítva, de
már túl fáradt voltam ahhoz, hogy végiggondoljam. Elnyomott az álom így, összekucorodva, miközben a telihold fénye beragyogta a szobámat.
Futottam. Minden sötét
volt és barátságtalan. A vörös és smaragdzöld járólapok zavaró gyorsasággal
váltakoztak csupasz talpam alatt. Nem néztem fel. Egyszer csak mindennek vége
lett. Zuhantam. Éreztem, ahogy a sötétség lassan magába szív, míg nem eggyé
váltam vele.
Zihálva ültem fel. Egész testemben reszkettem. A takaróm a
földön hevert, a résnyire nyitott ablakon beáramló fuvallat meglengette a függönyöket.
Az ecsetek még mindig ott álltak a pohárban. Felálltam és tettem néhány
bizonytalan lépést. Bezártam az ablakot, elhúztam a függönyt. Az éjszaka
csillagos volt és gyönyörű, a telihold csak úgy ragyogott a sötétben. Lehunytam
a szemem és mély levegőt vettem. Mikor újra felnézem az égre, egy repülő szelte
ketté.
Az íróasztalomhoz sétáltam, papírt vettem elő, meg egy doboz
krétát. Hátamat az ágynak döntve, leültem a szőnyegre. Hajam szüntelen a
szemembe lógott, míg a kezem sebesen járt a rajzlapon.
* * *
Hétfőn, matek óra után, meggyötörten vánszorogtam a
szekrényem felé, mikor Krisztián utolért. Egész órán némán ültünk egymás
mellett.
- Ezt ott hagytad – nyújtotta felém a farmerkabátom.
- Köszönöm.
Nem néztem fel rá. Mióta tudtam, hogy tudja, mit érzek Csaba
iránt, a Krisztiánnal töltött idő alatt mindig őrületesen zavarban voltam.
- Na, jó. Nem egészen értem, miért vagy ilyen – dugta zsebre
a kezét.
- Ne nézz már rám így!
Arcomat a tenyerembe temettem, így csoda volt, hogy értette,
mit mondtam.
- Hogyan? – kérdezte, és az ujjaim közt láttam, ahogy
elvigyorodik.
- Máday! Gyűlöllek! – nevettem el magam, majd nekidőltem a
szekrényemnek.
- Mielőtt elsüllyedsz, javasolnám, hogy menjünk órára!
Pimasz mosollyal nézett le rám. Összehúztam a szemeimet és
két kézzel estem neki.
- Francba! Ne mondd már, hogy nem vagy csikis! – fújtam.
- Málna, ha lehetek őszinte, ez a mai nem a te napod! –
röhögött ki, majd együtt indultunk el az olasz terem felé.
Órák után, mikor végre túl voltam a hétfői napok általános
megrázkódtatásain, megkönnyebbült sóhajjal nyitottam ki a szekrényemet. Mivel mostanában
eléggé elhanyagoltam a fociedzéseket, itt volt az ideje, hogy újra
tiszteletemet tegyem a nagy tornateremnek nevezett kínzókamrában.
Az öltözőben senki sem tartózkodott, így kényelmesen
elhelyezkedtem és megengedhettem magamnak, hogy egy egész padot elfoglaljak. A
tornateremből behallatszott a fiúk üvöltözése. Átöltöztem és bementem hozzájuk.
Olivér éppen hangosan káromkodva rohant Bence után, Áron és Gábor szótlanul
rugdosták a labdát, Csaba egyedül dekázott. Mély lélegzetet vettem és odamentem
hozzá.
- Szia.
Csak néhány másodpercre nézett fel.
- Rasp – biccentett. A kezébe vette a labdát és leült mellém
a padra.
- Hogy vagy? – kérdeztem, mert hirtelen nem tudtam mit
mondani. Vagyis hogy tudtam volna. Csak abban nem voltam biztos, hogyan.
- Élek.
Mondhattam volna, hogy az jó, meg efféle baromságokat, de
inkább hallgattam. Összekulcsolt ujjaim az ölemben pihentettem. A rövid ujjú,
egyen pólóm volt rajtam, de a hatalmas terem nem tudott átmelegedni a megkopott
szigetelés miatt, így nagyon fáztam.
- Mindjárt jövök – mondta Csaba és elrohant az öltözők felé.
A karjaim dörzsölgetésével próbáltam nem megfagyni egy ültő helyemben.
Az edzés lassan kezdetét vette.
- Nocsak, hát magát is látni, Szendrei? – vicsorgott felém a
tanár mikor észrevett. Mikor már csak néha napján estem be az edzéseire, rászokott arra, hogy magáz engem. Ettől csak még hátborzongatóbbak voltak az együtt töltött órák.
Egy bemelegítő kör után már nem is fáztam annyira.
Húsz után meg akartam halni. Éppen lehajolva próbáltam levegőhöz jutni mikor
egy pár fekete Nike cipő megállt előttem.
- Tessék – nyújtott felém egy pulcsit Áron.
- Á, ez életmentő... lett volna tíz perc kínzással ezelőtt! – néztem fel rá, de azért hálás mosollyal bújtam bele a pulóverbe. Bordó volt, kenguruzsebbel, és férfi dezodor erős szagát árasztotta.
- Bocsi, de nem bírtam volna végig nézni, ahogy jégkocka lesz
belőled – röhögött fel Áron. - Jobb később, mint soha!
- Ez igazán nagylelkű… - forgattam a szemem.
- Nem akarok megzavarni semmit, de ez itt egy edzés! –
üvöltötte a tesi tanár felénk, aztán megfújta a sípját.
Áron egy amolyan ’szard már le’ pillantást vetett felém,
aztán elrohant és elszedte Bence labdáját.
* * *
Szerdán, dupla angol után úgy döntöttem, hogy az enyhe időt
kihasználva újra kitelepszem a suli udvarára, és megint elmulasztom a foci edzést. Ezt később – úgy három perccel az
után, hogy kiléptem az ajtón – meg is bántam. Az idő csak az iskola meleg
termeiből tűnt kevésbé télbe hajlónak.
Én mégis leültem a padra és fellapoztam a könyvemet. Rajtam
kívül talán két ember lézengett a focipályákon. Narancssárga szövetkabátom
kezdett kevésnek bizonyulni a novemberi hidegben.
Titkon azt reméltem, hogy egyszer csak felbukkan Áron és
Olivér, kosárlabdával, kapucniban, hangosan nevetve. De egyedül maradtam.
Csalódottan értem haza. Arcomra halvány mosoly ült ki mikor
meghallottam az ismerős kiáltást.
- Manya!
Ádám a nappaliból szaladt elém, fülig érő szájjal,
maszatosan.
- Szia, Ádi! – kaptam az ölembe. – Mit alkotsz, öcskös?
- Rajzolok!
Bizonyíték képen felemelte a kezében tartott színes ceruzát.
Mosolyogva tettem vissza a földre. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is
viharzott.
- Szervusz, drágám!
Anya az étkezőasztalnál ült, mikor beléptem a konyhába.
Kivételesen nem egy halom papír, hanem egy bögre, gőzölgő kávé volt előtte,
amiből arra következtettem, hogy nem régen érkeztek meg.
- Van valami baj?
Megráztam a fejem.
- Semmi, csak fáradt vagyok.
Felkaptam egy narancsot és kifelé indultam. Az ajtóban
azonban megtorpantam és visszafordultam.
- És azt hiszem, szerelmes is.
- Igen, apád mesélte – mosolyodott el.
- Ó, ne már! – nyögtem fel. – Még mindig szegény Krisztiánon
van fennakadva?
- Ha nem ő, akkor ki a szerencsés?
Láttam anyám, hogy kezd összezavarodni. Sajnos azonban a
helyzet nekem sem volt tisztább.
- Csaba. Nem ismered. Hagyjuk. Megyek. Tanulok. Na, jó, nem.
Ahh. Mindegy.
Ezeket az értelmes mondatokat hagytam magam után, mikor
távoztam. A szobám ajtaját magamra zárva fellélegeztem. Az asztalomra dobtam a
narancsot és rajzlapra cseréltem.
Mikor a kezembe fogtam a ceruzát, minden elcsendesedett. A
szemem előtt szebbnél szebb képek cikáztak és nem tudtam melyiket ragadjam meg.
A kezem magától mozdult, a színek életre keltek a papíron. Mikorra a kép
elkészült, egészen besötétedett.
* * *
- Boldog pénteket!
Kírából, mint mindig, most is sugárzott a lelkesedés és az
optimizmus. Az osztályfőnöki óra a nap utolsó óráját és egyben a hét utolsó
óráját is jelentette. A fiúk talán még a szokásosnál is vadabbak voltak, bár
megeshet, hogy ezt a mai tesi óra elmaradása idézte elő.
A srácok látszólag még mindig hadban álltak. Olivér és Bence
az egyik sarokban, Gábor és Csaba a másikban. Áron egyre inkább elszakadt tőlük
és az ideje nagy részét a kockákkal töltötte, akik örömmel fogadták, hiszen a ’menők’
közül szállt alá. Valahogy úgy gondoltam Áronra, mint a brancs legokosabb
tagjára. Ha csak a tanulmányi átlagát néztük, magasan verte az összes haverját,
de nem csak ebben volt okosabb. Belátta, hogy nem csak két választása van. Így
került a számtech-zsenik és WOW-osok közé. A hatodik kerék, Csanád, Áron és a
Bence-Olivér páros között ingázott.
Minderre egyébként akkor jöttem rá, mikor elkezdtem figyelni
rájuk. Néztem, ahogy csengetéskor két különböző irányban hagyták el a termet,
láttam, amint az év elején még annyira összetartó csapat lassan szétesik.
Ofő óra után csendesen baktattam kifelé a suliból.
- Szendrei!
- Máday? – fordultam hátra kérdő tekintettel.
- Ezt a teremben hagytad. Ezen a héten legalább háromszor
hoztam utánad. Lassan pénzt kérek érte! – nevetett. - Kíra?
- Ötletem sincs. Mostanában mindig külön vagyunk délután –
vontam meg a vállam. – Amúgy, köszi. Olyan szétszórt vagyok, hogy a fejemet is
el fogom hagyni!
- Ne aggódj, majd utánad viszem – legyintett. Elnevettem
magam. – Jut eszembe…
- Gondoltam, hogy nem a kabátom miatt jöttél – forgattam a
szemem.
- Hagynád, hogy befejezzem? Köszönöm. Nos, a helyzet úgy
áll, hogy Csaba ma délután otthon van, így hajlandó vagyok áldozatot hozni.
Krisztián színpadiasan az arcához emelte a kezét, mire
majdnem felröhögtem.
- Nos, van kedved a ma délutánt velem tölteni?
A szívem nagyot dobbant. Először csak elmosolyodtam, majd
válasz helyett Krisztián nyakába ugrottam.
- Hé, hé, hé! – nevetett.
- Máday! Ilyenkor annyira szerelmes vagyok beléd!
- Akkor, csak hogy tisztázzuk. Hozzám jössz vagy hozzá?
- Bolond – böktem oldalba, majd egymás mellett indultunk meg
a buszmegálló felé. Nem tudtam, Csaba miatt vagyok-e ennyire boldog, vagy mert Krisztián ezzel bebizonyította, tényleg fontos vagyok neki. Mindkét opció mosolyt csalt az arcomra.
