I. / 27. rész * Fény?

Drága Olvasóim!

Borzalmasan érzem magam, amiért ilyen sokáig elhanyagoltalak titeket! Nem is próbálok meg semmit felhozni a mentségemre. Remélem még maradtatok páran! 

Eszti :)

~~~~~~~

- zene -

Ahogy a hőmérséklet egyre lejjebb siklott, bennem úgy emelkedett az izgalom a pénteken esedékes kívánságosztás miatt. Krisz szokásává vált, hogy kiröhög, ha csak szóba hozom a dolgot, de Kíra és Panka legalább úgy várták a hét utolsó napját, ahogy én.

Az örömöm persze nem volt felhőtlen, mikor végre kézhez kaptam a teljesítendő kívánságot. Tudtam ugyanis, hogy ebben a percben valaki más, egy idegen  - vagy ne adj isten Csaba! – az én kívánságomat olvasta végig.

Kovács tanár úr még mindig eléggé be volt rágva az osztályra a térképes incidens miatt, így összeráncolt homlokkal, kelletlenül ácsorgott a tanári asztal mellet, majd, mikor mindenki kézhez kapta a maga borítékját, összecsapta a két kezét.

- Na, gyerekek, mától kezdve pontosan két hetetek van! Pár percen belül csengetnek, úgyhogy mehettek! Ó, Bence és Olivér! Ti ne nagyon siessetek!

Gyorsan összepakoltam és kislisszoltam a teremből. Ezek szerint valaki mégis elárulta a srácokat. Tudtam, hogy nem szép tőlem, de a lelkem mélyén valahogy örültem ennek.

Mivel péntek délután volt, és nem volt több óránk, bevártam a többieket.

- Mi a terv? – kérdeztem Kírától, mikor végre átverekedte magát a terem ajtajában tülekedő fiúkon.

- Csanáddal megyek moziba.

- Már megint? – nevettem fel. – Tegnap is ott voltatok!

- Igen, de tegnap horrort néztünk, ma meg akciót! És ne becsüld alá a mozis popcorn hatását a szervezetemre! – mondta halálosan komoly arckifejezéssel.

- Akkor ezek szerint mást kell keresnem, akit ma délután boldogíthatok.

- Eljöhetsz velünk is!

Hálásan néztem a barátnőmre, de eszem ágában sem volt megzavarni a randijukat. Gyorsan megöleltem, és elindultam, hogy megkeressem Áront.  Petivel és Lacával ácsorgott, akit egyébként szintén Petinek hívtak, de így egyszerűbb volt, ha szólni kellett nekik.

- Hé, Málna, jössz a csapatba? - szegezte nekem a kérdést, mikor odaértem.

- Milyen csapat? – kérdeztem értetlenül.

- Lézer harcolni megyünk! – kacsintott rám.

- Kéne lány – mondta Peti. Laca egyetértően bólintott.

- Kíra nem ér rá, Lénáék már elmentek és Erikát sem látom sehol – vontam vállat. - Én pedig nem igazán vágyom rá. Úgyis én halnék meg először!

- Más lány is van a suliban – közölte Peti tárgyilagosan.

- Hát, megkérdezhetem a d-s lányokat.

- Jóváhagyom – biccentett Peti, amit kicsit furának találtam, de nem szóltam semmit.

- Kik mennek még? – kérdeztem inkább.

- Elvileg Gábor, Flo, Kozma és Csaba. És hívtam Kriszt is.

Döbbenten meredtem Áronra.

- Kriszt? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Ja, gondoltam itt az ideje, hogy felhagyjon, ezzel a magányosan fogok meghalni életstílussal – tárta szét a karját.

Áron ezzel a kijelentésével óriásit nőtt a szememben. Eddig is nagyon kedveltem, de ez után már tiszteletet is éreztem iránta, azt hiszem.

Mikor kicsengettek elindultam, hogy megkeressem Pankáékat. Gondoltam, a legcélravezetőbb, ha a szekrényüknél próbálkozom, hiszen kabát nélkül úgysem mehetnek haza. Így hát felbaktattam az elsőre és letáboroztam Emese szekrénye előtt. Nem telt bele két perc sem, már láttam is a közeledő égő vörös hajkoronát.

- Szia! – köszöntem mosolyogva.

- Szia, Málna! Ne haragudj, de rohannom kell! Holnap nyelv vizsgázom és még egy csomó mindent át akarok nézni! – mondta miközben bocsánatkérőn pislogott felém.

- Semmi baj! Nem tudod, Pankát merre találom?

- Ha jól tudom, a tesóját várja, mert csinált valami hülyeséget. Azt hiszem, tudod milyen.

- Ó, igen, Bence! – forgattam a szemem.

- Ah, nem Bence! Balázs!

- Balázs? – kérdeztem meglepve.

- Igen – sóhajtotta.

- Ez nem úgy hangzott, mint egy szerelmes sóhaj – mondtam bizonytalanul.

Emese rám nézett, zöld szemeiben könny csillogott.

- Ne haragudj! – törölte meg a szemét. – Tényleg sietnem kell!

Felkapta a táskáját, becsukta a szekrényét, és a kabátját már menet közben, sietve vette magára.

Még mindig a történtek hatása alatt siettem le a földszintre, hátha Panka is a szekrényéhez ment. Úgy tűnt, ma rám mosolygott a szerencse, hiszen barátnőmre derékig a szekrényébe mélyedve találtam rá.

- Szia, Panka!

- Oh, helló! – nyögte és kikászálódott.

- Mit csinálsz?

- Rendet, azt hiszem. De pár perc és úgyis megunom, szóval várhat! – legyintett. - Mit szeretnél?

- Ráérsz most?

- Attól függ – fonta keresztbe a karját.

- Az osztályomból pár srác lézer harcolni megy, vagy tudom is én, és kell nekik a csapatba pár lány – közöltem.

- Menjünk! – vigyorodott el. – Már halálosan elegem van a hülye bátyáimból, meg az összes nyomorult ballépésükből!

- Én nem megyek.

- De miért? Biztos tök buli!

- Már más programom van - mondtam neki, és közben arra gondoltam, hogy minél hamarabb hazaérhessek.

Barátnőm erre vállat vont, így hát Pankával az oldalamon tértem vissza a fiúkhoz. Már teljes volt a csapat. Igen, Csaba és Krisztián is ott álldogált a többiek közt. Mindketten elmosolyodtak, mikor megláttak.

- Na, csak egy? - nézett rám Áron szemrehányóan, de közben vigyorgott. Panka felvonta a fél szemöldökét. - Menjünk és gyilkoljuk le egymást!

* * *

Elvigyorodtam, ahogy elképzeltem szegény Pankát, amint fegyverrel a kezében, kötött kis ruhában és telitalpú csizmában lelövi, akit éppen meglát, de mégis örültem, hogy inkább hazajöttem.

Forró teát iszogatva nézelődtem a könyves polcomon, de nem tudtam eldönteni, mit olvassak. Leültem az íróasztalomhoz, bögrémet a többi bent felejtett darab mellé tettem. Beletúrtam a táskámba és kirámoltam a tankönyveimet. Az angol könyvemből egy sárga boríték hullott a padlóra. Csodálkozva vettem fel. Egészen megfeledkeztem a kívánságokról. Feltéptem a tetejét és kicsúsztattam a fehér lapot. Vele együtt egy boríték is a kezembe akadt.

Kedves ,,Jótevő"! 

Mivel a Karácsony úgy is a megbocsátás/szeretet/boldogság és mit tudom én még minek az ünnepe, úgy érzem ideje tiszta lappal indulnom itt. Kicsit furcsa úgy levelet írni, hogy fogalmam sincs, ki fogja olvasni. Persze akkora szerencsém úgy sem lehet, hogy az olvassa először, akinek szántam. Ezért az én kívánságom az, hogy az utolsó nap, a szünet előtt add át ezt a borítékot, amit mellékeltem. Mellékeltem? Úgy írom ezt a hülye levelet, mintha a saját nagyanyám lennék! Mindegy is. A lányt, akinek ezt adnod kell, Kelemen Kírának hívják, és a 9.c-be jár. 20-án a négyes teremben találod majd, mert az az osztályfőnöki terme.

Köszönöm, és Boldog Karácsonyt!

B. E.

Miután végig olvastam, az első gondolatom az volt, hogy ki és miért ír levelet Kírának? Ott hevert előttem az asztalon a kis, halványkék boríték, a jobb felső sarkára valaki a Nyisd fel! feliratot firkálta. Felhúztam a térdem és átfogtam összekulcsolt kezeimmel. Mégis hogy a fenébe fogom kibírni két héten keresztül, hogy ezt magamnál tartsam anélkül, hogy felbontanám, vagy elfecsegném Kírának?
Újra átfutottam a levél sorait. Vajon milyen tiszta lapra gondolhatott, aki írta?
A gondolataim ide-oda cikáztak. Végül a borítékkal a kezemben felálltam és a könyvespolcomhoz sétáltam. Végigfuttattam az ujjaim a kötetek gerincén. Óvatosan kihúztam a Római Mitológiát és a borítékot a könyv közepébe helyeztem. Ezt úgy sem fogom valami gyakran nyitogatni - forgattam meg a szemem.

* * *

Annak ellenére, hogy két nap alatt valóban nem kezdtem el érdeklődni a római mitológia iránt, a hétvégén elég gyakran tévedtem a könyvespolc felé. Majd' megölt a kíváncsiság, és így, hogy a levél egyenesen Kírának volt címezve, még inkább érdekelt a tartalma.
Hétfő reggelemet egy első óra: matek kombináció tette abszolút tökéletessé. Kírát látva újra csak a boríték jutott eszembe. Kipirosodott arccal ült egy padon és a termoszát szorongatta.
- Milyen volt a hétvégéd? - kérdezte mosolyogva mikor leültem mellé.
- Tanultam. Ettem. Aludtam. Összességében? Tartalmas! - nevetett fel. - És neked?
- Hasonló. - És közben őrlődtem és fel-alá mászkáltam a lakásban, tettem hozzá magamban.
Szerencsére a kívánságokról egy szót sem kérdezett, aztán csengőkor elment az infóterem felé.
A mai napon meglepően sokan hiányoztak, pedig elvileg semmilyen dolgozat nem volt várható. Matek órán mindössze kilencen lézengtünk a teremben, így Keresztes tanárnő megszánt minket és csupán egy oldalnyi feladatot kellett megoldani a tankönyvből. Alig vártam, hogy kicsengessenek és végre olaszra mehessek. De aztán az sem kötötte le a figyelmemet. Csak hallgattam, amint Monica, a fiatal olasztanárnő, lendületesen hadovál nekünk az igeragozásról, és közben egyre csak a levélen járt az eszem.
Tesi óra előtt, az öltözőben, a d-s lányok elemükben voltak. Panka el volt ájulva az osztálytársaimtól, és nem tudtam nem észrevenni, hogy minden második szava az 'Áron' volt. Rita a maga visszafogott stílusában mesélte el Kírának, hogy valami felsőbb éves srác elhívta randizni, de nemet mondott neki, mert tudja, hogy az egyik évfolyamtársunknak tetszik az a fiú, és nem akar konfliktust.
Emese szótlanul ült a sarokban és hosszú, vörös fürtjeivel játszadozott. Aggódtam érte.
Egész tesiórán röplabdázhattunk, én Lénával, Verával és Ritával voltam egy csapatban, mivel Szíj tanárnő humoros kedvében összeállított egy csupa szőkékből álló csapatot. Játék közben zenét is hallgathattunk, szóval összességében elég jó volt a hangulat.
Óra után, az öltözőben Panka leült mellém a padra.
- Szerinted Áron... - kezdte.
- Tőle kérdezd, ne tőlem! - vágtam közbe mosolyogva. Panka gyönyörű lány volt, hatalmas, kék szemekkel, és bolond lett volna az a srác aki visszautasítja. Kicsit úrrá lett rajtam a féltékenység, ahogy belegondoltam, hogy esetleg egy párt alkossanak Áronnal, de mégis tudtam, hogy boldog leszek ha ez esetleg bekövetkezik.

* * *

Órák után kedvtelenül baktattam a díszterem felé, hogy egy újabb egyhangú próbán vehessek részt. Peti már a színpadon rohangált és a díszletet rendezgette. Áron a díszterem hátsó felében ült a félhomályban és a szövegkönyvét lapozgatta. Léna és Vera a színpad előtt nyújtottak, miközben fél füllel Jakab tanárnő gondolatait hallgatták a koreográfiájuk hiányosságairól.
- Öt perc és kezdünk! - kiáltotta Peti csak úgy a nagyvilágba.
- Egy újabb szép délután, mi?
Krisz megállt mellettem és zsebre dugta a kezét. - Hol van a barátnőd? - nézett le rám.
- Gondolom Csanáddal. Miért?
Krisztián megvonta a vállát.
- Krisz! Gyere fel! Mire vársz?! - szólt rá Peti sürgetően. - Te is gyere! - intett felém.
Mindketten felléptünk a színpadra.
- Alig pár hetünk van! Pontosabban kettő! A szöveget már tudjátok, most az érzésekre kell rágyúrni! Te! - bökött Krisz felé. - Úgy játszod a reménytelen szerelmest mintha még sose láttál volna nőt! Több átélést! Kíra azért elég jó nő, szóval remélem nem lesz gondod ezzel! Málna, te elég jól adod az ártatlan kis szende szüzet, bár a mozdulataidban akad kivetnivaló. Ó, Erika! - kiállott le a színpadról, majd faképnél hagyott minket.
- Hát, ez elég őszinte volt - néztünk össze.
- Nem tudom mit vár tőlem - vont vállat Krisz. - Nem tudok elég jól szenvedni? Ám legyen. De hagyhatná hogy megőrizzem a méltóságom! Nem fogok sírni, könyörgöm!
- Majd én megríkatlak! - böktem oldalba a könyökömmel.
- Azt el is hiszem.
- Srácok! Munkára! Az elejétől kérném!
Peti kettőt tapsolt, majd beült az első sorba.
- És! Fény!
Máté, aki a fényeket kezelte, most lassan feltekerte a középső reflektor kék fényét.
- Zene!
Csanád elindította a zenét.
- Oké, mehet!
- Hajrá! - súgtam Krisznek, mielőtt kilépett a függöny mögül.
Erika a színpad másik oldalán várakozott, Kíra pedig a színpad közepénél, hátul. Most egy csapat fiú rontott fel a színpadra, az ő feladatuk az volt, hogy tomboljanak és hangosan, vidáman kiabáljanak. Erre a szerepre Olivérnél, Bencénél és Áronnál jobb embereket nem is találhattak volna.
- Hó! - mondta most Peti.
Léna mellőlem lépett be, míg Vera a másik oldalról. Mindketten egy-egy kosarat tartottak a kezükben, és úgy tettek mintha elhintenének valamit. Az előadásra a kosárkák majd csillámmal és hungarocell törmelékkel lesznek megtöltve.
Annyira kecses és könnyed volt a mozgásuk tánc közben, hogy mindig elcsodálkoztam rajta.
A darab lényegében arról szó, hogy Nate és Auróra boldogok, de a lány egyszer csak otthagyja a fiút. Nate ezért karácsony éjszakáján az öngyilkosságot fontolgatja. A fény és a sötétség végigkísérik ezen a rögös úton, támogatják, eltaszítják, kételyek közé sodorják, míg végül a fiúra Auróra talál rá annak a háznak a tetején, ahol legelőször találkoztak pont egy évvel ezelőtt, szilveszterkor. Nem éppen könnyű feldolgozni ezt a témát. Nem csoda hát, hogy Krisztiánnak meggyűlik a baja a szerepével. Végül is úgy döntöttünk, hogy nem musicalként adjuk elő, de Kíra mégis elénekel majd egy dalt a darab legvégén.
Hirtelen Peti kiabálását hallottam.
- Nem hiszem el! Mégis hányszor kell még elpróbálnunk, hogy megértsd? Csak akkor fordulsz meg, mikor megérinti a karod!
Óvatosan kinéztem a függöny mögül, hogy lássam mi történik. Éppen az első találkozás jelenetét próbálták. Peti idegesen túrt a hajába, majd fogta magát és kiviharzott a díszteremből.
Nem haboztam sokat. Beszaladtam az öltözőbe és az abból nyíló kis ajtón keresztül máris a folyosóra jutottam. Láttam Peti távolodó alakját. Futásnak eredtem. Valószínűleg meghallotta, hogy követem, mert hátrafordult. Ahogy odaértem, megálltam előtte.
- Ne! Ne szólalj meg! Egyáltalán mi a francot akarsz? Mit tudsz te?! Szart se! - mondta fojtott hangon.
A szívem hangosan vert a mellkasomban.
- Látom... - kezdtem, de a hangom elcsuklott. - Látom, hogy szükséged van valakire. Tagadhatod ameddig csak jólesik, de senkinek sem könnyű! Elhordhatsz, aminek csak akarsz, de tudd, hogy rajtam kívül nem sokat törődnek vele, hogy mi van veled! Mert ha figyelnének, tudnák mit tervezel!
Éreztem, ahogy egy forró könnycsepp végigszánt az arcomon. Szinte kiabáltam. Nem érdekelt mennyire igaz, amit mondok. Ha kell százszor is megvádoltam volna alaptalanul, ha ezzel biztosan megtudom, hogy semmit sem tervez.
Peti azonban nem akadt ki, mint ahogy azt vártam. Némán meredt rám. Szemében ott ült az a megmagyarázhatatlan, mély szomorúság. Lesütötte a szemét.
- Talán mégis - mondta félhangosan, majd megfordult és elment, engem pedig ott hagyott a könnyeimmel, és azzal a nyomasztó, borzalmas érzéssel, hogy ezt most nagyon nem kellett volna hangosan kimondanom.
- Mi történt? - kérdezte mögöttem Áron halkan. Én pedig csak megfordultam és sírva repültem a karjaiba. Áron pedig szorosan ölelt magához, némán, és úgy éreztem, amíg a mellkasára hajthatom a fejem, semmi rossz nem történhet.
Egy kis idő múlva eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen.
- Mit mondott neked az a köcsög?
- Ő... ő... semmit. Csa.. csak én.
- Jól van, gyere, mosd meg az arcod, és nyugodj meg.
Áron bekísért az egyik mosdóba, hogy melyikbe, fogalmam sincs. Megmostam az arcom jéghideg vízzel, és éreztem, ahogy a vérem lehűl, és a szívem ismét normálisan kezd verni.
- Összekentem a pólódat! - néztem Áronra és újra könnyek gyűltek a szemembe.
- Nehogy újra elkezdj bőgni! - forgatta meg a szemét és fél karjával átölelt. - Van mosógépünk!
- Vége a próbának? - kérdeztem.
- Mivel elkergetted a rendezőt, igen.
Gondolom megint látta, hogy eltorzul az arcom mert megcsiklandozott, aztán fenyegetően rám nézett.
- Nincs sírás! Nem bírom a hisztis lányokat! Szedd össze magad, Málna!
- Úgy lesz, ígérem! - töröltem meg a szemem.
- Nagyon helyes! Na, gyere, hazakísérlek! Nem bocsátanám meg magamnak, ha elcsapna egy kamion, amíg ilyen állapotban támolyogsz hazafelé! - mondta, majd még mindig átkarolva a vállamat, kirúgta a mosdó ajtaját. A női mosdóét.

I. / 26. rész * Hazafutás

Kedves Olvasóim!

Íme, az új fejezet, remélem tetszeni fog! Köszönöm a komikat és pipákat, melyek az előző fejezethez érkeztek! Amint látjátok volt egy kis desing váltás, illetve a bal oldali sávba kikerült egy újabb szereplő, Peti fotója! ;)

Nemrég érkezett egy kérdés a Kérdezz-felelek rovatba, miszerint vannak e még blogjaim/történeteim. Akkor azt írtam, még nincsenek, de most már az a válaszom: hamarosan. Bár ez nem saját történet lesz, inkább egy átdolgozás, de azért remélem szántok majd rá egy kis időt, és arra a blogra is benéztek! Amint felkerül az első fejezet, jelezni fogom ezen a blogon! :)

Nem tudom, iskolakezdés előtt lesz e még rész, ezért hát most kívánok sok erőt és kitartást a következő tanévhez! :*

Kellemes olvasást!

Eszti :)

~~~~~~

- ZENE -

Hétfőre nagyjából túltettem magam a kezdeti sokkon, de a délutáni olvasó próbára nehéz szívvel léptem át a díszterem küszöbét. Persze a lecsillapodásomban Kírának volt a legnagyobb szerepe, ezért hálásan pillantottam felé. Ő a terem hátsó végében ült már és próbálta memorizálni az első felvonást. Mivel nem akartam zavarni csendesen beültem középtájra, egészen a magasan fekvő ablakok alá. A nehéz, bordó függöny csiklandozta a karomat, és én nagyot sóhajtva hunytam le a szemem. Hallottam amit a srácok székeket pakolnak a színpad elé, és közben a mai nyelvtan dogáról beszélgetnek.Csaba Gáborral öt-hat sorral mögöttem ült, Bence és a többi ,,nagymenő" még nem tették tiszteletüket, de gyanítottam, hogy nem is nagyon fogják.
- Uh, szia, nem zavarlak?
Panka leült a mellettem lévő székre és rám emelte égszínkék szemeit. Nemet intettem a fejemmel és várakozón néztem rá.
- Igazából azt reméltem, hogy Bence is itt lesz, de úgy tűnik minden normális dolog derogál neki! - sóhajtott.
- Mit csinált már megint?
- Ah, mit nem? Mióta a srácok összebalhéztak és Csabáék kiváltak a bandából egyszerűen elviselhetetlen! Arról nem is beszélve, hogy Emese is ott van nálunk szinte minden nap és már kezd az idegeimre menni!
Tapasztalatból tudtam, hogy ha Panka beszélni akar, hát beszélni is fog, és nem érdemes közbeszólni. Így hát kényelmesen elhelyezkedtem a székemen. Amíg Jakab tanárnő meg nem érkezett szinte percre pontosan beszámolt arról, hogy mi történt vele az elmúlt egy héten, én pedig megértően bólogattam. Tény hogy a bátyái nem voltak angyalok, de azért Panka is megérte a pénzét. De mindezek ellenére nagyon kedveltem. Tipikus lányos lány volt, szeszélyes, de elragadó, heves, de nem haragtartó. És mindezek felett imádott beszélni.
Mikor a drámatanárnő belépett a díszterembe, Panka felállt, megigazította This is it feliratú, rövid ujjú pólóját, lesimította sötétkék szoknyáját és egy gyors sziát intve kisietett.
Valahogy úgy éreztem, nem Bence miatt nézett be a terembe. Egyszerűen csak kellett neki valaki, aki végig hallgatta. Miután én készségesen elláttam ezt a feladatot felálltam, és a színpad elé, körben felállított székekhez mentem a szövegkönyvemmel. Néhányan a srácok közül már ott ültek és beszélgettek, vagy éppen maguk elé bámultak, mint Áron. Mellé ültem és a könyökömmel oldalba böktem. Erre felnézett és elmosolyodott.
- Cső, Málna? Mi a helyzet?
Csak megvontam a vállam.
- Hát az nem sok - csóválta a fejét. - Mégis hogy a francba leszünk kész ezzel a nyomorult darabbal? - kérdezte kicsit később, inkább csak magától.
- Utána egy meccs? - néztem rá bátorítóan.
- Team jócsapat? - kérdezte félig felvont szemöldökkel majd feltartotta az egyik tenyerét. Nevetve csaptam bele.
Az óra lassan negyed hármat ütött és az osztály maradék tagjai is sorra megérkeztek. A másik oldalamra Gábor ült, mellé Csaba, Csaba mellé pedig Kíra. Kíra balján üres volt a szék. De nem sokáig. A díszterem ajtaja nyílt, és Csanád lépett be rajta lazán zsebre dugott kézzel, Fekete pulcsiban, ami alól kilátszott az AC DC pólója. Beletúrt sötétbarna hajába, majd letelepedett Kíra mellé. A látványon elmosolyodtam.
Kírával nem sokat beszéltünk még erről az új, láthatóan komolynak induló kapcsolatról, hiszen péntektől egészen el voltunk foglalva azzal, hogy mindenféle - szörnyűbbnél szörnyűbb - elméleteket gyártottunk Petiről, Emeséről, meg a színdarabról. De ahogy ott ültek, olyan érzésem támadt, mintha ez a világ legtermészetesebb és legkülönösebb dolga lenne.
Néztem őket, egymás mellett, a törékeny, csupa szív barátnőmet, és a sötét külsejű, érzékeny lelkű srácot, akinek Kíra egészen a szívébe férkőzött.

* * * 

- Passz, Málna! - ordította Áron, és vadállat módjára lökte félre szegény Yint, aki nem csak a legalacsonyabb srác volt az osztályban, de az egyik legcsendesebb is. Így hát azt is szótlanul tűrte, hogy Áron jóvoltából három métert repült a kosárpályán. Csupán megigazította ovális lencséjű szemüvegét és igyekezett nem láb alatt lenni. Kíra a pálya szélén

gubbasztott, törökülésben, és éppen az angol leckéjét írta a holnapi órára, miközben egy tábla mogyorós Milkát majszolt. A ceruzája végét rágcsálva néha feltekintett, és hatalmas szemekkel követte Csanád miden mozdulatát.

Amilyen erősen csak tudtam, Áron felé hajítottam a kosárlabdát. Marco utána ugrott, de mivel elég

nagydarab volt, Áron fürge mozgása mellett nem volt sok esélye. Mikor megkaparintotta a labdát megállt, majd torka szakadtából felüvöltött:

- Hazafutááás! - ordította, majd magához szorította a kosárlabdát és sprintelni kezdett a kosárpalánk felé. Mindenki döbbent röhögéssel figyelte, még a focipályán adogató srácok is felénk fordultak. Áron felugrott és bezsákolta a labdát, mire én felháborodva rohantam utána.

- Mégis mi a francot csinálsz? - kiáltottam rá, közben csorgott a könnyem a nevetéstől.
- Hát kosarat dobok, Málna! TEAM #jó csapaat! - rikkantotta büszkén, majd meg is hajolt.
- De a saját palánkunkra?! - fogtam a fejem nevetve.
Erre mindenkiből újra előtört a röhögés. Kíra egy zsepivel törölgette a szemét, Yin visszafogottan mosolygott, tisztes távolságban, Marco majdhogynem fetrengett, Csanád pedig fejcsóválva nevetett. Áron egy pillanatig tétován, bárgyún vigyorogva állt a palánk alatt, aztán újra elordította magát:
- Hazafutááás!
Mielőtt még tiltakozhattam volna, már fel is kapott, a vállára vetett és elrohant a másik palánk irányába. Tehetetlenül püföltem a hátát miközben nem bírtam abbahagyni a nevetést, és a sikoltozást. Mire a talpam újra szilárd talajt ért, már Kíra is hangosan sikoltozott. Csanád vállán himbálózott, és a szótárfüzete még a kezében volt. Lerogytam a betonpálya szélére, és próbáltam abbahagyni a nevetést. Idő közben Csanád is letette Kírát, aki hálából apró csókot nyomott a szájára, majd vigyorogva követelte, hogy most rendesen vegye a nyakába.
A meccs így érdekesen folytatódott, hiszen Kíra, Csanád nyakából könnyedén elérte a palánkot.

* * *

Mire mind teljesen kimerültünk a sok hülyüléstől és kosártól, már sötétedni kezdett. Így hát gyors búcsút vettünk egymástól. Kriszt az aulában ülve találtuk. Bűntudatom volt, amiért szinte észre sem vettem a hiányát. De láthatóan lefoglalta a leckeírás, így gyorsan elhesegettem a gondolatot.
- Miért vagy még itt? - kérdeztem, hiszem hirtelen rádöbbentem, hogy az olvasó próbának már legalább másfél órája vége volt.
- Megvártalak - vont vállat. - Gondoltam, Kíra úgyis Csanáddal megy.
- Ez rendes tőled - mosolyogtam fel rá. Vállamra vettem a táskám és a fülemre húztam hófehér, pompomos sapkámat. - Indulhatunk!
Ahogy áthaladtunk az aulán, észrevettem, hogy hiányzik a hatalmas gömb.
- Ó! - kiáltottam fel. Krisztián összeráncolt homlokkal nézett rám. - Pénteken megkapjuk a kívánságokat! - indokoltam meg kitörésem okát.
Elfogadóan bólintott, aztán megcsóválta a fejét és elnevette magát.
- Most meg mi az?
- Semmi - vigyorgott.
- Máday, közlöm, hogy utálom, maikor ezt csinálod! - mondtam haragot színlelve.
- Mint tudjuk, az érzéseid elég képlékenyek - nevetett. Én pedig megböktem a könyökömmel, majd elindultunk a parkot kettészelő, kövezett úton, a buszmegálló felé.
Mire odaértünk, már majdnem teljesen sötét volt. Az utcai lámpa fényében két elmosódott alak ácsorgott. Az egyik zöld dzsekit viselt. Nagyot dobbant a szívem. Aztán hirtelen aggodalom kerített hatalmába.
- Szia, Rasp! - köszöntött Csaba, mikor odaértünk. De Krisztián csak egy - számomra kifürkészhetetlen - pillantást kapott. Gábor az edzőcipőjét bámulva jött oda hozzánk.
- Öt perc és itt van a buszod - mondta nekem, mikor felnézett. Ahogy a sárga fény megvilágította az arcát, láttam rajta, hogy képes lesz uralni a helyzetet.
Krisztián és Csaba,bár egy házban laktak, ezek kívül szinte sosem érintkeztek. Más időpontban jártak haza, más szakkörökre jelentkeztek. Gábor volt Csaba legjobb barátja, így feltételeztem, hogy mindenről tud, ami történt, és hogy ő is olyan régen ismeri Kriszt, mint Csaba. Nem gondoltam, hogy a fiúk egymásnak esnek, de megnyugtatott, hogy Gábor is velük lesz.
Kiálltam a járda szélére, és megláttam a közeledő kék színű, kivilágított foltot. A buszom.
Zsebre dugtam mindkét kezem. Hiába, már december volt. A délutáni kosarazásnál is éreztem a csípős hideget. Visszatotyogtam a többiekhez.
- Jön a busz.
- Holnap is végig kell szenvednünk ezt a hülye próbát? - kérdezte Csaba felém fordulva.
- Gondolom.
- Az edző már így is ki volt bukva, mikor szóltunk, hogy ki kell hagynunk a mai focit!
- Csak kibírja valahogy. Végül is a házi bajnokság csak márciusban kezdődik. Én nem is járok már minden nap - vontam vállat. Próbáltam közömbös lenni, mivel feszélyezett, hogy a mellettem álló Krisztián mindent tudott a Csaba iránti érzéseimről. Nem akartam, hogy ez a másik két srác számára is nyilvánvalóvá váljon. Kiváltképp azért, mert egyikük Csaba volt.
Meghallottam a busz jellegzetes motorzúgását.
- Sziasztok! - intettem a három fiúnak és megindultam a járda széle felé. Csaba hirtelen elém lépett, és magához ölelt. Fel sem fogtam, hogy ez tényleg megtörténik. A döbbenettől szólni sem tudtam.
- Szia Rasp! - súgta a fülembe, majd elengedett, utat nyitva a busz felé. Arcán a kedvenc, féloldalas mosolyom ült. Mivel köpni-nyelni nem tudtam, csak intettem még egyet és felszálltam.
- Szeretnél leülni? - kérdezte egy hang mögöttem.
- Gábor? Mit keresel itt? Azt hittem Csabáékkal mész! - fordultam hátra hirtelen.
- Nem, én erre lakom. A végállomástól néhány utcányira.
Hagytam, hogy belülre üljön, majd én is lerogytam mellé.
- Ne aggódj. Az ég szerelmére, együtt laknak! Nem fogják megölni egymást. Csak úgy tesznek mintha nem ismernék egymást.
- Csaba meddig akarja még ezt az egészet folytatni?
- Idő kell neki - vont vállat. - Három éves korom óta a legjobb haverom, hidd el, megbékél majd. Csak hát elég haragtartó.
Egy pillanatra elidőztem a múltban. Apró, tipegő Csabát láttam magam előtt, amint a homokozóban terpeszkedik, Sötét szeme ragyog a délutáni napfényben, és piros vödörrel, meg kék lapáttal túrja a nedves homokot, hogy aztán várat, vagy tortát készítsen belőle.
- És még a lányokra mondják, hogy bonyolultak - mondtam végül félhangosan. Gábor halványan elmosolyodott, szürke szemével a sötét várost fürkészte. Arca tükröződött az ablak üvegében.
A következő megállónál leszálltam. Megálltam a megállóban és a távolodó busz után néztem, mígnem ugyan olyan kék színű, kivilágított folt nem lett belőle, ahogyan érkezett.

* * *

Reggel, mikor morcos nyögdécselések közepette széthúztam a függönyömet, minden 'már megint egy újabb reggel, mindenki menjen a francba' érzés elpárolgott belőlem. Odakint nagy, kövér pelyhekben szállingóztak az év első havazásának könnyű pihéi.
Vidáman szökdécseltem le a konyhába. Apa ma délután dolgozott, így a nappaliból behallatszott a hat órási hírek foszlánya. Meglepődtem, hogy sikerült időben felkelnem.
Miközben egy bögre meleg teát kortyolgattam, kimentem az előszobába, és a cipős szekrényből előrángattam a hótaposómat. Hófehér lábszárközépig érő csizma volt, meleg béléssel, a bokámtól egészen a tetejéig fehér szalag fűzővel.
A szobámban gyorsan felöltöztem, sötétkék farmert és halvány rózsaszínű, rövid ujjú pólót vettem, melynek elején nagy fekete szív díszelgett, alatta HEART felirattal. A hajamat oldalra fésültem és befontam. Feltettem egy kis szempillaspirált, és ajakápolót, majd hatalmas mosollyal ajándékoztam meg magam a fürdőszoba tükrében. Felkaptam az ágyamra kitett fehér, kötött kardigánt, a székről a táskámat, aztán leszaladtam a lépcsőn. Élvezettel csúsztam végig az előszoba linóleumán vastag, bolyhos zoknimban.
- Anyu, valószínűleg ma is későn jövök! - kiabáltam, miközben igyekeztem beleszuszakolni a lábamat a hótaposó csizmába.
- Rendben, de hívj, ha vége a próbának, és hogy hol csámborogsz utána!
- Manya! - kiáltotta Ádám vékony gyermekhangján.
Mosolyogva felpattantam és fél lábon ugrálva megközelítettem a nappalit. Hatalmas puszit nyomtam a kisöcsém arcára, aztán felnéztem az órára, és villám sebességgel pattogtam vissza a lábbelim másik feléért.
A szürke pufi dzsekimet vettem fel, fejemre húztam a pompomos sapkám és táskámat a vállamra dobva szélesre tártam az ajtót.
- Sziasztok! - kiáltottam vissza a vállam felett.
Mélyen beszívtam a tél illatát, és a szállingózó hóesésben indultam meg a buszmegálló felé.

* * *

A suliba érve tisztán látszott, hogy nem csak én örültem meg ennyire az első hóesésnek. A végzősök önfeledt hógolyócsatát vívtak az iskola előtt. Igyekeztem kikerülni őket, de így is két találatot kaptam.
Odabent megcsapott a meleg. Levettem a sapkám és leráztam róla a friss havat. Komótosan baktattam fel az elsőre, hogy megszabaduljak a kabátomtól, és a tankönyveim nagy részétől, melyek ma reggel a vállamat húzták. Törivel kezdünk, a második emeleten. kivettem a cuccom, visszazártam a szekrényt és a történelem füzetemet szorongatva elindultam a főlépcső felé. Elég kevesen lézengtek a folyosón. Felfelé menet rápillantottam a vitrinek feletti fali órára. Hét óra negyvenet mutatott. Vállat vontam és felmentem a teremhez. Az osztályban voltak persze olyanok, akiket az időjárás hidegen hagyott. Olivér és Bence, azt hiszem, évszaktól és időjárástól függetlenül is oltári nagy barmok tudtak lenni. Már akkor tudtam, hogy ebből még nagy balhé lesz, mikor megláttam a két fiút a falra akasztott világtérkép előtt ügyködni. Szem forgatva fordultam el és a helyemre mentem. A srácok álmosan köszöntek oda. Léna mosolyogva integetett. Lepakoltam és a füzetemmel odatelepedtem mellé. Semmiségekről beszélgettünk, a hóról, a tegnapi próbáról, hogy szerinte Kíra nagyon jó választás volt főszereplőnek, és hogy Peti, az író, mennyire jól néz ki. Kikérdezte tőlem az anyagot, és nagyot sóhajtva vettem tudomásul, hogy még nagyjából emlékszem rá.
Kíra egyedül érkezett, széles mosollyal és egy doboz kakaóval. Ő is kötött kardigánt vett fel, de hozzá magas derekú sortot harisnyával és betűrt, bő inget. Ahogy megláttam a terem ajtajában, már rohantam is felé, egy bocsánat kérő pillantást vetve szegény Lénára.
- El kell mondanom valamit!
Kíra hatalmas szemei most is izgatottan csillogtak. Hátradobta hullámos, sötétbarna haját, aminek a vége még nedves volt a hóeséstől.
- Mi történt? - kérdezte, miközben a folyosón neki támaszkodtunk egy kellemesen meleg radiátornak.
Elmeséltem neki a tegnapi hazatérésem történetét, töviről hegyire, majd várakozóan néztem rá.
- Azt a! - mondta egyszerűen. - Hát Málnus, nem tudom. Máskor még sosem csinált ilyet, nem?
- Ne tudd meg, hogy leblokkoltam! Csoda, hogy a buszig el tudtam menni normálisan!
- Szerintem ne éld bele magad - mondta óvatosan, miközben az arcomat fürkészte. - Lehet, hogy azért csinálta, hogy provokálja Kriszt.
Erre nem nagyon tudtam mit mondani. Kírának általában igaza volt, ezért is szerettem, ha minden apró kis hülyeségről tud, ami velem történik. Valahogy mindig átlátta a helyzetet.
Kissé csalódottan mentem vissza a terembe, ahol Bencéék már befejezték az alkotást. A világtérképen alkoholos filccel pálcika emberek díszelegtek, mindegyik egy-egy szövegbuborékkal, melyekben Kalotay tanár úr aranyköpéseit olvashattuk.
A két srác elégedetten dőlt hátra a székén, és büszkén nézték mesterművüket.
Mikor a csengetés után Kalotay becsapta az ajtót, és a tanári asztalhoz sétált, még nem tűnt fel neki semmi, a szokatlanul jó kedélyű hátsó soron kívül. Én már előre féltem, mi lesz.
- Zsolna, ha már úgy is nyitva van a szája, jöjjön ki és jelentsen!
Bence visszafojtott röhögéssel vánszorgott ki a köpcös töri tanár mellé.
- Tanár úrnak jelentem, hogy az osztály feléről az sem tudom kicsoda! Nekem nem hiányzik senki!
Mindenki röhögött. Én inkább meghúztam magam és a nyitott füzetemet bámultam. Kalotay tanár úr szeme résnyire szűkült.
- Kifelé! - mondta visszafogott dühvel és az ajtó felé mutatott göcsörtös ujjával. És abban a pillanatban a tekintete a falra akasztott térképre siklott.

* * *

Miután végig üvöltözte az egész történelem órát, sietve hagyta el a termet, amint a csengő megszólalt. Szinte biztos voltam benne, hogy első útja az osztályfőnökünkhöz vezet.
Sosem mártottam volna be a fiúkat, de éreztem, hogy Kalotay tanár úrnak teljesen igaza volt. A térképet, amit megrongáltak költséges és feltétlenül szükséges lesz pótolni.
Az egész osztály csendesen bandukolt a fizika teremhez. Kírával elsétáltunk a hátsó lépcsőházhoz és felültünk a hatalmas, boltíves ablak párkányára. Nem szóltunk egy szót sem, csendesen bámultunk magunk elé. Kíra szendvicset evett, de a lelkesedése nem volt evéshez méltó. Aztán végig néztem az osztályunkon és láttam, hogy Csanád folyton felénk pillantgat, hiába ökörködött Áronnal.
- Hé! - böktem oldalba Kírát. - Menj!
Barátnőm mosolygós szemekkel nézett Csanád irányába, és láttam, ahogy felragyog az arca.
- Nem kell mindig vele lennem! - vont vállat. - Bár szeretnék! - sóhajtotta.
- Hát, ahogy rád néz, azt hiszem ő is pont ezt akarja!
Kíra maga alá húzta az egyik lábát és felém fordult a párkányon.
- Mondd, pontosan hogyan is jöttetek ti össze? - kérdeztem kicsit később.
- Hát, nem is tudom. Szerintem már akkor felfigyeltem rá, mikor először láttam szeptemberben. De mivel láttam, hogy bántak a fiúk Krisszel, ezért inkább hanyagoltam ezt az egészet. Aztán ugye meséltem már, hogy az egyik délután kosaraztunk a srácokkal. És mikor bementem, utánam jött.
Figyelmesen hallgattam Kírát és közben valami réveteg, vidám kifejezés ült az arcomon.
- Azt mondta beszélni akar velem, ezért leültünk egy padra - folytatta. - Elmondta, hogy nem érti Csabát, és nem érti miért kellett belemennie ebbe a Krisz elleni dologba, meg hogy látja hogyan nézek Kriszre, és hogy mennyit vagyok vele.
- Ne már!
- De - mosolygott. - Azt hitte, hogy engem Krisztián érdekel! És mikor megmondtam neki, hogy erről szó sincs, és hogy azért vagyok Krisszel mert te is vele vagy, és együtt szoktunk lógni, akkor fogta magát, elvigyorodott, és gyorsan elköszönt. Másnap reggel pedig ott várt rám a buszmegállóban! És igazából minden reggel ott várt. Beszélgettünk, kiderült, hogy nagyon kedves, és egyáltalán nem hasonlít Bencére vagy Olivérre, ahogy azt kezdetben hittem. Aztán, azt hiszem egy kicsit belezúgtam.
Kíra lesütötte a szemét, és abban a pillanatban sokkal fiatalabbnak tűnt a koránál.
- Talán nem is csak egy kicsit - mondtam vigyorogva.
- Talán - nézett fel rám arcába hulló hajkoronája alól mosolyogva.

I. / 25. rész * Vörös

Drága Olvasóim!

A kitartásotok határtalan, habár nem érdemlem meg a hűségeteket! A mentségemre a rengeteg utazáson és a lustaságon kívül nem nagyon tudok mást felhozni! De itt az új rész, remélem kicsit felráz majd titeket, és emlékeztek majd, hogy még létezem! :) 

Nagyon örülök az új feliratkozóknak, az új jövevényeknek, kommentelőknek! <3

Imádlak titeket!

Eszti :)

~~~~~~~~~~~~~~~~~

~ZENE~

- Mi a franc!? – nyögte Krisztián röhögve.

- Úgy tűnik, megvan az osztály első szerelmespárja! – nevettem fel, majd még mindig Krisztián karját szorongatva magam után húztam a díszterem felé.

Odabent három embert találtunk: Az ofőt, egy alacsony, narancsvörös hajú nőt, és Petit. Megtorpantam az ajtóban és kérdőn néztem a tizenegyedikes srácra. Nem értettem, mit keres itt, aztán bevillant valami.

- Fogd!

Krisztián kezébe nyomtam a hátizsákom és előrángattam belőle a szövegkönyvem. Leültem a nézőtér egyik kipárnázott székére és felcsaptam valahol közép tájt. „– Megvan a hatalmad, hogy mindent jobbá tegyél, de te mégis eldobod! Mindent eldobsz! De mégis miért? / Nate közelebb lép; a vörös lány hátrál /” – olvastam a sorokat. Vörös – ez a szó ugrált a szemem előtt szüntelen. Aztán felnéztem, a tekintetem összefonódott Petiével, és rájöttem. A darab róluk szól. Róla és Emeséről. Becsuktam a szövegkönyvet és összeszorult szívvel gondoltam a történet végére.

- Minden rendben?

Krisz hangja olyan távolinak tűnt, hogy először el sem hittem, hogy mellettem áll.

- Málna? – ismételgette a nevem egyre kétségbeesettebben.

- Jól vagyok – mondtam végül halkan.

- Aha, persze! Nekem meg minden vágyam szerepelni ebben a baromságban! – forgatta a szemét. – Gyere! Hulla sápadt vagy!

Krisztián kikísért a folyosóra. Az ismerős zajok, a cipők dobogása kicsit visszarázott a valóságba.

- Me… meg kell találnom Kírát! Most! – mondtam gyorsan, majd sietve elindultam lefelé, a földszintre, ahol utoljára láttam. Éreztem, hogy Krisztián a sarkamban van. Kétségbeesetten köröztem az aulában. Egyszer csak elvesztettem az egyensúlyom és éreztem, ahogy a padló felé zuhanok.

- Rasp? Jól vagy? Bocs, csak úgy rohantál, én meg éppen léptem és átestél rajtam.

Csaba erős karjai talpra állítottak, de annyira rettegtem, hogy még az a tény sem boldogított, hogy éppen csak tíz centire vagyok tökéletes vonásaitól.

- Kérlek! – bontakoztam ki a markából. – Láttad Kírát?

- Valami gáz van? – nézett rám kérdőn.

- Valami csajos cucc!

Krisztián megfogta a karom és arrébb húzott az aula kellős közepéből. Csaba összeráncolt homlokkal, bosszúsan nézett utánunk.

- Elárulnád végre, hogy mi folyik itt?

- Meg fog halni! – néztem fel Krisztián mély, barna szemeibe, és éreztem, ahogy saját, kék szempárom könnyekkel telik meg.

- Ki? Málna mégis mi a fene ütött beléd?

- Peti! Ugye olvastad a szövegkönyvet? Ugye tudod mi a vége?

- A lány feláldozza magát, a srác meg öngyilkos lesz, mert nem tud élni a lány nélkül? Igen olvastam, de még mindig nem értelek! És ki a franc az a Peti?!

- Ő írta a darabot! És a vörös lány, tudod, aki feláldozza magát, ő Emese! Ez a darab róluk szól! És van egy nagyon rossz előérzetem!

A könnyeim patakokban csordultak végig az arcomon. A tehetetlenség és kétségbeesés könnyei voltak ezek. Krisztián tanácstalanul ácsorgott mellettem, míg végül átkarolta a vállamat és egy üres padhoz vezetett.

- Oké, először is, nyugodj meg! Másodszor pedig, honnan jött ez az egész?

Megtöröltem az arcom, és kezdtem kicsit lehiggadni.

- Hát, Peti teljesen bele van esve Emesébe! Nem tudom mióta, nem tudom, hogyan, vagy egyáltalán semmit nem tudok a kapcsolatukról, csak annyit, hogy volt. De Emese szakított vele valamiért, amit Peti nem nagyon vesz tudomásul, és mióta Musi összejött Balázzsal csak minden rosszabb lett! – hadartam.

- Aha.

Krisz az ölébe ejtette a kezeit és maga elé bámult.

- Nem értem miért halna meg a srác. Ez csak egy darab, Málna! Ráadásul egy olyan darab, amit az igazgatóság jóváhagyott egy iskolai előadásra!

Volt valami abban, amit mondott, de a bensőm mégsem hagyott nyugodni.

- Kíra! Hála az égnek! – kiáltottam fel, mikor megpillantottam a barátnőmet a folyosó felől közeledni.

- Málna? – sietett oda hozzánk. – Málna mi a baj? Mit csináltál? – nézett Kriszre.

- Én semmit – emelte magasba a karjait védekezőn Krisztián. Kíra a jól ismert ’még nem végeztünk’ pillantással nézett Krisztiánra, majd hozzám fordult.

- Mi az, Málna?

- Semmi, semmi! – töröltem meg ismét az arcom. – Csak kicsit túlreagáltam a dolgot!

- Van ennek a dolognak bármi köze a színdarabhoz, és hogy Petit a díszteremben találtam?

- Szóval szerinted is… - kezdtem, de Kíra félbe szakított.

- Meg kell találnunk Emesét!

* * *

- Ennek semmi értelme! – mondta Emese halkan mikor végigolvasta a szövegkönyvet. – Ismerem ez a darabot! Talán jobban, mint bárki más.

- Ezt meg hogy érted? –kérdezte Kíra.

- A nyáron írta. Egy héttel azelőtt fejezte be, mielőtt szakítottunk. Pontosabban, mielőtt szakítottam vele.

- És?

Láttam, ahogy Kíra arcán egyre inkább megmutatkozik a kíváncsiság és az aggodalom.

- Akkor még egészen más volt a történet. De ugyan annak a darabnak kell lennie, mivel a szereplők megegyeznek – sóhajtott fel Emese.

- Kérdezhetek valamit?

Mindkét szempár rám szegeződött, mivel mióta bejöttünk a mosdóba egyetlen szót sem szóltam. A hallgatást engedélynek vettem.

- Miért szakítottál vele?

Ahogy megláttam Emese arcát, rögtön meg is bántam, hogy nem maradtam csendben.

- Most… most inkább megyek. Még a végén lekésitek miattam a válogatást! Sok sikert! – mondta gyorsan Emese, majd elhagyta a lánymosdót.

Kíra és én aggodalommal telve néztünk össze. Végül ő szólalt meg elsőként.

- Gyere! Szerezzük meg azt a főszerepet!

- És ez hogyan segít rajtunk? – néztem fel rá a sarokból, amelyben ücsörögtem.

- Talán van esélyünk változtatni – vonta meg a vállát. – Beszélned kell Krisszel. Kell egy Nate, akiben bízhatunk.

- Nem ígérek semmit – mondtam bizonytalanul.

- Bízz bennem! Rád hallgatni fog! – mosolyodott el, majd talpra állított.

Épp hogy csak beestünk a válogatás kezdete előtt. Beültünk a leghátsó sorba a balhés fiúk mellé, és a szövegkönyveket szorongatva vártunk.

- Nos, most, hogy mindenki itt van, - nézett ránk az ofő szúrós szemmel - bemutatom Jakab tanárnőt, az iskola dráma tanárát - mutatott a vörös hajú, elég unszimpatikus nőre. - Ő pedig itt Völgyi Péter, a darab szerzője.

Kírával egyszerre fordultunk egymás felé.

- Innen át is adom az irányítást Jakab tanárnőnek.

Kovács tanár úr megköszörülte a torkát aztán leült a zongoraszékre és összefonta a karjait.

- Kedveskéim, mi még nem ismerjük egymást!

Jakab tanárnő biztatónak szánt vicsort villantott felénk, amitől az összes szőr felállt a hátamon. Kíra is hasonlóan érezhetett, mert összerándult mellettem.

- Azt szeretném kérni, hogy a fiúk üljenek át a bal nézőtérre, a lányok pedig maradjanak jobb oldalt.

Gyorsan felálltam és igyekeztem elkapni Krisztiánt a fiúk közt. Nem sikerült. Csalódottan baktattam az első sorhoz és lehuppantam Vera mellé.

- Sírtál? – szegezte nekem a kérdést, holott még csak rá sem néztem.

- Nem, csak megkönnyeztem, hogy az udvaron telibe talált egy sáros focilabda – hazudtam. Magam is meglepődtem, milyen könnyen ment.

Mielőtt Vera tovább kérdezősködhetett volna, Jakab tanárnő a színpad felé terelt minket.

- Gyerünk, hölgyek, frissen, vidáman! Főszerepre megyünk, nem igaz? – tapsolt.

Felálltam Vera és Kíra közé, a szövegkönyvemet markolva, és igyekeztem kerülni Peti tekintetét.

- Mint tudjátok, ez egy musical, ami annyit takar, hogy énekelni kell. Ugyan lehet, hogy erre nem kerül majd sor a rövid idő miatt, de minden esetre olyan szereplőket válogatunk be, akik azért tudnak produkálni pár tiszta hangot! – folytatta a drámatanárnő.

- Akkor azt hiszem, nem engem keres – nevetett fel Léna, majd Vera is csatlakozott.

- Nos, kettő kiesett. Maradt három. Nem túl jó arány, de csak két jó hang kell. Mindhárman elénekelitek majd ugyanazt a számot, és meglátjuk ki a legígéretesebb. Egyeztessetek, addig pedig jöjjenek a fiúk!

Amíg Jakab tanárnő minden fiút a színpadra terelt, mi, hárman a díszterem végébe sétáltunk.

- Read all about it! Teljes mértékben! Nem mondhatjátok, hogy nem ismeritek, mert úgyis tudom, hogy hazudtok! – nézett ránk Kíra.

- Én nem akarom a főszerepet. Felőlem kinyírhatjátok egymást érte! Bár arra úgysem kerülne sor, hiszen annyira szeretitek egymást! – gúnyolódott Erika.

- Lehetne, hogy ne most add elő magad? Nem tudod, mibe keveredtünk! – nézett rá Kíra hatalmas szemekkel.

- Akkor talán elárulhatnád – forgatta a szemét Erika. – Bár jobban meggondolva nem nagyon érdekel – vonta meg a vállát, majd egyszerűen visszasétált, és leült az első sorba.

- Kíra neked kell vállalnod! Te jobb vagy ebben! Veled Krisz is szívesebben belemegy a dologba.

- Ezt meg hogy érted?

- Hát, nem is tudom. Szerintem tetszel neki – vontam vállat.

- Akár így van, akár nem, most már Csanáddal járok – mondta Kíra. – És azt hiszem ez az egyik legjobb dolog, ami ebben a suliban történt velem.

- És mi a másik?

- Hogy megismerhettelek – mosolyodott el, majd jó szorosan megölelt. – De most csináljuk meg!

- Még mindig nem értem pontosan, mit akarsz csinálni.

- Hát, ez azért van, mert én sem tudom, mit fogok csinálni. Talán jobb lenne, ha bevonnánk valakit, aki okosabb, és bölcsebb, mint mi.

- Hogy érted?

- Szerintem a legjobb az lenne, ha szólnánk egy tanárnak – nézett rám Kíra komolyan.

* * *

- Gyerekek, biztosíthatlak bennetek, hogy semmi ilyesmi nem fog történni! - mondta Jakab tanárnő lekezelő mosollyal az arcán. - Túlságosan beleéltétek magatokat a történetbe! Most pedig visszatérhetnénk a próbához?
Faképnél hagyott minket, és visszacsoszogott az osztályhoz. Kírával tehetetlenül álltunk a díszterem közepén.
- Nézd, ő felnőtt, ráadásul tanár! Biztos jobban átlátja a dolgokat, mint mi - mondtam némi bizonytalansággal a hangomban. - Ha valóban ezt akarná tenni, nem tárná nyilvánosság elé!
- Hacsak nem vár segítséget - mondta Kíra csendesen.
Az egész válogatás alatt Peti körül forogtak a gondolataim. Próbáltam őt megfejteni, de egy idő után már ránézni sem mertem, mert kínos volt, mikor a tekintetünk találkozott.
- Nos, Petivel úgy határoztunk, hogy Auróra szerepét Kelemen Kíra, Nate szerepét pedig Máday Krisztián kapja! - tapsikolt Jakab tanárnő. - Ezek a fontosabb alakítások, a többi részletkérdés!
Peti a színpad szélén ült és az osztályt mustrálta. A srácok cseppet sem zavartatták magukat, ugyan azt csinálták, amit mindig is. Egyetlen kivétellel.
Csanád a leghátsó sorban ült és a szemét végig Kírán tartotta, ahogy a lány végigszökdelt a dísztermen a drámatanárnő felé. Akaratlanul is elmosolyodtam.
A varázs azonban gyorsan tovaszállt, hiszen a következő pillanatban Csanád, három másik barom kíséretében, a földön landolt, hatalmas röhögéssel körítve. Ezután Csanád is újra kezdte az anyázást, amitől minden ismét olyan megszokottnak tűnt. Röhögve fordítottam a fejem a színpad felé, ahol az újdonsült főszereplők éppen Petivel beszélgettek. Ettől rögtön elszállt minden jókedvem, és csendben ültem tovább, amíg Kíra vissza nem jött.
- Peti téged akar a harmadik nagy szerepre.
Kérdőn pillantottam fel.
- Magyarul azt akarja, hogy én legyek a Sötétség?
- Nem. Te a Fény leszel. Erika lesz a Sötétség. Bár itt igazából a tónusotok döntött, ahogy ő fogalmazott.
- Hát, ha ezt akarja - vontam meg a vállam kételkedve.
- Gyere, beszélni akar veletek - húzott fel a székről Kíra, majd a színpad felé irányított.

* * *

Egy újabb, az eddigieknél jóval hosszabb péntek után megkönnyebbülés volt belesüppedni a kanapénk puha párnái közé. Kényelmesen elhelyezkedtem, és miközben a tévé halkan duruzsolt a háttérben, én Ádámot figyeltem, amint a dinoszauruszaival játszott. Apró kezeivel művészi gyorsasággal pakolgatta a játékait, miközben állathangokat adott ki, és vígan kacarászott.
- Milyen volt a válogatás? - hallottam anya hangját a konyha felől. Az orromba édes illat kúszott, így arra következtettem, hogy süteményt süt.
- Nem volt semmi különös! - kiáltottam vissza. - Kaptam egy kisebb szerepet.
- Na, ez nagyszerű hír!
Hangja most már a nappaliból szólt hozzám.
- Gyere, ünnepeljük meg egy kis pitével! Vettem hozzá fagyit is, és apátok bármikor hazaérhet!
Feltápázkodtam a kanapéról és átvonszoltam magam a konyhába. Még mindig nem tudtam kiverni a fejemből Auróra és Nate sorsát, valamint Peti üres tekintetét, amivel a válogatás végén elköszönt tőlünk.
- Minden rendben van?
Anya aggódva nézett rám az asztal túloldaláról.
- Persze, csak fáradt vagyok!! - füllentettem. - Baj, ha ezt a szobámban eszem meg? - mutattam a tányéromon az érintetlen pitére.
- Nem, menj csak, drágám! - mosolygott anya.
Mikor magamra zártam a szobám ajtaját, rögtön a táskámért nyúltam. Kikerestem a szövegkönyvem és egy rózsaszín szövegkiemelővel leültem az ágyam szélére.

* * *

Másnap reggel a szövegkönyvvel a fejem alatt ébredtem. Kómásan vánszorogtam át a fürdőbe. Ahogy a tükörbe néztem, különös látvány fogadott. A rózsaszínű szövegkiemelő nem csak a papíron, de az arcomon is nyomot hagyott. Bosszúsan próbáltam eltávolítani a nyomokat.
A konyhába érve tipikus apu-reggeli illata fogadott, amitől mindjárt sokkal jobb kedvem lett. A serpenyőkben tükörtojás és sonka sercegett, apa pedig a kávéját kortyolgatva épp nutellás kenyeret kent Ádámnak.
- Jó reggelt, napsugaram! - üdvözölt, majd elnevette magát. - Bocs, ez nem igazán az én stílusom! Hogy aludtál?
- Hát, aludtam már jobban is! - feleltem ásítva.
- Azt látom! - mutatott az arcomra röhögve, ami arra utalt, hogy nem sikerült nyomtalanul eltüntetni az éjszaka maradványait.
Hirtelen valami puha kúszott a talpam alá. Rosy kényelmesen elhelyezkedett az étkező asztal alatt.
- Drágám, nem láttad a lila blézerem? - szegezte nekem a kérdést anya, mikor fél pár magassarkúban beugrált a konyhába. Gyorsan beleharapott a félig már elfogyasztott pirítósába, és nagyot kortyolt a teájából. Én tagadóan megráztam a fejem. Anya csalódottan felsóhajtott majd úgy, ahogy érkezett, féllábon távozott, hogy tovább keresse a ruhadarabot.
Apa az asztal közepére helyezte a serpenyőket, majd egy kosárban pirítósokat tett melléjük. Magának kávét, nekem pedig forró teát töltött, majd leült velem szemben.
- Min ügyködtél ilyen nagyon tegnap éjszaka?
- Csak a sulis színdarab - vontam vállat.
- A darab miatt zárkóztál be hatkor?
- Csak gyakorolni akartam.
- Málna még egy hónap van a bemutatóig, és te csak tegnap kaptad meg a szereped. Ennél jobban ismerlek.
Ha az apámmal beszélgettem, annak általában mindig az volt a vége, hogy kitálaltam. Igyekeztem ezt most elkerülni, mert nem akartam fölöslegesen felidegesíteni, de ugyanakkor minden egyes porcikám azt kívánta, hogy elmondhassam mire jöttünk rá.
- Na, hadd halljam! - mondta. - Nézd! Mosolygós bacon- tál! A hallgatásod kulcsa! - vigyorgott rám, majd elém tolta a megpakolt tányéromat. Felsóhajtottam.
- Tegyük fel, hogy valaki nagyon szerelmes belém - kezdtem.
- Tudtam, hogy nem kéne élve elengedni azt a Krisztián gyereket! - forgatta a szemét apa.
- Nem, nem róla beszélek, apa! Mondom, tegyük fel! - mondtam ingerülten majd egyben bekaptam egy baconszeletet.
- Jó, jó! Nyugodj meg! Nem vallatáson vagy! - mondta apa két falat közt. - Még bacont?
Egy pillanatig farkasszemet néztünk, aztán mindketten elnevettük magunkat.

I. / 24. rész * Ó, te jó ég!

Drága Olvasóim!

Itt is van az új fejezet, várható majd egy rendszeresítés a nyárra, mondjuk hetente, vagy két hetente lesz új rész, mindenképp fix időpontban fogom hozni őket. Egyelőre úgy néz ki, hogy minden szerdán lesz rész, szólok ha ez módosulna, infóért figyeljétek a chatet, vagy írjatok e-mailt! 
( mylifedonotcross@gmail.com )
Tűkön ülve várom a véleményeteket, főleg arról, ami nem tetszik, vagy ti máshogy képzelitek el, vagy mit tudom én! A lényeg, hogy adjátok a tudtomra, hogy mit gondoltok! Ehhez ajánlanám figyelmetekbe a Kérdezz-felelek fület a menüsorban, de örömmel fogadom a komikat és a pipákat is! Illetve nagyon köszönöm a türelmeteket, és azoknak a visszajelzéseit, akik folyton nyaggatnak az új rész miatt! :) Sokat jelent ez nekem <3

Kellemes olvasást! ;)
Eszti :)

~~~~~~~~~~~

~ forget the world ~

Egész hétvégén izgatottan vártam a hétfőt. A szüleim nem igazán értették, mi bajom van, de mikor beszámoltam nekik a karácsonyi kívánságokról anyu is belelkesedett. Aput meg amúgy is csak a munkája, a Green Day és a kosárlabda kötötte le, úgyhogy nem vettem a lelkemre a dolgot.
Mikor hétfő reggel beléptem a kapun, és megláttam a gömböt, elképedtem. Már félig tele volt sárga színű borítékokkal és hófehér lapokkal. Nem gondoltam volna, hogy a felsőbb évesek is ennyire komolyan veszik ezt az egészet.
A délelőtti portást nem ismertem, így csak átnyújtottam neki a levelem, aztán vártam, hogy elvégezze a szükséges intézkedéseket. Sárga borítékba csúsztatta, majd lepecsételte és a kezembe nyomta a kívánságomat. A mellkasomhoz szorítottam, és a gömbhöz sétáltam. Egy keskeny részhez illesztettem és bedobtam. Nagy sóhaj szakadt fel belőlem. Akkora idióta vagyok! Mégis ki a fene tudná teljesíteni ezt a kívánságot?! A kabátomat gyorsan begyömöszöltem a szekrényembe, aztán felsiettem a matek terembe.
- Jó reggelt! - ültem le mosolyogva Krisz mellé.
- Mire ez a nagy vidámság? - vonta össze a szemöldökét.
- Bedobtam a kívánságom!
Őszintén szólva a mosolyom inkább kényszer volt, őszintének egy cseppet sem neveztem volna. A kívánságom kész röhej volt, és már nem tehettem semmit.
- És ettől ennyire boldog lettél? Ha ez ennyire felvidít, bedobhatod az enyémet is! - röhögött.
- Hülye vagy! - forgattam a szemem.
- Na, és mi állt a kívánságodban?
Kinyújtottam a nyelvemet, aztán elővettem a matek füzetem.
- Oké - vontam vállat egy kis idő után. - Csabát kívántam.
Krisztián olyan hangosan nevetett fel, hogy a tanár szúrós szemmel fordult felénk.
- Ezt nem mondod komolyan, ugye? - nézett rám még mindig röhögve.
- Ezeket a kívánságokat teljesíteni kell, nem? Hát akkor szerintem megért egy próbát! - mondtam sértődötten, miközben próbáltam magamat is meggyőzni.
- Van benne valami. De akkor is? - mondta fejcsóválva, és a szemem sarkából láttam, hogy még mindig nevet.
A matek pont annyira volt érdekfeszítő, mint általában. Az egész órát végig hülyültem Krisztiánnal, bár ez inkább abból állt, hogy ő kiröhögött én meg valami durva sértést vágtam a fejéhez, amitől még jobban elkezdett röhögni.
Már alig vártam, hogy újra lássam Kírát. Nem kellett sokáig hiányolnom. Amint tehette, mindig gyorsan elmenekült a bontott órákról. Erikával még mindig nem voltunk túl jóban. Bár az tény, hogy az utóbbi időkben háromszor is szóba állt velem. Ezt haladásnak tekintettem, még akkor is, ha a háromból kétszer csak közölte, hogy álljak kicsit arrébb.
- Málna, Málna, Málnaaaa!
Kíra, mint minden reggel, most is elemében volt. Fáradtan vánszorogtam mellette a folyosón.
- Kíra, te kívántál már?
- Öm, igen. De majd csak akkor dobom be, ha muszáj lesz. Hátha meggondolom magam - mosolyodott el. Úgy tűnik, még léteznek megfontolt emberek - súgta az elmém értelmesebbik fele, iróniától csöpögve.
- És mit? - kérdeztem.
- Jó, oké, elmondom. De igazából nincs jelentősége. Vagyis, ah... Jesszusom! Nem a kívánságom a fontos! - temette az arcát a tenyerébe. Kíra zavarodottsága rögtön elfeledtette velem a kívánságos incidenst. Tágra nyílt szemekkel próbáltam megfejteni, mi lehet a háttérben.
- Hm. Na, jó. Nem sűrűn látlak ilyennek! - nevettem fel. - Tudod, te mindig olyan összeszedett, boldog, és kiegyensúlyozott vagy! Meg éhes!
- Ah, ne is mondd! Gyűlölöm, hogy most ilyen vagyok! és az a legrosszabb, hogy ma még csak egy szendvicset ettem!
- Hé, Ki vagy te és hová tüntetted a barátnőmet?!
- Agrhh. Délután ráérsz? - nézett fel rám.
- Attól függ, mire.
- Beszélnünk kell!
- Csak vicceltem. Neked bármikor ráérek, de így már sokkal jobban hangzik!
Kíra szorosan átölelt. Ott álltunk, a folyosó kellős közepén, és valószínűleg borzalmasan útban voltunk. De nem számított. Ott, és akkor egyáltalán nem érdekelt.

* * *

Krisz és Kíra lábat lógatva ücsörögtek egymás mellett a padon. Kíra elmélyülten magyarázott valamit, azzal a kedves mosolyával, amit általában nálam is bevet, mikor matekból korrepetál. Nem látszott rajta, hogy ideges lenne a ma délután miatt, de én eleget izgultam helyette is. Az sem segített, hogy a nap folyamán legalább százszor elátkoztam magam, amiért bedobtam azt a borítékot. Csengetéskor odavánszorogtam Kíráékhoz, de Krisz már ment is a helyére.
Az angolóránk nem a szokványos, sablonos módon kezdődött, ugyanis az osztályfőnök egy halom papírral érkezett.
- Gyerekek! Eget rengetően fontos dolgunk van! Mindenki üljön le és fogja be! Köszönöm!
Nagy nehezen letette a papírkupacot majd megigazította a mellényét.
- Nos. Mivel idén kilencedikesek vagytok, így a ti feladatotok a karácsonyi műsor megszervezése és összeállítása. Négy osztály van az évfolyamon. A 9.b osztály már elvállalta a zenés műsorszámokat, mivel ott elég sokan játszanak hangszeren. A 9.d -sek lecsaptak a világításra és az egyéb technikai érdekeltségű dolgokra. Mivel a 9.a osztályfőnöke már év elején jelezte, hogy ők a teremrendezést, illetve a takarítást vállalják, kizárásos alapon nektek maradt a színdarab.
Értetlen és unott morajlás futott végig a termen.
- Most ez komoly? - nyögte be Olivér.
- Úgy nézek ki, mint aki nagyon jó kedvében van? - vonta fel a szemöldökét az ofő. Majd néhány perc után folytatta: - Valóban, nem vagyok jó kedvemben, amikor mindössze egy hónapunk lesz a darab összeállítására, megrendezésére és begyakorlására. A karácsonyi műsor mindig színvonalas, ezért ezt a feladatot maximálisan komolyan kell vennetek. És ezt nem én, hanem az igazgatóság üzeni!
Lassan mindenki elcsendesedett, ahogy felfogták, mi is fog történni, és ez az arcokon is tükröződött.
- Remek! Ezek itt a szövegkönyvek - mutatott az óriási kupacra. - Ha elhagyod, a saját pénzeden csináltatsz újat! Fiúk, lennétek szívesek?
Az első sorban ülő srácok elkezdték szétosztani a szövegeket. Mikor elém is levágtak egyet, érdeklődve olvastam el a címet. Jégbe zárva, ez állt rajta, dőlt betűkkel. Nem ismertem a darabot. Még csak nem is hallottam róla soha.
- A darabot a 11. évfolyam egyik kiemelkedő tanulója írta. Nagyon kevés az időnk. Musicalről van szó, így mindenképpen fontos, hogy odafigyeljetek. - sóhajtott. - Eredetileg már szeptembertől próbálnunk kellett volna, de a dráma tanárnő csak most ért vissza egy külföldi utazásról. Gondolom érzékelitek, hogy elég súlyos a helyzet, ezért minden délutánotokat szabaddá kell tennetek, amennyire csak lehetséges!
- Tanár úr! Az senkit nem zavar, hogy kb. hárman tudnak énekelni az osztályban? A háromból meg egynek sincs kedve ehhez az egészhez? - kérdezte Bence, miközben a székén hintázott.
- Nem kívánságműsor, gyerekek. Ez van! - tárta szét a karját az Ofő. - Egyébként pedig nem mondom, hogy feltétlenül énekelnetek kéne, mert már egyeztettem az énektanárnőtökkel. - ráncolta a homlokát. - Ma délután beszélek a darab írójával is és meglátom, mit tehetek!
Hátrafordultam, hogy láthassam Krisztián arcát. Mikor találkozott a tekintetünk, elhúzta a száját. Sóhajtva néztem magam elé, aztán végig simítottam a vastag papírköteg tetején, és felnyitottam.

* * *

- Ah, beleszerettem!
Támolyogva hagytam el az angol termet Krisztián oldalán. Kíra csengetéskor belátta, hogy nem sokra megy most velem, így elrohant a cuccainkért.
- Nem vagy az a hűséges típus ugye? - röhögött ki. - Előbb Csaba, aztán én, aztán megint Csaba, aztán ez a  gazdag, szőke gyerek... - sorolta nevetve.
- Nate! A neve Nate! - húztam össze a szemöldököm. - Egyébként pedig nem a pénze a legfőbb jó tulajdonsága!
- Szerinted miért lett egy dráma főszereplője? A haja miatt? - röhögött még jobban. Dühösen fejbe csaptam a szövegkönyvemmel.
- Hol van már Kíra?
Lábujjhegyre álltam és körülnéztem a folyosón. Sajnos még így sem láttam ki a tömegből. Krisz pedig lenézett rám és csak vörös fejjel röhögött. Fújtatva ültem le az egyik padra.
- Gyűlöllek!
- Hát, két hete még szerettél. Azt hiszem, ez nálad állandóan változik! - vigyorgott.
- Kíra! Végre itt vagy! Ha egy perccel később jössz már megfojtottam volna!
Villámló pillantást vetettem Krisztiánra, aztán belebújtam a kabátomba.
- Hát, lányok, akkor holnap! - intett Krisztián.
- Ah, nem megy. Nem tudom utálni! Pedig néha ráférne! - sóhajtottam fel, mikor kiléptünk az iskola kapuján. - Hozzád, vagy hozzánk?
- Nem akarunk beülni a plázába, egy forró csokira?
- Hajaj, megvesztegetsz, nagy lesz itt a baj!
- Bolond vagy! Na, gyere menjünk, mert megfagyok!
Kíra karon ragadott és végigrángatott a parkon. A plázába belépve kellemes meleg csapott meg, és gyors éttermek jellegzetes fűszerszaga. A kedvenc kávézónkba mentünk. Itt mindig rengeteg habot és sok csokiszórást kaphattál a kávédra, és az íze olyan volt akár a mennyország. Három forró csokit rendeltünk, nekem extra habbal, Kírának eleve dupla adagot. Egy aranyos, félreeső asztalt választottunk. Levettem a kabátom és kényelmesen elhelyezkedtem a bőr borítású padon.
- Nooos?
Belekortyoltam a csokimba, ismét elolvadtam az ízétől. A forró bögrét markolászva, várakozón néztem Kírára
- Ah, gyűlölöm! Na, jó. Szóval. Ez a dolog már év eleje óta tart. Mármint nem komolyan, csak úgy, tudod. De pénteken, Áron, Bence, Csanád és Olivér bent maradtak kosarazni. Én meg éppen jöttem az ének tanártól, mert lesz valami verseny és szeretné, ha arra az időre beszállnék hozzájuk. Na, de ez lényegtelen. Szóval elsétáltam a szekrényemhez - mondta.
- Ez eddig nagyon érdekes - forgattam a szemem.
- Szerelmes vagyok.
Kis híján kiköptem a forró csokit.
- Miiii? Jesszusom! És én hol voltam, amíg ez történt? - döbbentem le, közben pedig folyton azon kattogtam, hogy hogyan függ ez össze a kosárral, meg az énekversennyel.
- Bocsánat, hogy nem szóltam. Csak annyira furcsa volt az egész. El sem hittem, hogy komolyan gondolja, mert hát tudod milyen, és ahh, nem bíztam benne, most meg...
Halvány mosollyal néztem Kíra arcát.
- Kiről van szó? Csak nem...? - tátottam el a szám. - Á, Krisztián az?
- Dehogy! Őt hat lóval sem lehetne..., meg aztán nem is akarom.
Ezek után ötletem sem volt, ki lehet az.
- Akkor?
- Ígérd meg, hogy nem nézel hülyének, vagy ilyesmi.
Kíra ragyogó, barna szemei egyenesen felém csillantak a félhomályban. Aprót bólintottam. Egészen közel hajolt hozzám, aztán a fülembe súgta. Ajkaim szétnyíltak a csodálkozástól. De aztán hatalmas mosolyra húzódtak.

* * *

Kedd reggel úgy rohantam a suliba, mintha az életem függne tőle. Annyira boldog és izgatott voltam, hogy madarat lehetett volna fogatni velem. A kövezett utat, ami a járdától az iskoláig vezetett, magas, öreg tölgyek övezték. Az egyik fa tövében korhadozó pad állt. Odasétáltam. Ráülni nem tudtam, mivel az eső teljesen eláztatta, de nem is tudtam volna egy helyben megmaradni. Fel-alá mászkáltam, a bakancsom vizes lett a fűben való ugrándozástól.
Lassan elkezdtek szállingózni az első diákok. Felváltva néztem az órámat és az érkező embereket. Aztán egyszer csak megjelentek. Egymás mellett sétáltak, Kíra zsebre süllyesztett kézzel, folyton felém tekintgetett, fülig érő szájjal. A szám elé kaptam a kezem, hogy magamba fojtsam a feltörő örömsikolyt. Alig vártam, hogy beszélhessek vele.
Egyenesen a második emeleti lánymosdóba rohantam. Türelmetlenül vártam, hogy megérkezzen.
- Ó, te jó ég! - mondtam lassan, tagoltan, mikor Kíra belépett az ajtón. - Ez egyszerűen fantasztikus! - kiáltottam.
Kíra vigyorogva a nyakamba ugrott.
- Szóval, azt mondod...?
- Én imádlak titeket! Már most! Pedig nem is jártok! - ugrándoztam. - Bár azért vannak fenntartásaim. Az eddigi viselkedése alapján nem az a megbízható típus.
- Igen, ezt már tegnap is mondtad. De te nem ismered őt úgy, mint én. Hidd el, nem fog megbántani.
- Azért majd lesz hozzá egy-két szavam! - nevettem fel.
- Úgy néz ki, komolyan vesz. Képzeld, ma reggel elém jött a buszmegállóba!
- Ne már? Komolyan? Na, vannak még csodák! - vigyorogtam.
- Mondtam én, hogy félreismerted - mosolygott Kíra.
- Hát, pont nem ezt nézné ki az ember belőle - csóváltam a fejem, miközben szélesre tártam a mosdó ajtaját.

* * *

Pénteken, ofő óra előtt amolyan 'a legjobb barátnőm szerelmes wááá' állapotban ücsörögtem, pont úgy, mint a héten körül belül mindig. Szegény Krisztián hiába próbálta nekem ecsetelni, hogy mennyire hihetetlenül gyűlöli a tesi tanárukat, nagyjából semmit nem értettem abból, amit mondott.
- Ó, és amúgy Csaba fullra szerelmes beléd, tegnap este, miközben együtt koktéloztunk megmutatta a gyűrűdet. Nagyon zsír. Olyan kerek és fényes. Tuti tetszeni fog!
- Hogy mi van? - kaptam oda a fejem. Valamiért Csaba nevének megemlítése mindig visszaterelte a gondolataimat a valóság síkjára.
- Örülök, hogy valaki még vissza tud rántani - röhögött ki. - De a viccet félre téve, mi a fene bajod van?
- Bajom? - nevettem fel. - Boldog vagyok!
- Nem. Fura vagy! - húzta el a száját aztán elmosolyodott. Megvontam a vállam. Átnéztem a termen, tekintetem elidőzött Csabán. Összeszorult a szívem, így inkább kinéztem az ablakon. Az ég szürke volt és élettelen. Két nap múlva december.
- Várod már a délutánt? - kérdeztem csak úgy, mellékesen.
Az Ofő ugyanis ma délutánra időzítette a szereplőválogatást a karácsonyi színdarabhoz. Egész nap izgatottan lapozgattam a szövegkönyvet. Bár álmomban sem gondoltam, hogy komolyabb szerepet kapok.
- Ez komoly kérdés? Ha ott lesz az ének tanár, nekem végem! Ugye tudod, hogy ez egy musical? Ami annyit jelent, hogy megszívtam! - sóhajtott fel.
- Úgyis mindenkit meghallgatnak. Hátha rád már nem lesz szükség. Bár szerintem mindenképpen jelentkezned kéne a főszerepre.
- Igen, mintha ezt már hallottam volna tőled. Minden egyes szünetben! - forgatta a szemét. - Még jó, hogy nem vagyok szőke! - vigyorodott el.
- Jól mutatnátok Kírával.
- Hogy jön ide Kíra? Komolyan követhetetlen vagy!
- Hát, Kíra megkapja a női főszerepet, te meg a férfit.
- Nem akarok szerepelni.
- Tudom. - mosolyodtam el. - De ha nem találnak nálad jobbat, úgyis muszáj lesz.
Kíra széles mosollyal lépett be az ajtón. Nem akartam letámadni, ezért csak egy hatalmas vigyorral ajándékoztam meg. Zavartan a füle mögé tűrt egy tincset, aztán odasétált Lénához.
- Waaaaa, isteneeem! - temettem arcomat a tenyerembe.
- Nem, nem akarom megérteni - sóhajtotta Krisztián, aztán felállt. - Amúgy meg, miért Kíra kapná a női főszerepet?
- Nem tudom. Ő a legjobb az osztályban, ez kétségtelen. - vontam meg a vállam, mire Krisztián megajándékozott egy 'ugyan már' mosollyal.
Osztályfőnökin nem igazán figyeltem oda, pedig a gömbről is szó volt, meg hogy egy hét múlva mindenki megkapja a kívánságot. Kíra szokatlanul csendben ült mellettem. Bézs gatyát, kék tornacipőt és egy hatalmas farmeringet viselt, amiben ketten is bőven elfértünk volna. Haját copfba kötötte és egy nagy kék masnit tett bele. Csinos volt, mint mindig. Persze, a maga fura módján. Körbejárattam a tekintetemet a termen. Mindenki el volt foglalva, de senki sem a tanárra figyelt.
- Nos, akkor ma délután tartunk egy válogatást. A szerdai angol órán szóltam, hogy mindenkinél legyen szövegkönyv! Fél kettőre mindenki jöjjön a díszterembe! - csapta össze a tenyerét Kovács tanár úr.

- Showtime! - böktem oldalba Kriszt.
- Mit nem adnék azért, ha kihagyhatnám! - mondta színpadiasan.
- Na, gyere, meghívlak egy pizzára!
Amíg sorba álltunk a büfénél, végig arról próbáltam meggyőzni, hogy mindenképpen főszerepet kell kapnia, de nem jártam túl sok sikerrel.
- Két sonkás pizzát kérek! - mondtam mosolyogva, mikor sorra kerültünk. A pizzák hamar elkészültek. Épp a két tenyeremen egyensúlyozva furakodtam kifelé a tömegből, mikor muszáj volt megtorpannom.
- Ó, te jó ég! - nyögtem vigyorogva.

Ha Krisztián nem veszi ki a kezemből, a kajánk tuti a földön landol.
- Nézd! Nézd már!
A karjába csimpaszkodtam, akár egy kisgyerek és az aula felé mutogattam. Pont arra, ahol Kíra és Csanád épp abban a pillanatban csókolták meg egymást újra.

I. / 23. rész * Egyetlen kívánság

Drága - maradék - olvasóim!

Ennyi kihagyás után nem is tudom mit írhatnék előszó gyanánt. Csak remélem, hogy nem tűntetek el teljesen. Tudom, hogy sokáig nem volt új rész, ennek több, kisebb-, és egy nagy, összetett oka is van, de erre most nem térnék ki, mert nem akarok panaszkodni/ untatni benneteket! :) A lényeg, hogy újra itt vagyok, mivel éppen itthon fekszem, betegen, volt időm befejezni ezt a részt is - végre, valahára. Csak annyi hozzáfűzni valóm lenne, hogy ez a rész elég meghatározó a történet szempontjából, még akkor is, ha jelentéktelennek tűnik! ;)

Kívánom, hogy ezt a részt is legalább annyira szeressétek, mint az eddigieket!

Eszti :)

~~~~~~~~

A szobám plafonja sosem volt túl érdekes. Mégis gyakran bámultam. Mikor péntek délután elindultam Krisztiánnal, nem éppen erre számítottam. Csaba otthon volt, de pont úgy, ahogy általában, figyelemre sem méltatott. Mivel elég kínos volt egy idegen házban ácsorogva arra várni, hogy a srác, akibe beleestem, esetleg rám néz, vagy hozzám szól, hamar eljöttem.

Krisztián bocsánatkérő pillantásokkal nyitotta ki nekem a kaput, majd egyedül, mellkasomban nyomó érzéssel indultam haza. Idő közben az eső is leeredt. Lassan, mélázva sétáltam, holott busszal akár húsz percbe sem tellett volna haza jutnom. Mire átléptem a küszöböt, a szövetkabátom csurom víz volt, a cipőm beázott, hajam nedvesen tapadt a homlokomra.

A kis kiruccanásomnak meg is lett az eredménye, ugyanis másnapra belázasodtam, vasárnap pedig a doki tüdőgyulladással, torokgyulladással és egy egy hétre szóló igazolással küldött haza. Na, meg egy csomó sablonos utasítással, miszerint, feküdjek, ne erőltessem meg magam, szedjem a gyógyszereet rendesen és ha bármi panaszom van, menjek vissza.

A hétfőt még kihúztam valahogy, forró teát iszogattam, olvastam, de kedden már borzalmasan unatkoztam.

Szinte megváltásként hatott, mikor valaki csengetett. Kipattantam az ágyból, és a tekintetemet rabul ejtő plafon bűvöletéből kitérve lecaplattam a lépcsőn.

Kíra szélesre tárt karokkal ugrott a nyakamba. Térdig érő, sötétkék gumicsizmát viselt, világos farmerral, fekete szövetkabáttal és egy hatalmas lila sállal. Ahogy megölelt teljesen összevizezett.

- Szia! - köszöntem mosolyogva, és betessékeltem.

- Ah, el sem hinnéd, milyen uncsi a suli nélküled. Csak enni tudok...

Összébb húztam magamon a pulóvert és belekucorodtam az egyik fotelbe. Kíra elnyúlt a kanapén és mesélni kezdett. Nem sok mindent hagytam ki, ez azért kicsit jobb kedvre derített.

- Hoztam neked leckét éés törin két füzetbe jegyzeteltem. Remélem nem baj, ha beletúrtam a szekrényedbe és elhoztam néhány cuccot, amire szükséged lehet.

- Ó, köszönöm szépen - mosolyogtam Kírára. - És a többiek?

- Lénáék üzenik, hogy jobbulást, Krisztián azt mondta, lehet, hogy a héten benéz, ha nem baj, Áron pedig ezt a képet küldi sok szeretettel. Ó, és az aulában van egy rohadt nagy gömb. Ne kérdezd, miért, mert ötletem sincs! - nevetett, miközben felém fordította a mobilja képernyőjét. Áron vigyorgott vissza rám, előtte egy asztalon hatalmas fagylaltkehely, a kép alatt a következő felirattal: 'Hahaha, jobbulást! :D'

- Milyen édes! - mondtam ironikusan, majd visszanyújtottam a készüléket. Nem is tudom mire számítottam. Talán a lelkem mélyén vágytam arra, hogy Csaba is üzenjen valamit. Akármit. Bármit.

Kíra egészen hatig nálunk maradt. Mikor elment, megint üresség költözött belém. Visszabújtam az ágyamba, és magam elé húztam a laptopom. Facebookon nélkülem is mindig zajlottak az események. Léna Verával együtt pózolt a kori pályán, Áron lecserélte a profilképét, Olivér megosztott egy csomó olyan videót, amiben a deszkások hatalmasakat esnek és össze-vissza törik magukat. Bence posztolt egy képet, amin fizikán pózol néhány osztálytársunkkal, amolyan selfie stílusban.
Hirtelen egy chat ablak ugrott fel a böngésző sarkában. 'Na, életben vagy még? :P' - olvastam Csaba sorait. Szívem nagyot dobbant, és a fülem mögé tűrtem egy elszabadult tincset. Villámgyorsan válaszolni akartam, de aztán úgy döntöttem, hagyom egy kicsit, nehogy azt higgye, hogy a világ körülötte forog. Még akkor sem, ha az én világom tényleg körülötte forgott. Végül válaszoltam: 'Jobban vagyok, köszi :)'
Unottan böngésztem az újdonságokat, amíg arra vártam, hogy Csaba ismét írjon valamit. Csakhogy semmit sem írt. Este tizenegykor csalódottan csuktam le a laptopom fedelét, és az oldalamra gurulva a mellkasomig húztam a térdeim. Elveszettnek éreztem magam, a torkom kapart, mintha ezer tűvel szurkálnák. Aztán a betegség, a reménytelenség és a csalódottság szülte könnycseppek elkezdtek legördülni az arcomon.

* * *

Péntek reggelre annyira jól éreztem magam, hogy anya minden fenntartásának ellenére úgy döntöttem, bemegyek a suliba. Ugyan Kíra minden nap tiszteletét tette nálam, hiányzott a többi osztálytársam is, meg úgy egyáltalán, hogy emberek közt legyek. Ahogy beléptem a kapun, valóban egy hatalmas gömbbel találtam szemben magam. Néhány idősebb diák épp egy-egy cetlit dobott be az oldalán tátongó kis rések egyikén. Összevont szemöldökkel mentem a földrajz terem elé, de ajkam rögtön mosolyra húzódott, ahogy megláttam az osztályom.
- Nem hiszek a szememnek! Te még életben vagy? - kérdezte nevetve Krisztián, mikor odaléptem hozzá a folyosón.
- Hát a mai világban azért ritkán halnak bele egy tüdőgyulladásba - vontam meg a vállam.
- Épp ma akartam elmenni hozzád. De ezek szerint már felesleges.
Csendeben ácsorogtunk egymás mellett, ami igencsak szokatlan volt. Biztos voltam benne, hogy nem meri felhozni a pénteki történéseket, de én sem akartam beszélni róla. Így csak álltunk.
Földrajz óra után kémia következett, majd tesi. Magam is meglepődtem, hogy mennyire megörültem a lány öltöző dohos szagának. Tényleg hiányzott a suli. Mélyet szippantottam a tornapólóm frissen mosott öblítőillatából, ahogy felvettem, és mikor átöltöztem besiettem a terembe. A plafon alatti, félkör ívű ablakokon át látni lehetett az eső monoton szitálását. Fellélegeztem, hiszen ez azt jelentette, hogy a kinti futást mára megúsztuk. Kíra kicsivel utánam érkezett. Együtt nyúltunk el a tornaterem parkettáján, figyeltük a neonok villogását, és a becsengetésre vártunk. A nagy teremből áthallatszott a kosárlabda pattogása, a fiúk kiáltozása.
Ezekben a percekben gondoltam bele először, hogy Krisztán min mehetett keresztül az elmúlt hónapokban. Szinte éreztem ahogy összefacsarodik a szívem. Főleg, ahogy felidéztem, milyen is, mikor együtt vagyunk. Mióta igazán jóban lettünk, egyre inkább megfigyeltem, hogy az osztályban csendes, ha viszont velem van, be nem állt a szája. Mindig olyan vidám és közvetlen. Mintha két különböző személyiséget egy testbe zártak volna.
Becsengettek. A többi lány lassan beszivárgott a terembe. Mindenki a maga kis társaságában ácsorgott és beszélgetett. Kíra és én pedig csak hevertünk a terem közepén, széttárt karokkal, csendesen. Mindenki furcsa pillantásokkal méregetett minket, de nem érdekelt. Másnak lenni néha jó. Olyankor úgy érzed, különleges vagy, hogy más nem teszi azt, amit te megteszel.
Persze ez a pillanatnyi, filozofikus énem elillant, mikor Szíj tanárnő belépett és elordította magát.
Ez alatt a pár hónap alatt, amit a gimiben töltöttünk, már sikerült megtanulnunk, hogyan lehet az üvöltésbe kódolt üzeneteit megfejteni. Így, miután nagy nehezen felálltunk, kezdődhetett a teremkörök monoton lefutása. Ez az óra egyébként nem volt annyira vészes, sőt a csengő előtti öt perces kidobós igazi kincsnek számított. Mondjuk, meg is érdemeltük, miután az egész órát sorversenyzéssel töltöttük.
Tesi után, kivörösödött fejjel, elkenődött szempillaspirállal baktattam fel az énekterembe, és imádkoztam, hogy ne bámuljanak meg a folyosón, mivel elég szörnyen festettem. Leültem a helyemre, az ablak alá. Jobbra tőlem, Krisztián helye még üres volt, a balomon lévő padra Kíra már kényelmesen elrendezkedett.
Kerestem egy hajgumit és kontyba rendeztem szőke tincseimet.
Csaba Gáborral együtt érkezett. Bordó pólót viselt, éppen ezért egész nap rendíthetetlenül bámulnom kellett. Ez a szín tökéletesen kiemelte kreol bőrét, sötét haját, és szemeit. Nem is csoda, hogy a szemem minden egyes pillanatban megakadt rajta. Ajkát féloldalas mosolyra húzta, ahogy mondott valamit Gábornak. Aztán észrevette, hogy éppen őt nézem, és még mindig mosolyogva odaintett. Lesütöttem a szemem, és inkább a körmeimet kezdtem bámulni. Kíra mellettem csámcsogva figyelte az eseményeket.
- Ne már! Szánalmas vagy! Gyerünk, nézz a szemébe! Így csak a szerencsétlen, reménytelen esetek viselkednek! - sziszegte melltettem. Válasz helyett kikaptam a kezéből a szendvicsét, és rohanni kezdtem. Kíra döbbent tekintetét még éppen sikerült elkapnom. Aztán a következő pillanatban megbotlottam és elterültem a terem padlóján. Az osztály nagy része odakapta a fejét, és mikor megláttak, kitört belőlük a röhögés. Pláne azok után, hogy Kíra rám vetette magát, és a nevetéstől sírva próbálta megkaparintani a kajáját. Mikor végre elérte, felpattant és nyelvet öltött rám. Nevetve terültem szét a padlón, és nem érdekelt, mit hisznek a többiek. A hangzavart egyszer csak egy hangos kiáltás szelte ketté.
- Nézd, Csaba, Málna a lábaid előtt hever! - ordította Áron röhögve. Erre hirtelen felültem és körülnéztem. Semmi kétség, csak én lehettem ennyire szerencsétlen, hogy épp Csaba előtt tanyázzak el, majd fetrengjek röhögve. Kíra kinyújtotta a szabad kezét, hogy talpra állítson, majd vörös fejjel meghajoltam, és visszasiettünk a helyünkre. A hajam teljesen szétzilálódott, az arcom nedves volt a könnyektől. Megigazítottam a pólóm, aztán elővettem a lehető leggonoszabb nézésemet, és Kíra felé fordultam.
- Á, felejtsd el! Hiszen te is tudod, hogy imádsz! Nem is akarsz haragudni rám! - mondta Kíra édes mosollyal.
- Jól van. Legyen - húztam össze a szemem. - Egy szendvics az ára annak, hogy megbocsátsak.
Szinte láttam, ahogy kifutott az arcából a vér. Erre hangosan felnevettem.
- Tessék - nyújtott felém végül, egy sajtos rudat. Mikor érte nyúltam, visszahúzta, majd drámai hangon folytatta: - De ígérd meg, hogy vigyázni fogsz rá!

* * *

Ofő óra előtti szünetben éppen békésen ücsörögtem a padom tetején. Elég hideg volt a teremben, és én hülye, egy szál kardigánban jöttem el otthonról. Mivel a kabátomat nem akartam felvenni, így a fagyoskodást választottam. Egészen addig, míg Áron oda nem jött hozzám.

- Tessék - nyújtotta felém a pulóverét.

- Ööö, ezt most miért? 

- Málna, két percen belül megfagysz, ha nem veszed fel - röhögött. - Lila a szád és remegsz. Aztaaa. Képzeld ebből nekem az jött le, hogy fázol. Nem is értem, miért! - forgatta meg a szemét.

- Köszi.

Belebújtam. Nagy volt rám, pontosabban a combom közepéig ért, és a kezeim ki se lógtak belőle. Áron ezt nemes egyszerűséggel csak egy röhögéssel díjazta, aztán meglátta, hogy Bence éppen ,,kidekorálja" az egyik, teremben lévő plakátot, elrohant, hogy besegítsen. Kellemes borzongás futott végig a testemen, ahogy lassan átmelegedtem. Elvigyorodtam, ahogy eszembe jutott, Áron a múltkor edzésen is pont így jött oda hozzám, pulóverrel  kezében. A különbség annyi volt, hogy most szükségem is volt rá. Ahogy végignéztem magamon feltűnt, hogy ugyanazt a pulcsit viselem, amit akkor is felkínált.
Felálltam és kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat.
- Málnaaa! Idejönnél egy pillanatra? - intett felém Vera széles mozdulatokkal. Készségesen odacammogtam.
- Mit szeretnél?
- Segítened kéne, mert Léna nem hajlandó elismerni, hogy nekem jól áll a vörös rúzs, neki pedig nem.
Ide-oda járattam köztük a tekintetemet. Hiszen ikrek voltak, ezt bárki megmondhatta! De amióta ismertem őket lassan észrevettem, a hasonlóság csak külsőre ennyire egyértelmű. Egyikük sem volt túl jó tanuló, de Léna eszméletlenül táncolt, és majdhogynem minden sportban jeleskedett. Gyönyörű volt, talán szebb is Veránál. Vera inkább gyerekes volt, éretlen, de olyan szerethető módon. Kívülről úgy tűnt, mindenben egyet értenek, de ez szinte sosem volt így. Mindössze, az évek során, megtanulták, hogyan veszekedjenek úgy, hogy mások azt csak ártatlan társalgásnak véljék.
Észre se vettem mennyire elbambultam. Léna és Vera várakozó pillantással néztek fel rám. Nagyot sóhajtottam, aztán széttártam a karom.
- Az ég szerelmére, hiszen ikrek vagytok!
- Köszi, eddig mi is eljutottunk. De Lénának olyan kicsi a szája. Nekem sokkal jobban áll. - zárta rövidre a témát Vera.
Én amolyan 'mosom kezeimet' stílusban hátrálni kezdtem vissza, a padom felé. Kíra még mindig nem volt a teremben és el sem tudtam képzelni, hol lehet.
Leültem, keresztbe fontam a karom, és csak néztem az osztályt. Olyan sokan voltak. És mindenki olyan hangos volt.
- Na, mi a terv mára?
Észre sem vettem, hogy Kíra bejött a terembe. Csodálkozva néztem rá.
- Mi vagy te, valami nindzsa? - nevettem. - Hol voltál? Egész szünetben egyedül lődörögtem.
- Hosszú volt a sor a büfében - vonta meg a vállát.
A szünet utolsó öt percében a srácok áttértek a vizes palackkal való focizásra, így Kírával, behúzott nyakkal kiosontunk a folyosóra. Itt ugyan még nagyobb volt a zaj, de legalább a fejünk biztonságban volt.
- Kíra?
- Hm?
- Hol van a kajád? - néztem rá.
- Milyen kaja?
- Hát, amit a büfében vettél - forgattam a szemem.
- Azt hitted, hogy majd eljut a teremig? - nevetett fel. - Amúgy meg, csak egy Sport szeletet vettem.
- Ne! - tettettem szörnyülködést. - Még a végén elfogysz!
Összenevettünk. Előttünk Rita és Panka sétált el. Rájuk köszöntünk. Mosolyogva megálltak, aztán mellénk telepedtek a meleg radiátorra.
- Tényleg igaz, hogy Emese Balázzsal jár? - kérdeztem egy kis idő múlva.
- Hát, eléggé úgy néz ki. Egész hétvégén nálunk volt. Brr. Én szeretem meg minden, de ez azért elég gusztustalan - forgatta a szemét Panka. - Már azt sem értem, mit eszik a bátyámon. Ha látná, hogy néz ki, mikor spagettit dugdos az orrába és egy szál boxerban Real Madrid himnuszt énekel, tuti szakítana vele!
Ezen mind nagyot röhögtünk.
- És Peti? Hogy viseli? - kérdezte Kíra.

- Őszintén szólva a buli óta nem láttam. Bár nem is nagyon figyeltem - vont vállat Panka.
- Ssss. Itt jön Emese! - suttogta Rita, aki csak akkor szólalt meg, mikor tényleg nagyon muszáj volt.
Kétség kívül elvont lánynak ismertem meg. Amolyan igazi művészléleknek. Általában feketében járt, és egészen októbertől csak bakancsot hordott. Állítása szerint kényelmes, jól lehet benne futni a busz után, és nagyot tud rúgni a seggfejek sípcsontjába, akik néha leszólítják a buszon.
Emese megeresztett felénk egy mosolyt, aztán tovább ment, be, a hatos terem ajtaján, ahol hamarosan kezdődött az órájuk.
- Szerintem menjünk be mi is. Két perc és csengetnek - javasolta Panka.
Így Kírával kettesben visszamentünk az osztályba.
Erika csengetéskor lépett be az ajtón. Ma is nagyon csinos volt. Persze, mikor nem volt az?
Piszkos kék derékszoknyát, Fekete, csipkés gallérú inget, és szegecses bakancsot viselt. Táskáját lazán vetette a vállára. Csendesen helyet foglalt mögöttünk, és elővette a mobilját.
- A mai óra témája pediiiig... na, valaki, dobpergést! - nézett körbe Kovács tanár úr elégedetlenül. Végül Olivér és Bence egyszerre kezdték püfölni a padjukat.
- Csodás! Na, szóval... a mai óra témája a... Karácsooony! Pontosabban az osztályon belüli ajándékozás.
Gondolom nem a szemforgatós, 'mire jó ez?', és ehhez hasonló reakciókra számított. Bár én, személy szerint, nagyon is szerettem a karácsonyi, meghitt kis ünnepségeket, mézeskaláccsal, sütivel és sok nevetéssel, amikor mindenki együtt volt, az egész osztály, és tényleg úgy érezhettem, hogy minden tökéletes.
- Naa, gyerekek, kicsivel több lelkesedést! Ez nem olyan lesz, mint amit már megszokhattatok!
Kovács tanár úr felült a tanári asztal szélére és összefonta az ujjait.
- Itt, a Szent Imre Gimnáziumban, van egyfajta hagyomány. Az egész iskola részt vesz benne, így ez alól ti sem húzhatjátok ki magatokat! December elsejéig, az előcsarnokban felállított plexi-gömbbe, minden egyes diák bedob majd egy kívánságot. Persze ennek teljesíthetőnek kell lennie, mert, amennyiben nem az, a lapon kötelezően feltüntetett szekrényszámok alapján megtaláljuk a kívánság tulajdonosát.
Kírával összenéztünk, hiszen így már értelmet nyert a 'van egy rohadt nagy gömb az aulában' kijelentés.
- Majd, december hatodikán - folytatta az ofő, - Mindenki talál majd egy cetlit a szekrényében, rajta a kívánsággal, amit december huszadikáig teljesítenie kell. Ha az illető moziba akar menni, hát vigyétek moziba, ha fagyit akar, hát hozzatok neki azt! A lényeg, hogy mindenki teljesítse a kívánságot! Hiszen jobb adni, mint kapni! Természetesen az a legjobb, ha a másik fél nem tudja meg, hogy te teljesítetted a kívánságát. Van kérdés? - nézett körbe végül.
- Ez eszméletlen jó! - mondtuk szinte egyszerre Kírával. Erika mögöttünk felemelte a kezét.
- Tanár úr, és mi van, ha nem tudom teljesíteni?
- Nos, Erika, ha tudod, hogy mindent megtettél, nyilván nem lesz lelkiismeret furdalásod, de én a helyedben még a mindennél többet is megtenném - mondta az osztályfőnök mosolyogva.
Észre sem vettem, milyen gyorsan elrepült ez az óra is. Furcsa érzés volt úgy hazamenni a hétvégére, hogy mindössze egy napot töltöttem suliban az ötből.
Begomboltam a kabátom, hátamra vettem a zsákom, és elindultam az aula felé. Ahogy elhaladtam a gömb mellett, hirtelen megtorpantam.
- Elnézést? - léptem oda a portáshoz.
- Miben segíthetek? - tolta feljebb a szemüvegét.
- A gömbbe bármilyen papírt bedobhatok, vagy van valami szabvány?
- Egy pillanat - mosolyodott el. - Hányas a szekrényszámod?
- 365.
Kis idő múlva egy egyszerű golyóstollat, és sima, fehér papírlapot adott a kezembe. A papír sarkára, fekete tintával a 365-ös szám volt nyomtatva.
- El is viheted ha szeretnéd. Több papírra is írhatsz, ha levelet szánsz a jótevődnek, de ha így teszel, tedd bele egy borítékba és hozd vissza nekem, hogy lepecsételhessen. Tudod, fő a sportszerűség - kacsintott.
Kedves arcú, korosodó nő volt, lángoló, vörös hajjal.
- Értem. Köszönöm a segítséget! - mosolyogtam.
Mikor kiléptem a kapun, megcsapott a jeges, novemberi szél. Mosollyal az arcomon sétáltam át a parkon. A játszótér üresen kongott, a hintákat csak a szél hajtotta. Előre- hátra.
A fülemre húztam a sötétbordó, kötött sapkám, és ütemes léptekkel indultam meg a buszmegállóba.

* * *

Magam elé fektettem a hófehér lapokat, kezembe fogtam a tollat. Aztán letettem, és inkább felálltam az asztaltól. Alaposan végig akartam gondolni, mit vetek papírra. Jól akartam csinálni. Persze, tudom, hogy ez ebben a helyzetben hülyén hangzik. Hiszen itt nem volt jó, és nem volt rossz. Mégis úgy éreztem, hogy ha igazán kívánni szeretnék valamit, valamit, amire tényleg vágyom, minden lehetséges információt meg kell adnom a leendő jótevőmnek. Így újra helyet foglaltam, kényelmesen elhelyezkedtem, és leírtam az első szót, ami hirtelen befúrta magát a gondolataim közé.