I. / 11. rész * Pláza?

Kedves Olvasók!

Először is köszönöm az újabb kommentet Vivinek, és az immáron 955 kattintást! Sokat jelent! <3

Aztán, kitettem pár új képet a Szereplők menübe, valamint tegnap előtt a dizi is változott. Kérlek a fejezet alá véleményezzetek! Kellemes olvasást!

Eszti :)

~~~~~~~~~~

~Zeneajánlás a fejezethez~

- A szósz nem jött ki! - fújt Panka. - Pedig én mindent megtettem!
- Elhiszem. De miért is szenvedsz a bátyád hülyesége miatt?
- Mert én is el lettem tiltva a tévétől! Érted? Azért, mert nem akadályoztam meg! Pedig ott se voltam!
- Szülők. - sóhajtottam és kitártam Panka előtt a mosdó ajtaját. Már túl voltam egy nyelvtan, egy rajz és egy kémia órán. Legnagyobb örömömre a magyart Deli tanárnő fogja nekünk tanítani. A rajz tanár igazi, elvarázsolt fickó, pödörhető bajusszal. Kis Károly tanár úr. A fiúk már most nagyon kedvelik, bár én kételkedem abban, hogy valaha is rajzolni fogunk az óráján. A kémia tanárnő szemüveges, kiállhatatlan nő. Mondhatni, a diákok rémálma. Veres tanárnő olyan egyenes háttal képes mászkálni, hogy az szinte lehetetlen, és egyetlen pillantással el tud hallgattatni egy egész osztályt, ami nem kis teljesítmény. Most éppen a bontott órás matekra igyekeztem. Panka egész szünetben karba tett kézzel panaszkodott Bencére, Olivérre és Gáborra. Mondjuk ez utóbbiból nem nagyon néztem volna ki, hogy ilyen vandál típus.
- Hé, Málna! - Kíra utánunk szaladt és megállított.
- Tessék? Amúgy mit keresel itt? Nem nyelvtanod lesz?
- De-de, de ez most lényegtelen! Tudod éppen a padomban ültem és a matekleckét írtam holnapra. És mit hallottam? Csabáék rólad beszéltek!
- Rólam? - kérdeztem csodálkozva. Aztán lefuttattam magamban az elmúlt pár nap eseményeit és bólintottam. - Biztos a foci miatt. Engem küldtek, hogy kérdezzem meg, mikor kezdődnek az edzések.
- Az lehet. - nézett maga elé elgondolkodva Kíra. - Én csak a nevedet hallottam. Meg Csaba néha úgy hívott, Raps.
- Szokása. - mondtam unottan. - De miért rohantál utánam? Ezért?
- Azt hiszed, nem veszem észre, hogy hogy nézel rá?
Nagyot nyeltem és megadóan bólintottam. Úgy sem lett volna értelme titkolózni. Ha három nap alatt levette, előbb-utóbb úgy is kiderül.
- Oké. De ez nem fontos. Ne foglalkozz vele. Én sem akarok.
- Persze. De azért én a helyedben nem adnám fel.
Ezen gondolkodtam egy ideig. Ne adjam fel? Még az sem biztos, hogy amit érzek, szerelem. Sőt, ebben erősen kételkedtem. Viszont Csaba kedvelt. Vagy legalábbis szerettem volna ezt hinni. Végül a csengő mindannyiunkat visszarántott a valóságba, de engem biztosan. Elköszöntem és szapora léptekkel igyekeztem a 101-es terem felé. Ez a második emeleti oldalfolyosó végén lévő lépcső, lefelé vezető végében helyezkedett el. Nem is értettem, miért raktak be oda egy termet. Csak egy apró lyuk volt, alig tizenhat férőhellyel, egyetlen ablakkal. Arról nem is beszélve, hogy az elsőről meg sem lehetett közelíteni, mert azon az emeleten, az oldalfolyosót a tanári foglalta el.
Bevágtam magam a leghátsó padba, az ablak mellé. Pontosabban nem is voltak padsorok. A padok négy sorba voltak rendezve, kettesével. Így egy sorban négyen ültek. Azok közül, akiknek legalább a nevét tudtam, Léna, Vera, Bence, Gábor, Áron és Krisztián volt velem egy csoportban. Kíra pedig Erikával volt kénytelen órára járni ilyen helyzetekben. Ebben a teremben Léna ült mellettem, bár ezt nem tudtam volna bizonyítani. De az legalább vigasztalt, hogy ők sem okosabbak nálam - már, ami a matekot illeti.
A tanár belépett, és becsukta az ajtót. Keresztes tanárnő fiatal volt, vállig érő, égővörös hajjal.
- Jó reggelt, gyerekek!
Lassan mindenki felkászálódott a padokból. Geometriai feladatokat oldottunk, amivel még elboldogultam, ráadásul Keresztes tanárnő nagyon jó fej volt, és segített is, ha megkértem. Összességében egy olyan matekóráról jöttem ki, ahol sikerélményem volt, ami nagy szó. Felmentem a lépcsőn, egészen a harmadik emeletre. A lépcsőtől jobbra volt egy félhomályban úszó helyiség. Padokkal, vitrinekkel, térképpel. Leültem, és hátamat a falnak nyomtam. Olaszom lesz, a 33-as  teremben. Mivel Panka az imént közölte velem, hogy neki is a harmadikon lesz órája, kicsit jobb kedvem lett. De még mindig Kíra szavai visszhangoztak a fejemben. Panka hamarosan meg is érkezett és levágódott mellém a padra. Idefenn sokkal csendesebb volt a szünet, így tudtunk beszélgetni.
- Jó a csaj. - közölte.
- Ki? Kíra?
- Ha így hívják, ő. Nagyon gyorsan rájött a dologra.
- Nincs semmiféle dolog. Vagyok én, van ő, de nem lesz mi.
Panka csak vigyorgott, ami felnyomta bennem a pumpát. Tudtam, hogy magam előtt tényleg nem érdemes tagadni, hogy Csabát többet bámultam, és sokszor töprengtem róla, de nem voltam szerelmes. Vagyis azt hiszem. De már magam sem tudtam, hogy mi is van velem.
- Gondolj, amit akarsz! - közöltem bosszúsan. - Csak ne mondd ki hangosan!
- Oké, oké. Nem kell rám megharagudnod. Csak tényeket közlök. Jelen esetben, pedig - ha nem haragszol - tisztábban látom a dolgokat, mint te. Tudod, én vagyok a külső szemlélő.
- Akkor szemlélődj némán.
- Értettem, Raps kapitány!
- Ah, esküszöm, egyszer megöllek! - nevettem, és a csengő hallatára elindultunk a termeink felé.

* * *

- Itt vannak nálam az eredmények! Eléggé egyhangúak, szóval mindenki haladhat ugyanabban a tempóban, ugyanazzal a tanárral, vagyis velem! - nézett végig rajtunk büszkén.
Nagyot sóhajtottam. Bár ennek a hírnek egy egész kicsit megörültem. Egyrészt, mert így biztos a helyem Kíra mellett, másrészt, mert Csabával is egy csoportban leszek.
Az osztály nagy része örült, velem együtt, bár én nem tapsoltam és kiabáltam, mint Csabáék. Kíra a hír hallatára felkuncogott, majd hátradőlt, és lábát keresztbe tette.
- Na, kíváncsi leszek, hogy tanít...
- Én is. - mondtam.
- Te, figyelj csak! Nem jönnél el velem pénteken vásárolni?
- De szívesen! Csak még anyámmal is le kell rendezni, hogy ő vigye haza az öcsémet.
- Ó, neked van egy öcséd? Mennyi idős?
- Két éves. Pontosabban három lesz decemberben. Most kezdte az ovit.
Szám apró mosolyra húzódott, ahogy Ádám eszembe jutott.
- Édes! - lelkendezett Kíra. - Tőlem őt is elhozhatod. Csak a közeli plázába mennénk, az meg nem túl nagy.
- Oké, de ez anyutól függ. - mondtam.
- Még én sem szóltam neki. Csak egy hirtelen ötlet, tudod. - mondta mosolyogva.
Mikor már angol társalgásról, vagyis az utolsó óránkról is kicsengettek, az osztály sodró árként lépett ki a folyosóra. A nagy tömegben sikerült valahogy eljutnom a fő lépcsőhöz, és gyorsan felmentem a szekrényemhez. A matek, olasz és rajz cuccomat betámasztottam a két oldala közé. Táskámból celluxot és egy mappát vettem elő. Mire a nyolcadik órára becsengettek, egészen kipofoztam. Az ajtó belső oldalát újságkivágások, és saját rajzok díszítették, ezek fölé zöld betűkből a 'rapsberry' szót ragasztottam. Visszalakatoltam az ajtót, és elégedett mosollyal indultam haza. Talán ez az egész másokat teljesen hidegen hagyott volna, de én annyira hidegnek és csupasznak éreztem. Így született meg a döntés, miszerint kidekorálom. Jól eső érzés fogott el, ahogy a péntekre gondoltam. Bár azt, hogy anyu egyedül elenged Ádámmal - ráadásul egy plázába - képtelenségnek tartottam.
De az este kiderült, hogy még örül is a programomnak, mert így velem tudja megvetetni azokat a sminkcuccokat, amiket már régen meg akart szerezni, csak sosem volt ideje rá, hogy elmenjen érte.
- Akkor ez igent jelent? - kérdeztem széles vigyorral.
- Igent. De kérlek vigyázz az öcsédre, és időben hozzátok el az óvodából, rendben?
- Persze!
Ezt követően vidáman ugrándoztam vissza a szobámba, és Facebookon megírtam Kírának, hogy részemről okés a dolog. Egy másik ablak ugrott fel hirtelen. Csaba Gerecsei új üzenetet küldött. Nekem.
Csaba: Szia. Naa??
Málna: Szia. Mit naa?
Csaba: megkérdezted?
Málna: Jaa, a foci.. állítólag a nyílt hét után lehet jelentkezni.
Gondolhattam volna, hogy nem velem akar beszélni. Csak az a hülye foci, mint mindig. Gyorsan elköszöntem tőle és Kírától, majd beindítottam egy számot Youtube-ról és elterültem az ágyamon. A fehér plafont bámultam és ujjaimmal a mellkasomon doboltam a ritmusra. Össze voltam zavarodva. Igen, azt hiszem, ez a legmegfelelőbb kifejezés az állapotomat illetően.

* * *

Pontban négy órakor léptünk be az óvoda kapuján. Kíra sóvárgó szemekkel nézte az udvari asztalra kitett tálcákat, ám, amikor Ádám odaszaladt hozzám, tekintetét rögtön rá szegezte, és le sem akarta venni róla.
- Szia Ádi!
Leguggoltam hozzá, és megöleltem.
- Manya!
- Manya? - nevetett fel Kíra.
- Ó, Ádi, nézd, őt itt az egyik barátnőm, Kíra.
- Kíra. - egy darabig töprengve figyelte Kíra arcát, majd elmosolyodott. - Szia!
- Meg kell zabálni ezt a kölyköt! - fordult felém Kíra csillogó szemekkel, és már le is guggolt, hogy közelebbről megismerje. Ott is hagytam őket, hogy szóljak az óvónőnek. Mire visszaértem már piros pacsit játszottak, és Kíra láthatóan odáig volt az öcsémért.
- Zavarok? - kérdeztem nevetve.
- Dehogy is! - nevetett most már Kíra is. - Menjünk mert a végén még cipő nélkül kell végigjárnom az őszt!
Közrefogtuk Ádámot és hármasban indultunk a buszmegálló felé. Úgy tűnt, nagyon megkedvelte Kírát, mert az egész napját elmesélte neki, sőt, még a kedvenc játékáról is részletes beszámolót adott.
- Azt hiszem, gyakori vendég leszek nálatok!
- Csak nyugodtan. De előre szólok, hogy a kanapé és a salsa szósz tiltott terület!
Ezután elmeséltem, mi történt Pankáéknál, és mire leszálltunk már rég kielemezte nekem az összes srácot az osztályból.
- És akkor ott van még a hátsó. Hogy is hívják?
- Krisztián.
- Honnan tudod?
- Gólyatábor. - feleltem egyszerűen.
- Ja, értem. Na, de ő viszont nagyon fura. Olyan, mintha egy egész más világban élne. Csak úgy van, azt hiszem. Te láttad már őt beszélgetni?
Megráztam a fejem. Tényleg. A tábor óta senkivel sem láttam. Bár kezdtem azt gondolni, hogy ott is csak a tánc miatt kommunikált velük.
- Azt hiszem, ő művész típus. - vontam meg a vállam. - Vagy legalábbis annak tűnik.
- Lehetséges.
A plázában nem voltak túl sokan, így Kíra az üzletbe be, üzletből ki-taktikát alkalmazta. Végül egy cipőboltban kötöttünk ki, ahol hatalmas dilemmába keveredett.
- De most komolyan! Nézd meg! A kékből nincs méret, a fehér meg túl gyorsan koszolódik!
- Akkor próbálj fel egy lilát. - tanácsoltam, mire ki gondolkodás után, a polchoz lépett. Fél óra múlva Ádám már kezdett fene mód unatkozni, így gyorsan kellett döntenie. Nagy sóhajok közepette egy pink tornacipő mellett döntött.
Bementünk még a drogériába, anya cuccaiért, ahol Kíra ráakadt 'álmai vörös rúzsára'. Aztán egy ruhás bolt következett. Két póló, és egy szoknya. Még egy bolt. Újabb póló.
- Azt hiszem, lassan mehetünk. - közölte három szatyorral a kezében. Az ölembe vettem Ádámot, aki idő közben nagyon elálmosodott.
- Tényleg? Már kezdtem azt hinni, hogy itt töltjük az éjszakát!
- Ha-ha. Nagyon vicces. Inkább menjünk, mert ez a cukorborsó mindjárt elalszik.
Mire buszra szálltunk, Ádám valóban elaludt. Még akkor sem ébredt fel, mikor otthon a kiságyába tettem.
- Na, milyen volt? - kérdezte anya, aki éppen a kedvenc sorozatát nézte a tévében.
- Nagyon jó. Kíra eszméletlen sokat tud vásárolni. - nyögtem. - És imádja Ádámot.
- Azon nem is csodálkozom. - mosolygott.
Belesüppedtem az egyik fotelbe és én is a tévére meredtem. Anya imádta a gyilkosságokkal teli, helyszínelős sorozatokat, és most is épp ezt nézte. Már hét óra is elmúlt. Kimentem a konyhába és megvacsoráztam. Aztán eszembe jutott, hogy holnap szombat, és hogy két napig senkit sem látok majd. Sem Pankát, sem Kírát. Sem pedig Csabát.
Elalvás előtt zenét hallgattam. Facebookon még mindig pezsgett az élet, az osztálycsoportba többen is linkeltek videókat és képeket a táborról. Mosolyogva nézegettem őket, míg meg nem akadt a szemem az egyiken. Én voltam rajta focizás közben. Aztán még három képen. Végül pedig a tábortűznél is lekaptak, Pankával az oldalamon. Egy másik albumban felfedeztem a vízi vetélkedő képeit is. Némelyiken nagyot nevettem, például, mikor Erika éppen a torony tetejéről zuhan, és fél úton van lefelé.
- De jó is volt. - néztem fel álmodozva a plafonra. Ilyet gyakran csináltam, mert a filmekben sokszor láttam és ki akartam próbálni, milyen élesben. Bebújtam a takaróm alá, és perceken belül elaludtam. Álmomban a táborban jártam. Érdekes módon, minden egészen más volt. Mindenki egészen más...

I. / 10. rész * 'Olyan vagy, mint egy kislány!'

Kedves Olvasók!

Itt is van az új rész. Számításaim szerint, még kettőre lehet számítani, mielőtt a suli megkezdődik. 

Köszönöm a kommentet Enikőnek és Vivinek! Valamint a díjat is! <3 Ó, és a 775 kattintást, ami 605-ről két nap alatt majdnem 200-zal emelkedett meg! Kellemes olvasást!

Eszti :)

~~~~~~~~~

 ~A történetben hallgatott zene: Maclemore - Can't hold us~

- Megyek már! - morogtam a takaró alól. Nagy sóhajok közepette konstatáltam, hogy még csak kedd van. Kikászálódtam az ágyból és nagyot ásítottam.
- Mit vegyek fel?
Általában ez az első kérdés, ami ilyenkor foglalkoztat. Kitártam a szekrényajtót és elgondolkodva járattam a szemem a polcok közt. Kivettem egy csőfarmert és egy rózsaszín pólót.
A fürdőben arcot és fogat mostam. Szempillaspirállal és egy egész kevés pirosítóval varázsoltam arcomat kómásból elfogadhatóvá.
A hűtőből narancslevet és vajat vettem elő. Csináltam magamnak egy szendvicset lekvárral és elmajszoltam, amíg az egyik mesecsatornát néztem a nappaliban. Mikor visszamentem a szobámba és az órára néztem kis híján nekiestem az íróasztalnak. Negyed nyolc. Negyed nyolc! Villámgyorsan kapkodtam magamra a ruháimat. Táskámat futtában kaptam fel. Beledobtam az üveg narancslevet. Eszeveszetten rohangáltam a lakásban, egyik lábamon tornacipő, a másikon még zokni sem volt.
- Hol a francba van a kulcsom? Á, megőrülök!
Mikor végre ráakadtam zsebre vágtam, és felhúztam a másik cipőmet is. Gyorsan belebújtam a kabátomba és elindultam.
- Te jó ég! Két perc múlva indul a buszom!
Szinte átszakítottam a kaput. Még azzal sem bajlódtam, hogy kulcsra zárjam. Ha ezt a járatot lekésem, egy óra múlva jön másik. Végigrohantam az utcánkon és befordultam a sarkon. A távolban jól kivehető volt a kék busz, amint a végállomáson várakozik. Teljes erőmből rohantam. Mikor a zebrához értem, körül sem néztem, nem álltam meg, csak átrohantam. Úgy ötven méterrel lehettem, mikor a sofőr beült a kormány mögé. Már alig kaptam levegőt.
Gyerünk! Csak még egy kicsit bírd ki! Nem késhetsz el az első tanítási napon!
Utolsó erőmmel nekilódultam, és még éppen elértem.

* * *

Órarendemmel a kezemben, idegesen topogtam az első emeleti folyosó falához lapulva. Elvileg történelemmel kezdtünk, a 22-es teremben. Arról viszont fogalmam sem volt, hol a 22-es terem. Végül megkerestem az első emelet termeinek térképét a faliújságon, és mivel azon nem találtam, elindultam felfelé. Szinte megkönnyebbültem, mikor egy osztálytársam rám köszönt. Jó helyen járok.
Hamarosan megtaláltam a 9. c többi tagját is. Az oldalfolyosón álldogáltak. Itt csak két terem volt.
- Sziasztok! - köszöntem, és tekintetemmel Kírát kutattam. De csak az ikreket láttam meg. Erika viszont még nem érkezett meg, szóval fogtam magam, és odamentem hozzájuk.
- Heló! Málna vagyok!
Próbáltam barátságosan viselkedni, bár el sem tudtam képzelni, Erika már miket mondhatott rólam. Meglepetésem azonban, teljesen normálisan beszéltek velem.
- Szia! Léna vagyok.
- Szia, én Vera.
Egyforma felsőt viseltek, és csuklójukon egyforma, finom aranylánc lógott. Mindketten szőkék voltak, kék szemekkel, mintha tényleg csak a ,,Másolás-Beillesztés" parancsot hajtottad volna végre egyikükön. A beszélgetés itt meg is szakadt - én nem tudtam, mit mondjak, ők sem. Vagy csak nem akartak beszélni. Aggódva pillantottam az órámra. Tíz perc és csengetnek, Kíra pedig sehol. Ráadásul fáztam is, mert reggel, a nagy kapkodásban elfelejtettem pulcsit venni. Remek!
Léna és Vera valami új szempillaspirálról beszélgettek. Mivel nem akartam hozzászólni a témához, inkább szétnéztem a fiúk közt. Megláttam Bencét, Olivért és Gergőt. Ez utóbbit nem nagyon ismertem. Végül, inkább maradtam, ahol voltam. Nem sokáig, ugyanis Erika végigszambázott az oldalfolyosón, és egyenesen a lányokhoz igyekezett. Szürke cicanadrágot és egy bő szabású, kék inget viselt. Lapos talpú cipővel! Vannak még csodák...
- Sziasztok!
- Heló. - köszöntem vissza halkan, bár nem voltam meggyőződve róla, hogy a többesszám  rám is vonatkozik. Szerencsémre a csengő két másodperc múlva megszólalt. A folyosón egy rendkívül alacsony férfi sétált végig. Pontosabban, inkább masírozott. Kerek szemüvege mögül fürkészett minket, fekete szemeivel.
- 9. c?
Valamennyien bólogattunk.
- Akkor utánam! - közölte, és elfordította a kulcsot a zárban. A terem inkább illett volna egy földrajz, mint egy töri órához. A falról körös-körül térképek lógtak le, A tábla mellett, egy vitrines szekrényben, különböző kőzetek és ásványok sorakoztak. A középső padsort két összetolt pad tette ki, csak úgy, mint a 4-ben. Megcéloztam az ablak melletti padsor első tagját és bevágtam magam a fal mellé. A biztonság kedvéért táskámat a másik székre raktam.
- Álljatok fel! Hetes?
Ujját egy pillanatig a nyitott napló lapján nyugtatta, aztán kihívta Gábort. Miután elmakogta, hogy milyen nap van, és hasonlók, visszaültünk.
- Nos, én Kalotay Edre, történelem-földrajz szakos tanár vagyok. Már több, mint tíz éve tanítok ebben az iskolában, szóval mondhatni, hogy rutinos vagyok.
Egy töri tanár, és még tanítani is fog. Brr!
Az ajtó megnyikordult, és mindenki odanézett. Kíra arca piros volt és hallhatóan lihegett.
- Szép nyitás, kisasszony! Szabad a nevét?
- Kelemen Kíra. - nyögte két zihálás közt.
- Szabad érdeklődnöm a késés oka felől?
- Lekéstem a buszt, ezért idáig futottam. Úgy tűnik, nem elég gyorsan - vonta meg a vállát. A fiúk egy része felröhögött. Egy pillanatig Kalotay is csodálkozva meredt rá, aztán szólt, hogy üljön le. Csendesen lehuppant mellém.
- Ó, Istenem! Ha tudnád milyen finom palacsintát ettem!
Felröhögtem, majd a kezemet a számra tapasztottam, és kérdőn néztem rá.
- Tudod, én időben elindultam, meg minden, de amikor elsétáltam egy kifőzde mellett... Ó!
Megnyalta az ajkát és előtúrta a tolltartóját. Elképesztő, hogy ennyire lázba jött, egyetlen palacsintától.

* * *

- Hú, ettől a pasitól kiráz a hideg! - nyögte Kíra, mikor kiléptünk a 22-es terem ajtaján.
- Hát, nem túl barátságos. És ahogy néz... Brr...
- Na, és most?
- Fizika - sóhajtottam.
- Szuper!
- Hogy mi?
Először azt hittem, rosszul hallottam, vagy csak elvétette a hangsúlyt, de mikor barna szemeivel komolyan meredt rám rájöttem, hogy tényleg örül.
- Mégis hol a fenébe van az 17-es terem?
Kíra vállat vont.
- Gondolom az elsőn.
- Minek ezt ennyire túl bonyolítani - forgattam a szemem.
A fizka terem a folyosó végén volt, egy üveges lengőajtóval elválasztva. Elvileg azon nem mehettünk be, a tanár nélkül. Kiszúrtam egy üres padot és gyorsan leültem. Ittam egy kicsit, majd fejemet a falnak támasztottam.
- Már most utálom a sulit.
- Ugyan már! Ha mellém ülsz, majd segítek.
- Hogy vagy képes megérteni a fizikát?
- Nem nagy cucc, csak úgy jön. Valami belülről megsúgja, hogy mi a jó megoldás. Meg persze apám fizikus.
- Ja! Így már érthetőbb - nevettem. Csabát néztem, amint néhány sráccal beszélget. Bocsánatot kéne kérned tőle! - súgta egy hang, azt hiszem, a lelkiismeretem. Kíra megint evett, úgyhogy felálltam és odamentem Csabához. Olivér érdeklődve kapta fel a fejét. Csaba háttal állt nekem ezért megütögettem a vállát.
- Beszélhetnénk?
Bólintott.
- Csak bocsánatot akartam kéri. Amiért otthagytalak tegnap.
- Ja! Semmi gáz, én is futottam! - vigyorgott. Nagy kő esett le a szívemről.
- Oké! - mosolyogtam és már indultam volna vissza Kírához.
- Hé, várj!
Érdeklődve fordultam vissza. Karba tettem a kezem és felnéztem rá.
- Ma is arra mész?
- Velem akarsz jönni? - kérdeztem, és igyekeztem elrejteni a hangomban csengő csodálkozást.
- Ha nem gond. - vonta meg a vállát.
- Dehogy! - csúszott ki a számon. - Gyere nyugodtan. Úgyis egyedül megyek.
Bólintott és visszafordult a többiekhez.
- Hát, te mit tárgyalsz a menők társaságával?
- Ja, még a Gólyatáborból ismerem őket. Együtt fociztunk.
- Te? - mért végig Kíra csodálkozva. - Nem hittem volna.

* * *

- Irtó hosszú egy nap volt! - rogytam le a buszmegállóba kihelyezett padra. Töri, fizika, tesi, amire otthon felejtettem a cuccot, angol, matek, olasz és biosz. Az új tanárok egyenlőre szimpatikusak voltak,de ez majd úgy is csak a rendes tanórákon fog kiderülni, valójában. Kíra feszült figyelemmel hallgatta, mind a fizika, mind a matek tanár előadását az itteni rendről, és a tanulás módszereiről. Elsőre ki sem nézném belőle, hogy ennyire odavan a reál tantárgyakért. Az én érdeklődésemet inkább a nyelvórák keltették fel, főként a kedves arcú, fiatal olasz tanárnő miatt. De az érdeklődésem amúgy is érhető, hiszen ez a nyelvi osztály. Angolórán szintbeosztó teszteket írattak velünk, így az oktatóm kilétét még homály fedi a holnapi napig.
- Az. - értett egyet Csaba. - De azért a tornaterem nem semmi! Láttad azokat a szerkókat? Tök tuti.
Nem igazán figyeltem meg a terem berendezését, inkább a magas, tüsi hajú tanárnőre figyeltem, de azért bólogattam.
- Mikor kezdődik a foci? - jutott eszembe hirtelen.
- Asszem kedden és csütörtökön délután van az edzés, amit tanár tart. Amúgy bármikor összefuthatunk, itt a parkban. Van arra egy pálya.
- Mármint a verseny. - helyesbítettem.
- Ja az. - túrt bele elgondolkodva a hajába. - Passz.
- Na, ezzel ki vagyok segítve! - nevettem.
- Tudod mit? Akkor holnap majd szépen elmész, és megkérdezed. A nevünkben. Téged úgysem küldenek el a francba azzal, hogy: ,,Ne most!"
- Miért bánnának velem másképp? - értetlenkedtem.
- Nézz már magadra! Olyan vagy, mint egy kislány. Ha nagy szemeket meresztesz, elolvadnak. Vagy nem. De akkor megengedem, hogy leverd rajtam! - röhögött. Mint egy kislány? Kösz, ez jól esett!
- Ch... Köszi! Kislány? Igazán? - néztem rá kihívóan - De szavadon foglak.
- Csak nyugodtan. - vigyorgott rám. Attól még, hogy Csaba tényleg az osztály egyik legnépszerűbb sráca volt, sőt talán az évfolyamé is, normálisan beszélt velem. Talán kedvelt is. Ez pedig jó érzéssel töltött el.
- Hé, itt a buszod! - biccentett a közeledő jármű felé.
- Hát, akkor szia! Holnap látjuk egymást, gondolom.
- Ja, persze. Szia Raps!
Dühös pillantást vetettem rá, mire kiröhögött. Felszálltam és fülembe dugtam a fülhallgatót. Ha piszkál, az jó jel, ugye?

* * *

Leckét írtam. Úgy van, leckét. Hiába volt ez még csak az első tanóránk, Kalotay - a töri tanár - máris beadandót kért tőlünk a jövő hétre. Arra volt kíváncsi, hogy hol tartottunk az anyagban, és hol hagytuk abba. Mindezt két A4-es lap formájában. Kegyetlenség.
A telefonom rezegni kezdett az íróasztalon. Letettem a tollat és megmozgattam az ujjaim. Panka keresett.
- Szia!
- Szia! - kiabált bele a telefonba. - El sem hinnéd mi történt!
- Hát, ha nem mondod el, nem is tudom elhinni! - nevettem.
- Szóval - kezdte - éppen azon gondolkodtam, hogy holnap szoknyában menjek-e vagy sem. Hallottam, hogy az idióta bátyám, most nem a nagy, hanem Bence hazajött. Hozott magával még két srácot az osztályodból. Az egyik asszem Olivér. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy felforgatták az egész lakást és akkora kupit hagytak maguk után, hogy majdnem elsírtam magam. Anyu és apu nincsenek itthon, de este vendégek jönnek, és nem tudom mit csináljak. - hadarta.
- Oké, semmi pánik! - rágcsáltam a szám szélét. - Ha gondolod átmehetek segíteni.
- Az életmentő lenne! Viszont nem akarlak ezzel terhelni. Csak muszáj volt elmondanom valakinek, mert szétrobbanok! Belekenték a salsa szószt a kanapéba! Belekenték!
- Jó, jó, nyugi! Figyelj! Odamegyek a megállóba! Kb. fél óra, és ott vagyok. Gyere ki elém!
Letettem a telefont és felsóhajtottam. A beadandóm félig kész állapotban hevert az asztalon. Mellette öt bögre, és egy könyvkupac, amiket már a nyáron olvasnom kellett volna. Az órámra pillantottam. Négy múlt. Negyedkor megy a busz. Megint futhatok.
- Anya, el kell mennem!
- Sehova sem kell menned. Hová akarsz menni? - nézett fel a számlák és jegyzetek tengeréből. Újabban hazahordta a munkáját.
- Muszáj mennem. Panka hívott, hogy a bátyja és pár renitens osztálytársam hazavágta a nappalijukat, este meg vendégek jönnek. Segíteni megyek.
- Bárcsak itthon is ilyen lelkes lennél! - forgatta meg a szemét. - Menj! De legkésőbb nyolckor lépd át a küszöböt, oké?
- Persze! Köszi!
Anya visszamélyedt a könyvelésbe én pedig magamra vettem a dzsekimet és kirohantam az ajtón.
Sajnos a sofőr ezúttal nem volt olyan kegyes hozzám, mint reggel. Becsukta az ajtót, és az orrom előtt száguldott el az állomásról.
- Remek! - morogtam. Kikerestem Panka számát, és szóltam, hogy mégsem számíthat rám. Csalódottnak hangzott.
- Akkor majd valahogy ráveszem őket, hogy segítsenek!
- Na, abban én azért nem reménykednék.
- Én sem. Na, mindegy. Azért köszi, hogy jöttél volna. Holnap találkozunk.
- Aha. Szia!
- Heló!
Hazakullogtam. Idő közben esni kezdett, ezért még meg is áztam. Bár ez nem zavart. A sötét felhőkből ítélve, egész éjszaka szakadni fog.
- Már itt is vagy? - nézett fel anya csodálkozva.
- Lekéstem a buszt. - vontam meg a vállam, és kibújtam csurom vizes kabátomból.
- Pech.

- Az. - bólintottam és visszatértem a fogalmazásíráshoz. Jó egy órán belül azzal is elkészültem, bár még lett volna időm jövőhét keddig. Nem is ismertem magamra. Bár, azt megfogadtam, hogy igyekezni fogok az új suliban. Egy darabig. Bekapcsoltam a Notebookom és megnyitottam a böngészőt. Facebook. E-mail-ek. Youtube. Beindítottam egy Maclemore számot és átfutottam az eseményeket. Újabb két osztálytársam jelölt be. Léna és Vera. Visszaigazoltam őket. Nem értettem ugyan, hogy miért öltöznek össze egyfolytában, és miért akarják a legkisebb különbséget is elmosni. Az egyik fiú csinált egy osztálycsoportot, amibe engem is meghívott. Ezt is elfogadtam. Vetettem egy pillantást a chat-re. Miután az, akit kerestem, nem volt online, ki is kapcsoltam a gépet.
Lefekvés előtt kilakkoztam a körmeimet, aztán ruhát kerestem holnapra. Ha megint későn ébredek, legalább ezzel ne kelljen törődni. Hajat is mostam. A Don Quijote az ölemben pihent, olvasásra várva.
- Hát akkor lássunk neki! - dünnyögtem és felnyitottam a kemény fedelet, ami több mint hatszáz oldalnyi eseményt rejtett maga mögött.

I. / 9. rész * Az első nap

Üdv nektek, újra!

Ma elkapott az alkotói láz, így megcsináltam az első valódi fejlécet az oldalnak, ha szabad így neveznem. Nem nagy durranás, de gondoltam, legyen! :) 
Köszönöm az előző fejezethez érkezett, eddigi 5 pipát, a több, mint 600 kattintást, és a kommentet Enikőnek és Katának! Ezért ezt a fejezetet most nekik ajánlom! Kellemes olvasást!

Eszti :)

~~~~~~~~~~

Még csak hat óra volt, de nem tudtam aludni. Hideg kakaót kortyoltam, és a reggeli híreket néztem. Persze nem magamtól, anya miatt.
- Nem fekszel vissza még egy kicsit? Ma reggel be tudlak vinni.
Megráztam a fejem.
- Úgysem menne. Amúgy meg, ez az első nap! Legalább most nézzek ki emberien!
- Kérsz reggelit?
- Nem köszi! - emeltem felé a félig üres bögrémet. Már megint reggeli. Ez egy hónapon belül a második alkalom.
Anya eltűnt a konyhában. Én is felálltam és elcsoszogtam a szobámig. A székem háttámláján fehér blúz lógott, ágyam mellett a fekete magassarkúm hevert. Nagyot sóhajtottam és bögrémet az íróasztalra tettem - a többi három mellé. Hát igen, a rossz szokások. Kitártam a szekrényemet. A sok barát és családtag arca mind engem fürkészett. Tegnap este óta, pedig már Panka is ott virított. A szoknyáim közt turkáltam. Végre ráakadtam arra a darabra, amit kerestem és elégedetten rántottam ki a kupacból. Az ágyra hajítottam. A szekrényem aljából előhalásztam egy oldaltáskát.
Belepakoltam a tolltartóm, egy füzetet. Amire szükségem lehet. Átsétáltam a fürdőbe és fogat mostam. Anya sminkcuccai közül kikerestem egy fekete szemceruzát és kihúztam a szemem. Használtam még egy kis szempillaspirált és az ajakápolómat, majd csókot dobtam a tükörképemnek és visszamentem a szobámba. Felöltöztem. Fekete neylonharisnyát húztam a szoknya alá. A keskeny tükröm elé álltam és kifésültem kusza tincseimet.

- Anyaa!
- Tessék? - kiabált vissza.
- Van rám tíz perced?
- Most már igen. Miért? - válaszolt pár perc múlva.
- Befonod a hajam?
- Persze.
Anya kezei mesteri gyorsasággal jártak szőke hajamban. Még tíz perc sem kellett neki.
- Köszönöm!
- Szívesen, drágám! De most megyek, mert Ádámnak még reggeli kell, apád is nemsokára felébred.
Bólintottam és a polchoz léptem. Az ékszeres dobozaimból apró, ezüst fülbevalót és rengeteg, apró függővel díszített karkötőt vettem ki.
Magamra vettem az inget és párszor körbefordultam a tükör előtt. Az ablakon át jól láttam, hogy az eső ismét rázendített. Kimentem az előszobába és a cipős szekrényből elővettem az átmeneti csizmámat. Pontosabban inkább bakancs volt. Bevittem magammal a szobába és egy zoknival együtt betettem a táskába. Nem mondtam le a magassarkúról, pusztán szembenéztem azzal a ténnyel, hogy hazafelé mindenképpen egyszerűbb lesz ebben.
A konyhából bevásárlószatyrokat hoztam és azokat is beraktam. Az éjjeliszekrényemen a digitális óra már háromnegyed hetet mutatott. Felhúztam a magassarkút és megkötöttem az iskolai egyen nyakkendőt. Kellemes tapintású, türkizkék anyagból készült, rajta az iskola címerével. Táskámmal a vállamon behúztam magam után az ajtót.
A konyhában anya éppen Ádámot etette. Kisöcsém arca felderült, mikor meglátott.
- Manya!
- Szervusz tökmag! - mosolyogtam, és megsimogattam a fejét.
- Biztos mindened megvan?
- Anya, ezt már legalább háromszor kérdezted! - forgattam meg a szememet, miközben az oldaltáskámba ejtettem egy üveg ásványvizet.
- Tényleg? Fura. - mondta anya szórakozottan, és az üres tálat a mosogatóba tette. Ádám nagyot kortyolt a csőrös poharából. A szekrényből müzliszeletet és csokit vettem ki. Becipzároztam a táskát és átvetettem a vállamon.
- Készen is vagy? Még hét óra sincsen.
- Nem baj! Majd addig sétálok egyet. - vontam vállat.
- Kislányom, nem tudom, feltűnt-e, de szakad az eső.
Nem válaszoltam csak megindultam az előszobába. Leakasztottam a lakáskulcsom és egy külső zsebbe mélyesztettem a telefonom mellé. Belebújtam a fekete kardigánomba és az esőkabátomba. Fejemre húztam a kapucnit, hogy a hajam még véletlenül se vizeződjön össze.
- Pillanat, csak felöltöztetem az öcsédet.
- Majd én megcsinálom! Menj, addig állj ki a garázsból.
Cipőm hangosan kopogott a linóleumon. Ádám egész könnyen belement, hogy ráadjam a kantáros nadrágot, majd a pulóvert is.
- Na, gyere! - állítottam talpra, és kézen ragadtam.
- Szép vagy!
- Ó, köszönöm.
Leguggoltam, és hatalmas puszit nyomtam az arcára. Felnevetett, ahogy beleszuszogtam a nyakába. Az autó dudája félbeszakította a pillanatot. Gyorsan belebújtattam a gumicsizmába és az esőkabátba, majd kulcsra zártam a bejárati ajtót.

* * *

- Vigyázz magadra kincsem!
- Jól van, anya! Sziasztok!
Becsaptam a kocsi ajtaját és megálltam a járdán. Az iskola. Az én iskolám.
Még csak negyed nyolc volt. Elindultam befelé. Úgy éreztem, túl nagy zajt csapok. Cipőm kopogott, karkötőm minduntalan megcsörrent. Még az eső zuhogása sem tudta elfedni a zajokat. Úgy öt méter hosszú lehetett a keskeny, kikövezett út, ami a bejárathoz vezetett. Az épület piszkosfehérre mázolt, három emelet magas tömb volt. A bejárat inkább egy várkapura emlékeztetett. Lenyomtam a barnára festett kilincset, ami magasabban volt a vállamnál. Levettem a kapucnimat.  Halkan köszöntem a portásnak.
- Elnézést! Meg tudná mondani, hogy hol találom Kovács Árpád tanár úr termét?
- Felmész itt, aztán a folyosón, ami itt szemben lesz, megkeresed a második ajtót.
Hálásan bólintottam, és felsétáltam az előcsarnok lépcsőjén. Francba a visszhanggal!
Betoltam a tetején a lengőajtó egyik szárnyát. Odabent minden olyan zajossá vált. Úgy éreztem, mindenki engem figyel, hogy a csoportba tömörült lányok mind engem figyelnek, rajtam nevetnek. Behúztam a nyakam és csak azon igyekeztem, hogy minél előbb megtaláljam a termet. Már épp fellélegeztem volna, de mikor be akartam lépni, egy barna hajú lánynak ütköztem.
- Bocsánat! Ne haragudj! Most összevizeztelek! Annyira sajnálom!
Nem győztem mentegetőzni. A lány csak mosolygott.
- Ugyan már! Amúgy szia, Kíra vagyok.
- Málna.
- Ha elkísérsz a mosdóba, meg is van bocsátva!
Bólintottam és utána mentem. A folyosó másik oldalát színesre mázolt szekrények foglalták el.
- Mi is kapunk ilyet? - böktem a szekrények felé.
- Ja, biztosan.
A mosdónak viszonylag nagy előtere volt. Ami pedig még ennél is jobban meglepett, az az egész alakos tükör. Gondoltam, ha már itt vagyok, ki is próbálom. Ledobtam a táskámat az egyik sarokba és beléptem a fülkékhez vezető ajtón.
- Atyám! Itt van WC papír?
Túl nagy volt a színvonalbeli ugrás a régi iskolámhoz képest.
- Hát, most még van. Jössz már?
Miután visszaértünk a teremhez, életemben először, átléptem a négyes terem küszöbét. Odabent a padlót nem kő, hanem parketta borította, a falakat hófehérre meszelték. Az ajtóval szemközti falon négy, hatalmas ablak, smaragdzöld, viseltes függönyökkel keretezve. A zöld fedelű padok mind a jobb kéz felőli falnak meredtek. Ott volt a tábla. Nyeltem egyet, ahogy megláttam a két, fekete lapból álló szerkezetet. A plafon legalább egy méterrel magasabban volt, mint azt az ember megszokta. Körös-körül, a falakat tudományos plakátok, tablók és rajzok díszítették.
- Na, bemész még ma, vagy elállsz az útból? - kérdezte Kíra nevetve. Elvörösödtem és beléptem. Cipőm sarka minden egyes lépésnél minél inkább rám terelte a bent lévők figyelmét. Néhányukat felismertem. Flórián két srác padján ült és valamit magyarázott. Olivér és Gábor odaintettek mikor megláttak. Az ablak mellett, a leghátsó padban Krisztián ült. Az órámra pillantottam. Fél nyolc múlt öt perccel.
- Kíra!
- Igen?
- Ha nem túl nagy kérés, ülnél mellém?
- Persze! Úgyis csak ketten vagyunk. Meg aztán téged ismerlek eddig a legjobban!
Rámosolyogtam.
- Mondjuk ide?
- Nekem oké!
A második padot választottuk ki, rögtön a a fal mellett. Én ültem belülre.
- És most? - kérdeztem.
- Elvileg évnyitó az udvaron. De ezt kötve hiszem. Szóval passz.
Levettem a vizes kabátomat és a háttámlára terítettem. Az ajtón két fiú lépett be. A nevükre nem emlékeztem, de az egyiket felismertem. A másik bizonyára egyike annak a két fiúnak, akik nem tudtak jönni a táborba.
- Tényleg, te miért nem voltál gólyában?
Kíra épp üdítője kibontásával volt elfoglalva ezért válasz közben az erőlködéstől eltorzult a hangja.
- Hátö, mert nyaralnií voltam.
- Segítsek?
- Nem, kööszi, már mindjárt megvan!
Végre sikerült lecsavarnia a kupakot és nagyot kortyolt a gyümölcsös italba. Keresztbe tettem a lábam, és hajamat a fülem mögé tűrtem. Az idő gyorsabban telt, mint gondoltam. Még tíz perc és becsengetnek. Idén először. Nekem, ebben az iskolában, először. Az ajtón két szőke lány lépett be. Teljesen egyformák voltak. Ráadásul az ünneplő viselete még jobban elmosta az esetleges különbségeket.
- Sziasztok! - köszöntek szinte teljesen egyszerre. Hátborzongató!
- Heló!
Mikor elvonultak a terem végébe Kíra fülig érő szájjal fordult felém.
- Láttad ezt? Klónok! Atyám! Talán az ötödikkel lehet majd beszélni.
- Na, abba ne is reménykedj.
- Mert?
- Majd meglátod.
- Naa, mondd el! Kérlek!
- Ezt nem lehet szavakkal leírni. - nevettem.
A terem lassan megtelt. A fekete-fehér alakok mellkasán néha megvillant valami kék, ha ide-oda fordultak. Mindenki ismert valakit. Csak egyetlen fiú ült teljesen egyedül, az ablak alatt.
- Ismered?
- Csak futólag. A táborból. De miért?
- Mert már legalább két perce bámulod. Pislogás nélkül. Hogy csinálod?
Felnevettem.
- Na, jó én kezdek baromi éhes lenni.
- Én is. - mondtam és egyik kezemet a blúz alatt dudorodó hasamra tettem. - Asszem reggeliznem kellett volna.
- Én már befaltam egy gyros-t mikor jöttem, de úgy tűnik, az kevés volt.
Kikerekedett szemmel bámultam Kírát. Hogy bír ennyit enni? Vékonyabb volt nálam, de a magasságunk szemmértékre megegyezett. Haja és szeme csokoládébarna. Tört fehér, csipkézett felsőt és fekete farmert viselt.
- Tudom, tudom! - mentegetőzött.
És ekkor megérkezett Erika. Barna, vállig érő hajjal.

* * *

- Lespanolt a szöszikkel! Gondoltad volna?

- Nem tudom, mit gondoljak róla. A táborban csak akkor beszélt hozzám, ha megalázott.

Erika az ikrek társaságát jobban méltányolta, mint a mienket. Bár én inkább még mindig a háj voltam fennakadva.  Ma sem hazudtolta meg önmagát, szoknyája ugyan egy leheletnyivel hosszabb volt, de fölsője kompenzálta ez a szörnyű tényt.

Még egy óra volt hátra. Egyetlen tanóra, és hazamehetek. Csaba ma nem keresett. Nem beszélt velem, csupán az ajtóból intett, mikor megérkezett.

A tankönyvkupac fenyegető bástyaként meredezett a padom tetején. Az órarendem jócskán meghaladta a ,,tűrhető" mércét. Az ellenőrzőmbe ismeretlen tanárok nevét firkáltam az előző órán. Csupán Deli tanárnő és az osztályfőnök neve mondott valamit.

A szünet százszorta zajosabb volt itt, mint az általánosban. A szekrényajtók csapódása, a két méter magas végzősök lábdübögése, az udvarról beszűrődő kosárlabda-pattogás. Hiába szemerkélt még mindig az eső, egyesek elég vakmerőek voltak ezen a napon.

Kírával egészen jóba lettem. Bolondos lány, de a maga módján nagyon is szerethető.

- Végre megvagy!

- Á, szia!

Panka megölelt, majd el is tolt magától, mikor rájött, hogy egy szendvicset tart a kezében.

- Bocsi. Na, milyen a többi lány?

- Kíra, ő rendes, aztán a másik kettő. Hát, ők ikrek, és nem mellesleg Erika lecsapott rájuk.

Kerestünk egy üres ablakpárkányt és az alatta lévő radiátornak támaszkodtunk.

- Képzeld! Mégsem kettő, hanem három lány van az osztályban. Valamit nagyon benéztem mikor a névsort böngésztem a neten. - forgatta meg a szemét.

- És?

- Az egyiknek vörös a haja. De természetes! Tök durva! Amúgy aranyos. A másik pedig, Rita, ő ilyen művészlélek, azt hiszem. De az infót nagyon vágja!

Hajak... A csengő kegyetlenül megszakította a beszélgetést.

- Merre mész haza?

- A parkon túl lakom.

- Én is. Csak én vagy öt kilométerre.

- Mehetnénk együtt.

- Oké.

Búcsút intettem és beslisszoltam a terembe. Kovács tanár úr percekkel később becsapta maga után az ajtót.

- Nos, gyerekek, van még pár dolog, amiről beszélnem kell. Az egyik a szekrény. Mint azt gondolom már észrevettétek a folyosók másik oldalát - a mosdókon kívül - csak szekrények foglalják el. Ezek teljes mértékben szabályos, kocka a lakú szekrények, ha jól emlékszem ötvenszer ötvenesek. Mindenki kap egyet. Fogalmam sincs, hogy az az iskolában hol található, de mindenkinek lesz egy saját szekrénye. Mivel nem akarok Mátyást játszani, nem osztom ki a kulcsokat, hanem körbemegyek és mindenki kivesz egyet.

Az osztogatást az ablak melletti padsor elején kezdte. Hátradőltem, és vártam, hogy rám kerüljön a sor.

Mire Kovács tanár úr Elénk nyújtotta a dobozt, csak négy kulcs maradt benne. Kivettem az egyiket. A hozzá rendelt bilétán a 365-ös szám állt, nyomtatott írással.

- Remélem nem kell érte sokat lépcsőznöm.

Kíra meglengette előttem a 607-es szekrény kulcsát.

- Hát, úgy tűnik, nem leszünk szomszédok.

- Az elég valószínű.

- Óra vége előtt tíz perccel elengedlek titeket, hogy addig kereshessétek meg a szekrényeket, amíg a tömeg meg nem rohamozza a kijáratot. Akkor itt van még egy másik dolog. Szakkörök. Jövőhéten indulnak be, és két hét múlva lehet bemenni rájuk, hogy megnézd, tetszik-e, vagy sem. Ezek amolyan nyílt szakkörök. A listát kitűzöm ide, a faliújságra, és majd mindenki eldönti, hogy mit akar.
Ezután körbement, és mindenki padjára kis kék könyvet tett.
- Ez a házirend. Ajánlom, mint szabadon választott olvasmányt. Nagyon tanulságos. És ha valami nem úgy történik, ahogy az ide le van írva, súlyos következményei lehetnek.
- Jesszus, ez a tanár kattant! Milyen dumája van már?
Kíra totál el volt foglalva újdonsült osztályfőnökünk részletes tanulmányozásával. Én inkább igyekeztem mindent leírni, és közben lopva a többiekre pillantgattam. Vagyis főként Csabára. Fehér inge csak még jobban kihangsúlyozta napbarnított bőre tónusát. Sötét hajához nagyon jól állt a türkiz nyakkendő. Jesszus, miken gondolkozom!
Arra eszméltem fel, hogy az ofő elengedett minket.
- Na, jössz vadászni?
- Mi? - értetlenkedtem.
- Tudod. A szekrény! - forgatta meg a szemét Kíra.
- Ja, tényleg, persze. Mi lesz a könyvekkel? Ezzel akarunk lépcsőt mászni?
- Hát, azt hiszem, ez elkerülhetetlen.
Nagyot sóhajtottam és elkezdtem őket elosztani a két szatyor és a táska közt. Legnagyobb sajnálatomra a földszinten a legutolsó szekrény a 300-as számot viselte.
- Akkor irány az első emelet!
Kíra vidáman indult neki a rengeteg lépcsőfoknak. Nem értettem, mi olyan jó ebben, de tetszett a hozzáállása. Ha mindig ilyen optimista, talán rám is jó hatással lesz. Az elsőn végre ráakadtam a 365-ös szekrényre. Az ajtaja mentazöldre volt festve, és hatalmas lakat tartotta zárva. Kíra tovább ment a másodikra. Előhalásztam a kulcsot és kinyitottam. Üres volt, belső oldalain már megrepedt és lehullott a festék. Elővettem az órarendem és a holnapra szükséges tankönyveket egymás mellé állítottam a szekrény hátsó fala mentén. A csengő a frászt hozta rám. Gyorsan visszazártam és a szatyrokat felkapva, igyekeztem minél gyorsabban felszívódni. Persze csak annyira gyorsan, amennyire a cipőm engedte.

* * *

- Na, így már sokkal jobb!

Elégedetten kötöttem be a bakancsom. Panka türelmetlenül dobolt a lábával.

- Már itt kéne lennie! Azt mondta itt lesz.

- Én a suli óta nem láttam. - vontam meg a vállam, miközben magassarkúmat a táskába tettem.

- Ha egyszer ideér, én esküszöm, hogy...

Ekkor hangos röhögést hallottunk a játszótér felől. Csabát rögtön észrevettem, és idegesen simítottam végig a szoknyámon. Természetesen Bence is vele volt, ezért Panka fújt még egy utolsót, aztán, mire a srácok ideértek hozzánk, mérge elpárolgott.
- Heló lányok!
- Sziasztok! - köszöntem.
- Hol voltatok?
- Irtó hosszú volt a sor a büfénél!
- És akkor én már nem is számítok? Megígérted, hogy eljössz velem ruhát választani!
- Ne haragudj, hugi, de engem a legkevésbé sem érdekel, hogy miben parádézol majd az esküvőn! Viszont az, hogy éhes vagyok, na, az már érdekel!
Panka keresztbe tette a karjait és végigmérte bátyját.
- Na, jó, én ebbe nem akarok belekeveredni! - emeltem fel a tenyereimet, mint egy békítő jelleggel. - Holnap találkozunk! Sziasztok!
Gyorsan átöleltem Pankát és szapora léptekkel elindultam a park másik végébe.
- Raps!
Hátrafordultam. Tudtam, hogy Csaba szólt utánam. Ő az egyetlen, aki így nevez.
- Mi az?
Szerettem volna kedvesebb lenni, de a harisnya nem sokat védett a csípős szél ellen. Minél előbb otthon akartam lenni. Még könyveket és füzeteket kell csomagolnom, és ott van még...
- Én is erre megyek. Gondoltam, egyedül is le tudják rendezni.
Lehajtott fejjel ballagtam mellette. Nem tudtam, mit mondjak.
- Furcsa. Ma olyan más vagy. - szólalt meg hirtelen.
- Más? Miben?
Nem értettem, hogy tudtam egyetlen nap leforgása alatt megváltozni. Ugyan az a lány voltam, ugyan azokkal a gondokkal. A problémáim közül a legnagyobbat pedig, az éppen mellettem sétáló személy jelentette.
- Nem tudom. Na, mindegy. Igazából azt akartam kérdezni, hogy igényt tarthat-e rád a csapat a sulibajnokságon is? Végül is a táborban az összes csapatot levertük.
- Persze, szívesen. Más valami?
Szívem a torkomban dobogott.
- Ha már így kérdezed, megvárnád velem a buszt?
- Melyikkel mész?
- 20.
- Én a 34-el. Az egy megállóban van, nem?
Vállat vont, és belerúgott egy kavicsba. A telefonom rövid dallammal közölte, hogy sms-em jött. Előkotortam a táskából.
'Naaaa? *.*'
Felnevettem és megírtam Pankának, hogy ne is reménykedjen semmiben. Én sem teszem. Motorzúgást hallottam. A hang irányába emeltem a fejem.
- Basszus, a buszom! - kiáltottam és rohanni kezdtem. Nem volt kedvem még egy órát a megállóban ácsorogni.
Uram Isten! Hogy te milyen hülye vagy! Örökre eláshatod magad! - szitkozódtam gondolatban, míg a busz felé rohantam a bokrokon és virágágyásokon keresztül. Szerencsére egy jólelkű sofőrt fogtam ki, így bevárt. Hangosan lihegve vetettem le magam az egyik ülésre, miután felmutattam a bérletem. A párás ablakon keresztül még láttam az elmosódott, zöld kabátos alakot.
- Francba! - suttogtam magam elé.

* * *

- Na, ez kész!
Hátradőltem a székemben, és kinyújtóztattam elgémberedett karjaimat. Nem kevesebb, mint huszonöt - és még egy-két - könyvet, füzetet, atlaszt és példatárat csomagoltam be. És akkor még nem is számoltam azokat a példányokat, amiket a suliban hagytam. Az ellenőrzőmet a karácsonyi csomagolópapírok egyik kevésbé ünnepélyes maradékával borítottam be. Reménykedtem ugyanis abban, hogy ezáltal túléli ezt az évet szakadás, és széthullás nélkül.
- Vacsora!
Kicammogtam a konyhába és szemrevételeztem az aznap esti menüt. Szendvics. Ádám a nappaliban játszott. Pontosabban, inkább az egész helyiséget csatatérré változtatta. A kisautók és plüssök sokasága közt szinte elveszett.
Megvajaztam egy szelet kenyeret és rápakoltam annyiféle szalámit, amennyi csak itthon volt. A tányérral nem is bajlódtam - a bögrékből okulva - így csak a kezemben szállítottam be a szobámba.
- Málna! Annyiszor kértem már, hogy ne egyél a szobádban!
- Anya, jelenleg nem vagyok abban az állapotban, hogy bármit is felfogjak.
- Valami baj van? - nézett rám aggódó tekintettel.
- Nem, dehogy. Csak elfáradtam.
- De ha lenne, elmondanád, ugye?
Bólintottam és visszamenekültem a szobámba. Anyámnak így is éppen elég gondja van. A saját problémáimmal már nem volt szívem nyomorítani. Miután megettem a szendvicsem, felnyitottam a Notebook-om tetejét. Kicsit körülnéztem Facebookon, aztán kikapcsoltam és hanyatt feküdtem. Elszúrtam. Semmi kétség. Habár, ha belegondolok, soha nem is volt nála esélyem.
El kell felejtened! El kell felejtened!

I. / 8. rész * Szerelmes lennék?

Kedves Olvasók! 

Íme, az újabb rész. Kicsit el vagyok keseredve, mert én igazán nem várom el, hogy kommenteljetek, vagy véleményezzetek, de a pipákat sem részesítitek előnyben! Azoknak, akik mégis, nagyon köszönöm! :) Ó, és megvan az első feliratkozóm! Nagyon imádlak, Szemenkár Enikő!

Egy kicsit átszámoztam a fejezeteket, hogy a későbbiekben könnyebb legyen követni. Mivel ebben a részben írtam meg a tábor záróestjét, ide, a bejegyzés elejére mellékelem nektek az osztályok táncaihoz kapcsolódó zenéket! Kellemes olvasást!

Eszti :)

~~~~~~~~~~~~~

9. a - If you don't know me by now
9. b - Summer paradise
9. c ( Málnáék ) - Mad world
9. d ( Pankáék ) - I love it

~~~~~~~~~~~~~

A büfé épülete mögött poros, salakos placc terült el a betonból emelt színpad előtt. A nézőtér rozsdás, valaha színesre mázolt padokból állt.Mindenki az utolsó simításokat végezte.
Furcsa módon nem izgultam. Nincs tétje! Ez csak egy gólyatábor! Érezd jól magad! Ennyi! - bizonygattam magamnak már három napja. Kitudja miért, a végén bevált.
Megigazítottam az egyszerű, fekete pólót, és feljebb húztam a rövidnadrágot.
Erika profikat meghazudtoló módon sminkelte a fiúkat. Bár ezt el is várták tőle azok után, hogy mennyit kellett nekik könyörögni. Hát igen. A fiúk meg a smink - két külön világ.
Mire mindenki elkészült úgy nézhettünk ki mint egy  drogtanya elszabadult, bentlakó ,,vendégei". A hulla sápadtra festett arcok, sötét karikákkal a szemek alatt és vörös rúzzsal megfestett, vérző vénákkal ücsörögtek a padokon.
Harmadikok leszünk, előbb jön az általános tagozat - a 9. a. Aztán a matekosok - 9. b. Utána jövünk mi, a nyelvi tagozat. Végül pedig Pankáék - 9. d. Ők a számítástechnikai osztály.
Elővettem a telefonomat és a képernyő gyenge tükrében megigazítottam a sötétlila rúzsomat. Erika szerint, ha már bénák leszünk, csináljuk stílusosan. Van benne valami.
Deli tanárnő nyitotta meg az esti programot. Alacsony, őszhajú, kedves arcú nő volt. Ahányszor csak láttam a táborban, körmei mindig más színben pompáztak, pedig már nem volt fiatal. Most éppen türkizre mázolt körmökkel markolta a vezetékes mikrofont.
A színpad hátterét hatalmas, fehér vászon adta, melyre a 2013, Gólyatábor feliratot festették. Körülötte apró kis foltnak tűntek a táborlakók, osztályfőnökök és kísérő tanárok aláírásai.
Hátamat a kemény padnak nyomtam. Egy csodával ért fel, hogy mellettem Erika foglalt helyet. Megint a rövid, fekete szoknyáját viselte, egy denevérujjas, fekete felsővel. Kék szemét vastag tusvonalakkal keretezte, szeme alá lila karikákat festett.
A fiúk többsége sötét farmerbe és fekete pólóba öltözött. Én a fehér tornacipőm helyett egy fekete bokazoknit húztam. A próbák során megtapasztaltam, hogy ezekben könnyebb lesz táncolni.
Deli tanárnő lesétált a színpadhoz erősített, imbolygó lépcsőn. Helyét a 9. a vette át. Ők a varázs témát húzták. Furcsa volt látni, hogy mennyi köztük a lány. Pont annyi, mint a fiú. Ezt onnan állapítottam meg, hogy párosával álltak fel. A lányok haja fonatba volt kötve és mind szoknyát viseltek. Ki rövidet, ki hosszút, testhez simulót, vagy éppen lengét. A fiúk nyakába a - maradék vászonból, amit a ,,díszlet" széléről levágtunk - filctollal feketére színezett csokornyakkendőt kötöttek. A hangszórókból ismerős dal csendült fel. Az osztály pedig konkrétan keringőzni kezdett. Bár a zene és a téma így pont összepasszolt. Az eddigi nyugodtságom percek alatt elillant. Mert ügyesek voltak. Egyszer sem láttam őket gyakorolni, mégis szinte tökéletesen mozogtak együtt. Bár azt meg kell hagyni, ők nem egy Zoli-félét kaptak maguk mellé, hanem egy lányt. Egy normális lányt, aki úgy tűnik még táncolni is tud. Sőt, még a szabályos kört is sikerült megtartaniuk. Rontottak ugyan, de hát ki nem fog? Jó, ha négy napot kaptunk a gyakorlásra. Amiből négy órát talán gyakorlással is töltöttünk.
A zene véget ért, és az osztály nagy tapsot kapott.
- Na, akkor most következik a 9. b. Ők a lazulás témát kapták. Bármit is jelentsen ez. Gyertek!
Deli tanárnő feljebb tolta a szemüvegét apró orrán és még időben sietett le az ingatag - lépcsőnek nevezett - tákolmányon.
A bések többsége baseballsapkát, bővebb szabású nadrágot és pólót viselt. a lányoknál üres palackok és Mp3 lejátszók voltak. Még a matekos osztályban is több lány volt, mint nálunk. A harmincból egészen pontosan tíz. Ahogy a zene megszólalt, a színpadon teljes lett a káosz. Mindenki ide-oda ugrált, felemelt kézzel. Aztán oszlopokba rendeződtek - és tényleg táncolni kezdtek.
- Oké, ti vagytok a következők! Mindent bele, srácok!
Erre az osztály, mármint a drogosok gyülekezete, megindult a lépcső aljához. Megtapsoltuk a béseket, aztán Deli tanárnő minket is felkonferált. Fürgén kapkodtam a lábaimat. A fiúk tömböt alkottak a színpad közepén, mi pedig, Erikával, mögéjük álltunk be. A fiúk elkezdték. Először csak dűlöngéltek. Aztán lassan előre léptek, minden egyes hajlással. Csak most ne szúrd el! - figyelmeztettem magam, még utoljára aztán hátamat Erikáénak nyomtam és egymásnak háttal leültünk a földre. Térdemet szorosan magamhoz húztam és átkaroltam Fejemet hátrahajtottam Erika vállára. A fiúk lassan szétváltak, és a tömbből két oszlop lett, a színpad két szélén. Most jövünk mi!
Hátam elcsúszott Erikáé mellett és egymás mellett feküdtünk a földön. Egy szerrel lendítettük fel a lábainkat, majd felültünk és ráhajoltunk. A ringatózó, lépegető sorokból egy-egy fiú vált ki. Áron kezet nyújtott nekem és felhúzott. Ezután mindenki, mintha valami rongybaba volna, piramis alakot formált. Csúcsa Krisztián, mögötte én és Erika. Próbáltam kizárni a közönséget. A színpadi szereplés nem volt újdonság számomra, de még sohasem táncoltam közönség előtt. Varázslatos érzés volt! Éreztem, hogy minden szempár minket néz. A dal a végéhez közelített. A fiúk ismét két oszlopba rendeződtek - ezúttal a színpad közepén. Hátukat egymásnak vetették és lecsúsztak a földre. Pont úgy, ahogy Erikával mi ketten. Már csak Krisztián, Erika és én álltunk. Most légy ügyes, Málna! Annyit gyakoroltál! Gyerünk!
Krisztián az oszlop előtt állt, egyik kezét Erika, a másikat én fogtam. Keze a derekunkra csúszott, magához szorított minket, majd jó erősen ellökött. Végigvágódtam a betonon. Annyira nem volt szörnyű.
A dal elhalkult, abbamaradt. A többiek lelkesen tapsoltak már akkor, mikor én még a földön feküdtem. Gergő, az egyik fiú, kezet nyújtott és felhúzott. Meghajoltunk.
Visszaültem a padra, és magamhoz szorítottam a könyököm. Na, igen. Ez a sérülés még semmi a focisokhoz képest.
Az utolsó fellépők. Panka, mint egyedüli lány, talpig rózsaszínben, két copffal virított a színpad közepén. Nem mellesleg a háját én csináltam, és a nyalókát, amit most a kezében tartott, velem együtt vette.
Az ő táncuk felszabadult volt, ugyan nem túl összeszedett, de legalább jól érezték magukat. Látszott, hogy Panka az egyetlen, akinek van valami fogalma a lépésekről, de mivel ő állt legelöl, a többiek - némi fáziskéséssel - könnyen leutánozták.

* * *

- Ezt is túléltük!

- Mit akarsz? Tök jók voltatok. Vagy legalábbis nálunk jobbak, az biztos!

Panka mellettem kuporgott és elmélyülten rágcsálta a hatalmas nyalókát. A padokat idő közben a tábortűz köré rendeztük. 

Hosszú nadrágot és tornacipőt húztam, de a sminket már nem volt időm lemosni.

- Na, akkor eredményhirdetés emberek! Mindenki jöjjön ide! Közelebb! Nem harapok. Most ettem!

Kovács tanár úr egy kartondobozt hozott, mögötte Deli tanárnő igyekezett egy csíptetős mappával. Panka ofője és a béseké utánuk érkeztek. A tanárnő, aki a strandon a vetélkedőt vezette, vaskos kis könyveket hozott magával. Míg a többi tanár a díjakat rendezte, ő kiosztotta őket. Kották. Az egész tele volt kottákkal és dalszövegekkel. Gondolhattam volna! Utolsó este, tábortűz. Már csak a gitár és a danolászás hiányzik. A könyvecskék borítóján a leendő iskolám címere volt nyomva.
- Lássuk csak!
Kovács tanár úr megkocogtatta a mikrofont és belekezdett.
- Nos, jómagam, és a tanárok összesítettük a pontjaitokat és így megszületett a végeredmény. Összesen száz pontot szerezhettetek, ennek majdnem a felét a tóparti vetélkedőn. Aztán a tegnap esti vetélkedőn, ahol az eszeteket mérettethettétek meg, további harminc pontot szerezhettetek. A maradék harminc pontot pedig a ma esti produkciókért kaphattátok meg. És lássuk is a végeredményt!
Egy pillanatig elgondolkodva vakargatta a halántékát.
- Szóval a negyedik helyezést már az első verseny óta stabilan birtokolták, és ez most sem változott. Úgyhogy negyedik lett a 9. b!
Összehoztam magamon a fekete kardigánt. Fogalmam sem volt arról, hogyan állunk. Az utolsó két verseny pontjait nem mondták meg, így esélyünk csak a találgatásra volt.
- Harmadik lett a 9. d! Végül pedig a második a 9. b! Vagyis? A 9. a nyerte meg a 2013-as Gólyatábor vetélkedőjét! Gratulálok!
Második hely. Egyel feljebb ugrottunk! Csoda!
- Gratulálok! - nyújtottam kezet a mellettem gubbasztó Pankának.
- Te? Inkább nekem kéne! - vigyorgott. Megszorította a kezem és felpattant. - És tudod, mi jön most? Éneklés!
- Tudod a kottákból én is rájöttem!
- Na, és az éneklés után? - közelebb hajolt hozzám, egészen a fülemhez - Az idősebb diákok bulit szerveznek. Mivel én ismerem az egyik srácot, mert Balázs egyik haverja, meg vagyok hívva. Én pedig úgy határoztam, hogy téged viszlek magammal!
- Hát igen, akinek van egy belső embere - vigyorogtam vissza. - De mondd csak, a bátyád örülni fog, ha megtudja?
- Balázs? Ugyan ne viccelj! A nyári szünetben jó, ha egy hétig józan volt! És az nem ez a hét!
Összenevettünk, majd én is felálltam. A fiúk a tűz köré rendezték a padokat.
- Hát, akkor ideje kidalolni magunkat az este előtt!

* * *

- Na, mit gondolsz? Ruha, vagy farmer-póló kombó?

Panka megvonta a vállát és még egyszer átfésülte a haját. Erika a fürdőben volt. 

- Nagy segítség vagy! - fújtam. Felnevetett és én sem bírtam megállni. Belebújtam a virágmintás ruhába és felhúztam a cipzárt. Lábamat az ezüst köves sarumba bújtattam. Hajamat kiengedtem és egyik vállamra dobtam. Idő közben - szerencsére - a hulla-maszkomtól is sikerült megszabadulnom, egy kis kézkrém, és legalább húsz zsebkendő segítségével. Számra most natúr ajakbalzsamot kentem, szempilláimat átfésültem néhányszor. Belebújtam a fekete kardigánomba és vállamra dobtam a virágmintás táskámat.

- Én kész vagyok!

- Én is, ha ezt itt bekapcsolod!

Hátat fordított nekem és nyaklánca két felét a kezembe nyomta. Egymásba illesztettem a kapcsokat.

- Na, most már te is készen vagy! Mehetünk?

- Meg kell várni míg eloltják a tábortüzet. Azt mondták, akkor mindenki indulhat, de ne feltűnően. Szóval először is le kéne mennünk, állítólag van az osztályotokban valami Flórián, vele együtt megyünk. 

- Flórián. Flórián. Á, megvan! Alacsony gyerek és állandóan fülhallgatóval mászkál.

- Az lesz az.

A kis tükörhöz léptem és arcomat fürkésztem. Épp arra készülök, hogy szabályt szegjek. Nem jellemző rám. Ráadásul pont egy olyan lány visz bele, akiről azt feltételezné az ember, hogy totál higgadt és normális.

Erika egy szál törölközőben flangált be a szobába.

- Csak nem a buliba mentek? Azt hittem ilyeneket nem hívnak meg. Na, nem gond.

A szégyenérzet apró jelenléte nélkül ledobta magáról a törölközőt és bőröndje fölé hajolt. Felkapott egy fekete felsőt és egy extra rövid sortot, felhúzta a platform szandálját és félretolt a tükör elől.

- Bocsi. Azt hiszem, nekem nagyobb szükségem van rá.

Gyakorlott mozdulatokkal két tusvonalat húzott szempillái tövébe. Leültem Panka ágyára és a lábamat néztem. Az ezüst lakk, amit körmeimre kentem, még otthon, már itt-ott megrepedt, lepattogott.

Panka berontott a folyosóról. Őszintén szólva nem tudtam pontosan, mikor mehetett ki.

- Gyorsan! Mássz fel! Az ágyadba! Takarózz be! Az ofőd éppen razziázik!

Felpattantam és két lépésből fent voltam az ágyamon. Táskámat a párna alá gyűrtem, magamat a takaró alá. Csak a fejem lógott ki. Egészen felhúztam a lábam és átkulcsoltam a térdem. Csak most ne bukjunk le! Szép kis indítás lenne a tanév előtt lejáratni magadat! Gratulálok!

Erika meg se moccant.

- Hé! Le fogunk bukni! - förmedtem rá.

- Nem, nem fogunk! És tudod miért nem, okostojás? Mert eddig egyetlen egyszer sem jött be kopogás nélkül. És miért nem? Mert lányok vagyunk. Kíváncsi lettem volna a fejére, ha éppen öltözködés közben nyit ránk. Úgyhogy légyszíves hallgass, mert így nem tudok koncentrálni.

Valóban nem jött be. Pusztán beordított, hogy oltsuk le a villanyt. Erika rögvest eleget tett kérésének, mikor pedig hallottuk a lépcsőn dübörgő lépteit, ismét felkapcsolta.

Lekászálódtam az emeletről és megigazítottam a ruhám. Panka ismét kiosont a folyosóra. Kínosan éreztem magam. Ez az egész helyzet újra eszembe juttatta, hogy Erika mennyire utál, és hogy soha nem fog emberszámba venni.

Panka résnyire nyitotta az ajtót, és bedugta a fejét.

- Gyertek! Flórián már lent van a bejáratnál!

Halkan surrantunk a sötét folyosón. Csupán az ablakon szűrődött be egy kevés fény a kinti világításból. Az eső halkan szemerkélt. A résnyire nyitott bejáratnál alacsony fiú ácsorgott. Hideg szellő áramlott be mellette. Hátamon és karjaimon végigfutott a hideg. Összegomboltam a kardigánomat.

- Heló! - suttogtuk szinte mind a négyen egyszerre. A fiú átlagosan, Panka vidáman, Erika közömbösen, és meg csak úgy - kényszerből.
- Elaludt a tűz. Szóval mehetünk. Egyesével kéne, nem?
- Nyilván! És halkan. Na, meg gyorsan.
Panka kinézett az ajtón.
- A tanáron nincsenek kint. Biztos, mert esik. - vont vállat.
- Akkor menj előre. - mondta Flórián és kitessékelte az ajtón. - Hé, szöszi - mutatott rám - te vagy a kövi!
- Nevem is van ám! - néztem rá, de elszánt arckifejezését látva, csak vigyorogni tudtam. A réshez álltam, amin éppen ki tudtam menni ha oldalra fordulok. Az esőcseppek csendesen dörömböltek a veranda palatetején. Ahogy a lépcsőről a köves útra léptem a sarum nem védte meg csupasz lábamat. Bokáig álltam a vízben. Igyekeztem halkan mozogni. A kísérő diákok háza a legutolsó volt pontosan a mi házunk után kettővel. Pankát már nem láttam, ezért igyekeztem sietni.

* * *

,,You standing here"

Egy ágyon kuporogtam Panka mellett. Kezemben műanyag poharat tartottam és kólát szürcsöltem belőle. A szobában kellemes félhomály uralkodott, csupán a telefonok sokasága világított, amiket saját döntés alapján felajánlhattál a köz javára.
- Asszem, táncolnunk kéne! - közölte Panka és nemes egyszerűséggel felrántott az ágyról. A kóla a lábamra fröccsent.
- Ó, köszönöm!
Letettem a poharat és követtem. Felmentünk a lépcsőn és a folyosó utolsó szobájához sétáltunk. Odabent éppen valami rapszám ment, nem ismertem. Mivel nem hangoskodhattunk, csak egy szobát rendeztek be, amolyan diszkószerűségnek. El sem hiszem, hogy itt vagyok! De egyáltalán mit keresek itt?
A szobában több ismerős arcot is felfedeztem. Összesen talán tizenöten lehettünk bent, ami már kezdett szűkösnek bizonyulni. Szorosan a falhoz simultam, hogy Panka semmilyen módon ne rángathasson be a ,,parkettre".
- Ne csináld már! Délután is annyira jó voltál! Gyere!
Végül engedtem, és Panka maga után húzott a tömegbe.
- Hát, akkor bulizzunk! - mondtam.
A zenék váltották úgy egymást, akár a villám. Mikor a karórámra pillantottam döbbenten láttam, hogy pár perc múlva vasárnap. Épp elhalkult egy szám. A szobába egy magas, göndör hajú fiú jött be.
- Na, akkor egy utolsó tánc, srácok! Már alig tudjuk feltartani a tanárokat!
A hordozható magnóból, ami az egyik ágy emeletére volt elhelyezve, egy ősrégi szám csendült fel. Ó, jaj! Lassúzás!
Szerettem volna elkerülni ezt. Panka sokatmondó pillantásokkal méregetett.
- Mi az?
- Nézd! Ide jön! És biztos nem hozzám!
Panka szeme csillogott a mobilok fényében. Én is abba az irányba fordultam és kis híján összeestem. Csaba laza ingben és farmerban közeledett felénk.
- Ó, atyám! - csak ennyit tudtam kinyögni, mielőtt ideért.
- Ő, Ra... akarom mondani, Málna. - hajába túrt. Az nem lehet, hogy zavarban van! Miattam. - Szóval, táncolnál velem?
Panka olyan szélesen vigyorgott, hogy kis híján kiesett a saját száján.
- Ö... öm, persze. - nyögtem ki végül, és kezemet, felém nyújtott tenyerébe tettem. Másik kezét a derekamra csúsztatta, majd közelebb húzott magához. Gyomromban pillangók ezrei szabadultak el, kezem remegett, ahogy vállára emeltem. Hát tényleg szerelmes lennék? Ki tudja.
Lassan ringatóztunk a párok közt. Egyszer elkaptam Panka ragyogó pillantását. Egy fiúval táncolt, de nem tudtam kivenni, ki az. A dobos még egy utolsót ütött, majd csendben maradt a szintetizátorral együtt.
- Hát, köszönöm a táncot.
- Remélem lesz még ilyen alkalom.
Rám kacsintott, kezével végigsimított a hátamon és elvegyült a távozó diákok közt. Bőröm bizsergett, ahol hozzámért.
- Naaaa? Milyen volt? Anyám, Málna, te tuti szerelmes vagy!
- Csss! Ne ordíts már! Egy ilyen srácnak én...
- Felkért táncolni! - szakított félbe - Ezek után próbáld meg bemagyarázni nekem, hogy totál közömbös vagy a szemében.
- Én már semmit sem értek. - sóhajtottam, miközben arra várunk, hogy visszatérhessünk a házunkba.

* * *

- Asszem, ez még itt a tied!
Egy kék nadrágot hajítottam Panka ágyára. Kikaptam a bőröndömből a széldzsekim és rácsaptam a fedelét.
- Jesszus, tényleg! Köszi!
Mosolyogva bólintottam. Írtam egy sms-t anyának, hogy mindjárt indulunk, azután a telefonomat a kis táskámba mélyesztettem. Benéztem az ágyak alá, az összehajtott ágynemű közé, az ajtó mögé.ű
- Oké, azt hiszem minden megvan. Nem hagyok itt semmit. - motyogtam. Gondolataim folyton a tegnap este körül keringtek. Belekortyoltam a gyümölcslébe, amit reggeli után vettem és lezuttyantam a bőröndömre.
Az idő borús volt, az ég bármelyik pillanatban leszakadhatott. Erika, kivételesen hajlandó volt hosszú nadrágba bújni, bár ez is úgy feszült rajta, mintha semmit sem viselne. Levettem a hajgumit a csuklómról és összefogtam a hajam.
- Szerintem mennünk kéne.
- Oké. Hát akkor indulás.
Felálltam, becipzároztam a bőröndöm és a kerekeire állítottam. Belebújtam a dzsekimbe.
A bőrönd ide oda dülöngélt a kavicsos úton, de lusta voltam felemelni. A zöld vaskapu előtt már sokan gyülekeztek. A tanárok még utoljára körbejárták a házakat.
- Furcsa, hogy holnap máris suli.
Igen, valóban furcsa. Alig lesz időm mindent összeszedni, bepakolni... Ismét leültem a bőröndömre és összehúztam magamon a kabátot. Szeptember elseje volt, és az ősz máris meghozta a hideget.
- Jól van, gyerekek, itt van a busz! Ezzel megyünk az állomásra! Először a 9. a-t kérném! Gyertek ide!
Fél óra elteltével a bőröndöm már a busz csomag terében pihent. Én pedig a buszon ültem Áron mellett. Pont úgy, mint hétfőn, a vonaton.
- Eszedbe jutottam?
- Aha, tudod a fiúk párosan vannak, én meg nem akartam a flúgos táncos mellé ülni.
- Krisztián? Miért, mi baj van vele? Szerintem irtó ügyes.
- Az lehet, de ha csinál nekünk egy normális izé, hogy is hívják? Ja, koreográfiát, akkor nem kellett volna talpig kipingálva ugrabugrálnom az egész évfolyam szeme láttára.
- Pedig nagyon jól állt neked a fekete szemceruza! - nevettem fel. - Amúgy meg, neki semmi köze nem volt Erika ötletéhez. Ha jól tudom.
Mikor az állomáson leszálltunk az eső olyan sűrűn zuhogott, hogy tíz méterre is alig lehetett ellátni. Gyorsan megkaparintottam a bőröndöm és beszaladtam a váróterembe. Úgy néztek rám, mintha nem lennék egészen normális. Könnyű nektek! Ti szárazak vagytok!

* * * 

- Akkor holnap!
- Feltétlenül keress meg! - öleltem át Panka nyakát.
- Szia!
- Szia!
Megindultam anya felé. A peronon állt és integetett. Szorosan öleltem magamhoz. Visszaölelt és látszólag nem zavarta, hogy a hajam és a kabátom még mindig nedves egy kicsit.
- Na, hogy érezted magad?
- Érdekesen - feleltem mosolyogva. - Majd otthon mindent elmesélek!
Mindent azért nem! - gondoltam, és bőröndömet magam után húzva, megindultunk a parkoló felé.

I. / 7. rész * Úgy változom, akár az idő

Drága olvasóim!

Újabb rész. Ez most jóval hosszabb, mint az előzőek, mert hirtelen nagy kedvem támadt írni. 

Létrehoztam egy chatboxot az oldalnak. Várom a véleményeiteket!

Eszti :)

~~~~~~~~~~~~~

Kelletlenül kapcsoltam ki az ébresztést. A tegnapi esetből okulva, úgy döntöttem, hogy inkább magamtól kelek fel. Óvatosan lemásztam a létrán. Fehér sortot és lila topot vettem, majd belebújtam a fehér tornacipőmbe. Fésűmmel gyorsan végigszántottam gubancos hajamat, és úgy döntöttem, ma leengedve hagyom.
Az órám háromnegyed hetet mutatott. Talán túl korán keltem! 
Azon tűnődtem, vajon ma milyen újabb hülyeséggel állnak elő a tanárok. A faházak előtti, fehér köves úton sétáltam. A tábor csendes volt, csupán a tanárok háza előtti verandán láttam néhány mozgó alakot. Úgy döntöttem, tüzetesebben is átvizsgálom a terepet, ha már itt vagyok. Végigsétáltam az úton, míg el nem értem az utolsó házat. Az apró kövek a rétbe torkollottak. A réten túl a kiserdő. A tábor hátsó határa.
Megálltam. Jobbra és balra is házak húzódtak. Öt itt, öt ott.
Átvágtam a réten és balra fordultam, hogy a focipályához érjek. Minden olyan csendes volt. Nagyot ásítottam. Átvágtam a pályán is. A játszótérre igyekeztem.
Elégedetten rogytam le az egyik hintába. Lábaimmal aprókat hajtottam magamon, a szél a hajamba kapott. Velem szemben állt a büfé, ütött-kopott festményekkel díszítve.
Fél nyolc.
Lefékeztem és kiszálltam a hintából. Furcsa érzés volt újra szilárd talajt érinteni a lábammal. A repülés érzése valahogy sokkal jobban vonzott. Hisz akkor ott lehettem volna, ahol csak akarok.
Erre a gondolatra előhúztam a zsebemből a telefonom. Anya ilyenkor már ébren van. Megérintettem a hívógombot és a fülemhez emeltem.
- Szervusz kincsem! Na, hogy érzed magad? Milyenek a többiek? Milyen a tábor? És a kaja?
A kérdések csak úgy záporoztak belőle. Nagyot sóhajtottam és elmosolyodtam. Hát igen, az anyák már csak ilyenek.
- Hé, hé, anya! Nyugi! Mindent elmesélek, ha végre szóhoz jutok.
- Persze, persze!
- Na, szóval. Jól érzem magam, bár az egyetlen lány, aki itt tartózkodik az osztályból, botrányos. Viszont van egy lány, akivel egész jóban vagyok. A többiek normálisak.
- Ez szuper! És a fiúk?
Éreztem. Ez a kérdés mostanában elég gyakran került terítékre.
- Hát - vontam meg a vállam - sokan vannak. És bevettek a focicsapatba.
Szerencsére ennyiben hagyta.
- A kaja pedig borzalmas! - tettem hozzá.
- Hiányzol!
- Te is nekem! Ádám?
- Épp most reggelizett.
A hangszórókból felcsendült az ismerős dallam.
- Ne haragudj, anya, de most mennem kell! Kérlek öleld meg - helyettem is.
- Úgy lesz! Vigyázz magadra!
- Szeretlek! Szia!
Letettem a telefont és az ebédlő felé vettem az irányt. A tábor már közel sem volt olyan békés. A házakból álmos gyerekek szivárogtak elő, párnáktól gyűrött arccal.
- Hová tűntél?
- Csak telefonáltam.
Panka vigyorogva bólintott.
- Most meg mi van? Már azt sem lehet?
- Ugye tudod, hogy beszéltél álmodban.
Lehajtottam a fejem.
- És mit mondtam? - kérdeztem halkabban.
Vigyora még szélesebben terült el arcán és bizalmasan a fülemhez hajolt.
- Hát, ha jól hallottam, szólongattál valakit. Egy fiút. Az osztályodból.
Sejtettem. Már csak azért fohászkodtam, hogy Erika még véletlenül sem volt fültanúja.

* * *

Elmélázva caplattam Panka mellett a betonút szélén. Vállamon a virágmintás táskám lógott, benne naptej, törölköző, pénztárca, és a mappám. Vízi csapatversenyek. Ez volt a délutáni program.

A Nap ragyogóan világította be az eget, felhőket sehol sem láttam. Derekamon mégis fekete kardigán lógott. Sose lehet tudni.

Magas nyárfa alá terítettük a törölközőinket. Kibújtam a sortomból és táskámat az ölembe húzva leültem. Levettem a topomat is és bekentem magam.

- Jössz?

Felálltam. A többiek a parton gyülekeztek. A gyér fű lassan homokká vált, majd a víz alá merült.

Zoli bokáig állt a tóban, karján neonsárga szalagot viselt. Mintha nem ismernénk fel...

- Hé! Gyerekek! Egy kis figyelmet, ha lehet!

A középkorú nő kivált a diákgyűrűből és hangosan beszélni kezdett. Piros térdnadrágot és fehér felsőt viselt. Fején baseball sapka.

- Az első feladvány a torony nevet viseli. Rendeződjetek osztályonként. A víz maximum a legalsó ember nyakáig érhet. Magyarul a feladat,hogy minden osztály legalább egy három ember magas tornyot ,,építsen".

Összeszorult a gyomrom. Lány vagyok. Ez pedig egyenlő a torony tetejével. Szuper! 

- Na, ki lesz alul?

- Én Olivérre voksolok!

A fiúk őrült szervezkedésben törtek ki. Csípőre tett kézzel álltam és hallgattam.

- Hé, Málna! 

- Igen?

Igen? Nem. Nem! Erika kifejezéstelen arccal lépett oda hozzám. Hófehér bikinit viselt, haját copfba fogta.

- Ha nem bánod én lennék a tetején. Tudod, én törékeny vagyok. Félek, hogy összeroppantasz.

Legszívesebben bepancsoltam volna neki. Körmeimet a csípőmön ormótlankodó zsírpárnába vájtam. Mosolyt erőltettem az arcomra.

- Én is így gondoltam. Nem szívesen lennék legfelül. Onnan esel a legnagyobbat. 

Rákacsintottam, majd hátat fordítottam neki. Egyszer széttépem, az tuti!

Végül Olivér került legalulra, aztán én és Erika. Megigazítottam a melltartóm és besétáltam a hűs vízbe. A probléma csupán az volt, hogy a víz, ami Olivérnek nyakig ért, engem teljesen ellepett. Az utolsó pár métert már úszva tettem meg. Megragadtam Olivér vállát.

- Oké. Próbáljuk meg!

* * *

Több sikertelen és néhány sikeres próbálkozás után, végül 6 pontot kaptunk - a tízből.

A többi feladat elég egyszerűnek bizonyult: Versenyfutás a vízben, szinkron-kézenállás, homokvár építés. A negyven pontból huszonnyolcat szereztünk. Ezzel egyenlőre a harmadik helyen álltunk.

Mire a vetélkedő véget ért, az ég beszürkült. A víz hullámokat hányt - egészen a kopottas pázsitig kivetette őket. Már indulni készülődtünk. Táskámmal az ölemben ültem a nedves homokon. A fekete kardigánt szorosan összehúztam magamon. Hajam még nedvesen táncolt a parti szél fuvallatában.

- Indulás!

Felálltam, és leporoltam a fenekem. Vállamra vetettem a táskát és megindultam a többiek után. 

Út közben a gombjaimmal babráltam. Papucsom ütemesen csattogott, mikor léptem. Az égen sötét felhők gyülekeztek. Esni fog!

Besétáltam a rozsdás, zöld kapun. Mindenki a házakba igyekezett. 

Táskámat egy laza mozdulattal felhajítottam az emeleti ágyra. Erika rövid, fekete szoknyát és Amerika-mintás felsőt vett, majd ki is viharzott a szobából.

Panka megint a könyvébe mélyedt.

- Csabát hívtam, ugye? - kérdeztem halkan. Felnézett és behajtotta a könyv fedelét. A kifestett arcú, lándzsás kisfiúk arca elszántan nézett előre.

- Figyelj, ha már így alakult, mesélj el mindent. 

- Nem igazán tudok mit mondani.

Leültem mellé, és összekulcsolt kezeimet ölembe ejtettem.

- Nem értem, mi ez. Kedvelem. Á, az egész olyan zavaros - sóhajtottam.

- Ilyen a szerelem.

- Hogy mi?! Neem! Nem, nem és nem! Nem lehetek szerelmes. Alig két napja ismerem.
Megvonta a vállát és elterült az ágyon.
- Hát én nem tudhatom. De majd figyellek, és hamar kiderül.
Ismét felsóhajtottam. Gondolataim egyre inkább Csaba felé kalandoztak. Napbarnított bőrére, fekete hajára, ahogy a napfény megcsillan... Eszednél vagy? Most azonnal hagyd abba! - figyelmeztettem magamat és felpattantam. Felpattantam volna, de fejem az emeleti ágy tartógerendáiba ütközött.
- Áuu!
Sajgó fejemet simogattam és magamban szitkozódtam.
- Jól vagy?
- Soha jobban! - mormoltam és kibújtam a nadrágomból. Előhalásztam a hosszú farmeromat és egy pólót.
Az eső épp akkor kezdett szemerkélni, mikor a vacsorára hívó zene felcsendült.
- Gyere!
Panka a félig nyitott ajtóban állt. Megráztam a fejem és visszahúztam a függönyöket. Felhúztam a tornacipőm. Nem voltam éhes. Sőt, inkább a hányinger kerülgetett.
Copfba rendeztem kócos tincseimet és becsaptam magam után az ajtót.
A verandán ácsorogtam, vállamat az egyik tartóoszlopnak támasztva. Ma este nincs foci. Nincs hintázás a játszótéren. Bent rekedünk a házakban. Remek!
Még akkor is ott álltam, mikor a többiek eszeveszetten rohantak a házaik felé. Szorosabbra húztam magamon a fekete kardigánt. Az eső megállíthatatlanul zuhogott. A cseppek felcsaptak a lépcsőfokokról és apró pettyeket áztattak a cipőmre.
Már egész sötét volt, mikor fellépdeltem az emeletre.
Magamhoz vettem a neszeszeremet, a törölközőt és elindultam a zuhanyzóba.
Kellemes, meleg pára lengte be a helyiséget. Megengedtem a forró vizet és beálltam alá. Jóleső érzés futott végig a testemen, ahogy a vízcseppek felmelegítettek.
Törölközőbe csavartam magam és összepakoltam a holmijaim.
Kiléptem az ajtón és végigosontam a folyosón. Már tíz órára járt. A szobákból hangos nevetés és tompa beszélgetések zaja szűrődött ki. Az egyik ajtó nyikorogva kitárult.
- Helló!
- Szia!
Egy szál törölközőben álltam, a folyosó kellős közepén, és Csabával beszéltem. Tekintete végigkúszott rajtam.
- Menj csak.
- Köszi - nevettem zavartan - már kezdett kínossá válni.
Megszaporáztam a lépteimet és besurrantam az ajtónkon.
Gyorsan felhúztam a sortot és a felsőt, majd felmásztam és nyakig magamra húztam a takarót. Panka megint olvasott. Erika nem volt sehol. Délután óta nem is láttam.
Gyomrom hangosan megkordult. Hát igen, hiába szar a kaja, valamit mégis ennem kell!
Behunytam a szemem és próbáltam elaludni.

* * *

Csütörtök. Egy újabb nap. Az ébresztőm ismét fél hétkor zendített rá. Ahogy lenéztem, láttam Erikát. Aludt. Nem emlékeztem arra, hogyan került vissza a szobába. Lemásztam és kinéztem az ablakon. Az eső még mindig szemerkélt. Kénytelen leszek a házban maradni.

Farmert és csíkos, vékony pulóvert húztam. Bekötöttem a cipőmet. A szemembe lógó tincseket összefontam és oldalra tűztem.

Az emeleti folyosón kódorogtam. Fel, s alá. Lábaimat pontosan egymás elé raktam.

Hét óra. Negyed nyolc.

Egy álmos alak lépett ki a negyedik szobából, ami az emeleten volt. Fejét lehajtotta így először nem ismertem fel.

- Jó reggelt! - köszöntem. 

Felemelte a fejét és elmosolyodott.

- Neked is. És bocsánat. Még egyszer.

- Már rég kijavítottam - mosolyogtam vissza.

- Hova mész?

- Már egy ideje itt sétálok. Faltól falig.

- Nem hangzik túl érdekesnek.

Vállat vontam. Nem, nem volt az.

- Mit gondolsz, menni fog?

- Mi?

- A tánc. Lehet, hogy ez a koreográfia túl bonyolult ezeknek. - fejemmel az egyik ajtó felé intettem.

- Hát, én nem tudom. De neked jól megy.

- Táncolok. Vagyis táncoltam.

- Á, így már érthető.

Szemét a plafonon járatta.

- És te? Merre indultál.

- Sétálni.

- Esik.

- Tudom.

Felhúzta a kapucniját és intett egyet. Még láttam, amint eltűnik a lépcső végében. Fura egy srác.

Zsebre dugtam a kezem és folytattam a járkálást. A gyomrom kavargott az éhségtől.

Ezen a reggeli sem segített. A felvágottas kenyér, a teával együtt, kikívánkozott. Az eső elállt, a fű nedvesen csillogott. Pankával a büféhez tartottunk.
- Nem vagy túl jó kedvedben!
A fehér kavicsokat rugdaltam. Összébb húztam magamon a farmerkabátot.
- Furcsa. Pedig szeretem, ha esőre áll az idő.
- Mit lehet ebben szeretni? - értetlenkedett - Nedves és hideg.
Megérkeztünk. A sor nem volt hosszú, de még így is tíz percet várakoztunk. Egy csapat fiú, akik előttünk álltak, szinte az egész készletet felvásárolták.
- És hotdog? - kérdeztem már-már kétségbeesve. A büfés a fejét csóválta.
- Én esküszöm, hogy az összeset...
Panka csitítóan a vállamra tette a kezét.
- Elnézést. Csak éhes vagyok.
- Maradt még egy pizza, ha az megfelel.
Hálásan bólintottam.
Miközben elégedetten majszoltam a zsákmányomat, Panka a táncukról mesélt. Semmi kétség - sokkal jobban álltak, mint mi.

* * *

Ebéd után az osztály az ebédlőben maradt. A fiúk a fal mellé tolták az asztalokat és székeket.
- No, akkor! Álljatok be!
Zoli felült az egyik asztal tetejére és kárörvendően vigyorgott ránk.
Minden tehetségemet összeszedtem a mai próbán. Még két napunk maradt. A fiúk többsége azonban még szombat délután sem vette komolyan.

I. / 6. rész * Érzések és rózsák

- Szuper! Ez esetben máris be kéne állnod. - túrt elgondolkodva a hajába - Bencének meccse lesz szombaton és nem lesz itt a tábori bajnokságon. Kell az ember.
Aprót bólintottam.
- Ö, bocsi, de előtte átvennék valami kényelmesebbet - mondtam halkan és Csabának hátat fordítva - magamban szitkozódva - a házunk felé rohantam. Komolyan mondom, néha magamon sem tudok kiigazodni... Most miért kellett ez? Csak simán levehettem volna a sarumat és mezítláb is játszhattam volna. De neem, nekem el kellett jönnöm. Igazából a belső kirohanásom okát csak később sikerült megértenem, de mire az emeletre vezető lépcsőn felfelé tartottam, dühös gondolataim helyét, pillanatnyi ruhatáram átgondolása vette át.
Erős copfot fabrikáltam magamnak, és lábujj közti, ezüst köves sarumat tornacsukára cseréltem. Blúzomat az ágyra hajítottam és narancssárga topot vettem helyette. Nem akartam kutya módra lihegni, amikor visszaérek, ezért a kis tisztás szélén lassítottam és sétálva tettem meg a maradék utat.
- Oké srácok, most, hogy Málna végre visszaért, kezdhetjük!
Éreztem, hogy arcom céklavörössé változik, de azzal nyugtattam magam, hogy ráfoghatom a futásra. A helyemre kocogtam, és ugráltam párat, hogy bemelegedjek. Gyerünk, itt az idő, hogy bizonyíts!
A kapus kirúgta a labdát... és egyenesen fejbe talált vele.

* * * 

- Biztos jól vagy?

Magam elé bambulva bólogattam. Hát ezt megint jól megcsináltad! - szidtam magamat. Panka idegesen toporgott mellettem, kezében egy vizes palackkal.

- Gyere, menjünk! Még a végén ránk fogják, hogy ellógjuk az ,,összekovácsoló" programot.

Panka hangos nevetésben tört ki. Nos, igen az összeKovácsoló program. A fiúk legnagyobb poénja a mai napon... 

Megcsóváltam a fejem és a karjánál fogva magam után rángattam, egészen a diákokból álló tömegbe. A kör szerű képződmény közepén különböző színű, rikító pólókban felsőbb évesek ácsorogtak. A pólók hátulján betűket viseltek, és könnyen kitaláltuk, hogy ezek valószínűleg a rémálmainkat valóra váltó diákok lesznek.

Intettem egyet Pankának és a C betűt viselő, sötét hajú fiú közelébe tolakodtam.

- Megmaradsz?

Csaba mellém állt, és lazán keresztbe tette a karját.

- Azt hiszem. Kaptam már ennél nagyobb rúgást is - hazudtam. Igazából baromira fájt, és még mindig szédültem.

- Oké! Hát akkor, aki itt van, itt van, aki nincs, arra meg nem várunk! Ma délelőtt, az ebédig csapatépítő játékokat fogtok játszani a tábormesterekkel, akiket ezekben a felettébb ízléstelen pólókban csodálhattok meg!

A tábor lakóin halk kuncogás - ami pedig a játékokat illeti - elégedetlen morajlás futott végig, de Kovács tanár úr rendíthetetlennek bizonyult. 

- Reggel volt egy igen egyszerű kérésem, de ezt nem minden osztálynak sikerült betartania. Ami a következményeket illeti, magatokra vessetek!

Kezeit drámaian maga elé emelte, majd intett, hogy részéről ennyi.

A srác, aki hozzánk lett beosztva jobb karjával nagyot intett, majd megindult a kiserdő felé.

- Erre kíváncsi leszek - mormoltam magam elé.

- Erre én is!

Összerezzentem. Úgy tűnik, Csaba mindenhol ott van. Valahogy azonban ez nem zavart engem. Sőt talán túlságosan is élveztem a társaságát.

- Oké, srácok, itt kéne csinálni valamit, ami egy körre hasonlít - mutatott egy kisebb, fa mentes területre - Amúgy a nevem Zoli, de szólítsatok csak mesternek.

Remek! Ez a srác is egyike a nagyhangú-nagy arcú alfajnak! - forgattam meg a szemem.

Szerencsére azonban bebizonyította, hogy igenis normális. A bemutatkozás után idióta, táboros játékokat játszottunk, bár be kell, hogy valljam, amikor a Csókjátékra került sor, a gyomrom összeszorult. Persze aztán megtudtam, hogy ez nem egészen az, aminek látszik. Viszont - mivel kevés volt a lány - ez a feladvány elég viccesre sikerült.

Végül Zoli elengedett minket ebédelni. Ott aztán újabb feladatokat kaptunk a mai napra. A fiúk nagy része hangot adott nemtetszésének, de én - személy szerint - örültem, amikor megtudtunk, hogy az idei ,,Záróbuli" feladványa tánc lesz. Plusz egy adott téma a tánchoz. Minden osztály előad majd egy koreográfiát a kihúzott zenére, és ez is beleszámít majd a pontversenybe. 

Zsebre dugott kézzel araszoltam a fekete baseballsapka irányába. Most komolyan, miért épp engem kellett kiküldeni!? Jobb kezem mutatóujjával eltűnődve köröztem a három cetli felett. Egyet már kihúztak. Végül megragadtam egyet és kezemet újra a zsebembe süllyesztettem.

* * * 

- Na, akkor lássuk! - mormoltam magam elé, és széthajtogattam a sárgásfehér cetlit. Az osztály a füves réten heverészett és látszólag senkit nem érdekelt a cédula tartalma. Megköszörültem a torkom.
- Hát ömm, a téma az őrület... - felvontam az egyik szemöldököm és végignéztem a fiúkon. Nos, azt hiszem ez menni fog!
- És a szám, amit hozzá kaptunk... - tátott szájjal bámultam a papíron szereplő dalt.
- Ömm, szóval a szám a Mad world.
Hát nem épp egy összeillő párosítás, és azt sem lehet mondani, hogy ezzel a párossal oltári bulit tudunk csapni. Visszatömködtem a lapot a zsebembe és én is lehuppantam a fűbe.
- Ötlet?
Zoli végignézett rajtunk, de valószínűleg visszaszívta volna a kérdést, ha teheti.
- Adjuk fel! - kiabálta be egy srác valahonnan a hátam mögül. A hangjáról még nem ismertem fel. Felhúztam a térdem és eltűnődtem. Végül is a szám nem éppen vidám. Az őrület, pedig lehet depresszió is. Vagy valami ahhoz hasonló. Már csak az volt a kérdés, hogy mindezt hogyan lehetne eltáncolni.
- Feladni, öcsi? Ez itt egy gólyatábor, nem pedig kvízműsor! Akkor is fel kell lépnetek szombaton, ha a produkciótok a nagy semmi.
Hát ez nem hangzott túl jól.
- Nekem van egy ötletem.
Magas, barna hajú fiú sétált ki Zoli mellé. Elég magának való típusnak tűnt, így első látásra. Ha emlékezetem nem csal Krisztiánnak hívták.
- Hallgatlak.
- Nos, én már három éve egy táncstúdióban tanulok. Szóval, ha mindenki benne van, szívesen összedobok egy koreót.
- Ez egész jól hangzik. Ellenvetés?
Mivel nem volt, a fiú visszasétált a helyére és leült.
- Na, emberek, ha ez minden, most elmehettek. Négyre mindenki ugyanitt. Megkezdjük a gyakorlást.
A legtöbben meg se várták, míg befejezi, máris a pálya felé rohantak. Mivel immáron én is csapattag voltam, nem tehettem mást - követtem őket.
Magamhoz képest egészen jól játszottam. Ugyan csatárnak mindig is jobb voltam, a fiúk hallani sem akartak arról, hogy engem előre állítsanak - megmaradtam hátvédnek.
- Jó voltál!
Olivér megveregette a hátam majd a házunk felé kocogott. Hihetetlen, milyen magas! Legalább százkilencven centi!
- Köszi! - motyogtam és én is a ház felé vettem az irányt.
- Hé, Rasp!
Zsebre vágott kézzel kullogtam. Csaba újra elkiáltotta magát.
- Hahó! Hozzád beszélek!
Fejemet oldalra fordítottam, hogy lássam, mi történik. Utolért és lelassított. Hozzám beszélt? Hozzám.
- Ha nem a nevemen szólítasz, kicsi rá az esély, hogy ezt magamtól is kiderítsem.
- Hát akkor jegyezd meg, mert mostantól Rabs leszel.
- Rasp? Milyen hülye név ez! Ne röhögtess!
- Tőlem lehetsz Berry is! - vonta meg a vállát és száját féloldalas vigyorra húzta.
- Raspberry, mint Málna. Nagyon elmés... De a saját nevemet jobban bírnám.
Újra vállat vont. Már a faház lépcsőjén sétáltunk felfelé.
- Kíváncsi vagyok, mit táncol össze nekünk ez a Krisztián, vagy ki a fene.
Én is kíváncsi voltam.
A szobaajtónkból búcsút intettem neki, majd magamra zártam. Pontosabban magunkra. Erika az ágyán hasalt és elmélyülten társalgott a mobilján. Még csak fel sem nézett, amikor beléptem. Neked is szia! - puffogtam magamban.
Csendesen a kis tükör elé osontam és kibontottam a hajam. Újra a reggeli fonatba kötöttem és a sarumat is visszavettem. Bőröndömből előhalásztam a mappámat és kiosontam a szobából.
A kiserdő fái közt csend honolt, csupán a madarak csicsergése töltötte be a lombokat. Leültem egy tölgy tövébe és kinyitottam a mappát. A hófehér lapot néztem és tűnődve rágcsáltam a ceruzám végét. Végül rajzolni kezdtem.
A szél lágyan fújdogált. Otthonosan mozgott a göcsörtös törzsű fák közt. Éppen egy rózsát tökéletesítettem, és mélyen magamba szippantottam az avar jellegzetes, átható illatát.
- Ügyes!
Szívem majd' kiugrott a helyéről, mikor meghallottam a hangját. A ceruza megszaladt a kezemben és egy erőteljes vonallal átszelte a virágot.
- Volt. - egészítettem ki a mondatot.
- Nem is zavarlak.
Feltartott kézzel megindult a tisztás felé. Néztem a távolodó alakját. Vajon mit csinálhatott itt egyedül? Bár a kérdés az én számból meglehetősen furcsán hangzott volna.
Lecsuktam a mappa fedelét. Fejemet a fa törzsének támasztottam és a madarak dalát hallgattam. Mikor a karórámra pillantottam, gyorsan felpattantam és futni kezdtem. Öt óra múlt tíz perccel.
Már mindenki a tisztáson álldogált. Krisztián éppen két sorba igazgatta a többieket. Megszaporáztam lépteimet és a mappát a földre hajítva odafutottam a többiekhez. Csaba intett én pedig mosolyogva viszonoztam. Volt benne valami. Valami, ami már az első találkozáskor megfogott benne. Elég, Málna! Őt úgysem érdekled, és amúgy is, mit akarsz tőle?
Megráztam a fejem.
- Málna odébb állnál egy kicsit. Amúgy sajnálom.
- Nem történt semmi. Még ezer másikat rajzolhatok, amíg itt vagyok.
Rámosolyogtam Krisztiánra, aki idő közben tovább állt és a többieket is igyekezett a sorba terelni. Zoli a rét szélén állt és hangos röhögéssel jutalmazta a próbálkozását.

* * *

Az osztály nagy része izzadtan indult meg az étkező felé. Panka izgatottnak tűnt mikor lecsapta mellém a tálcáját.
- Mit kaptatok? - kérdeztem és a zöld levesben turkálni kezdtem egy darab kenyérrel.
- Buli és hozzá az I love it-et. Bár nem kéne ennek ennyire örülnöm. A fiúk úgyis botlábúak. Egytől egyig.
- Hm - bekaptam a kenyeret, de legszívesebben visszaköptem volna - mi a Mad world-öt kaptuk. Mellesleg nehogy beleegyél a levesbe.
Vacsora után, fagyival és egyéb ehető dologgal felpakolva, a padunk felé tartottunk.
- Mit akart a bátyád reggel?
- Megkért, hogy igazoljam a haverjai előtt, mekkorát röfögött az egyik közös családi ebéd kellős közepén. Tiszta hülye.
Panka megforgatta a szemét és felült a pad támlájára.
- Néha komolyan nem értem őt.
- Ne is próbáld meg megérteni. Hálát adok az égnek, amiért Ádám még csak két éves.
Tekintetemet a pályán cikázó fiúk közt járattam, míg rá nem akadtam arra a személyre, akit kerestem. Bekaptam egy gumimacit és nagyot sóhajtottam.
- Ez nem hangzott túl biztatóan.
Nem is volt az. Főleg, mert belül éreztem, hogy Csaba nem pusztán felkeltette az érdeklődésemet. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ezt az érzést csírájában fojtsam el.
Tekintetemet inkább a kopott pázsitra szegeztem és még egy macit vettem a számba.
- Nem is tudom. Te mit gondolsz Csabáról?
Panka az eget kémlelte és közben ajkát harapdálta.
- Ránézésre normális, de tudod milyenek...
Tudtam, de nem tehettem ellene.
Mire a meccs véget ért, betermeltem az egész zacskó gumimacit, és Panka fél szelet csokiját. Remek, még semmi nem történt, és máris evésbe fojtom a nem létező bánatom! 

* * *

Gyors zuhanyzás. Fogmosás. Minden, amit az ember esténként tenni szokott. A nedves csempén álltam és a tükörképemet bámultam.
Végül lesütöttem a szemem és törölközőmet a vállamra dobva, a szobába sétáltam.
Erika fehérneműben feküdt az ágyán. Térdét felhúzta, kezét a hasán nyugtatta.
- Végre készen vagy! Azt hittem, soha nem jössz ki!
Nem feleltem csak ledobtam a törölközőmet és - a mappámmal együtt - felmásztam az ágyamra. Panka zenét hallgatott és épp a Legyek urá-t bújta.
Felnyitottam a fedelét és nekiláttam kijavítani. Talán három óra lehetett, mikor elkészültem. A telefonom fényénél nem volt egyszerű az alkotás.
A mappát a párnám alá csúsztattam, és arcomat a párnába fúrva, mély álomba merültem.
Zavaros álomképek jelentek meg előttem. Egy hatalmas kapu, egy erdő, és egy fiú. Egy fiú, aki nekem háttal állt, kiáltásomra nem felelt. Csupán egyetlen dolgot suttogott egyfolytában.
- Rasp...