2014. június 25., szerda

I. / 24. rész * Ó, te jó ég!

Drága Olvasóim!
Itt is van az új fejezet, várható majd egy rendszeresítés a nyárra, mondjuk hetente, vagy két hetente lesz új rész, mindenképp fix időpontban fogom hozni őket. Egyelőre úgy néz ki, hogy minden szerdán lesz rész, szólok ha ez módosulna, infóért figyeljétek a chatet, vagy írjatok e-mailt! 
( mylifedonotcross@gmail.com )
Tűkön ülve várom a véleményeteket, főleg arról, ami nem tetszik, vagy ti máshogy képzelitek el, vagy mit tudom én! A lényeg, hogy adjátok a tudtomra, hogy mit gondoltok! Ehhez ajánlanám figyelmetekbe a Kérdezz-felelek fület a menüsorban, de örömmel fogadom a komikat és a pipákat is! Illetve nagyon köszönöm a türelmeteket, és azoknak a visszajelzéseit, akik folyton nyaggatnak az új rész miatt! :) Sokat jelent ez nekem <3
Kellemes olvasást! ;)
Eszti :)


Egész hétvégén izgatottan vártam a hétfőt. A szüleim nem igazán értették, mi bajom van, de mikor beszámoltam nekik a karácsonyi kívánságokról anyu is belelkesedett. Aput meg amúgy is csak a munkája, a Green Day és a kosárlabda kötötte le, úgyhogy nem vettem a lelkemre a dolgot.
Mikor hétfő reggel beléptem a kapun, és megláttam a gömböt, elképedtem. Már félig tele volt sárga színű borítékokkal és hófehér lapokkal. Nem gondoltam volna, hogy a felsőbb évesek is ennyire komolyan veszik ezt az egészet.
A délelőtti portást nem ismertem, így csak átnyújtottam neki a levelem, aztán vártam, hogy elvégezze a szükséges intézkedéseket. Sárga borítékba csúsztatta, majd lepecsételte és a kezembe nyomta a kívánságomat. A mellkasomhoz szorítottam, és a gömbhöz sétáltam. Egy keskeny részhez illesztettem és bedobtam. Nagy sóhaj szakadt fel belőlem. Akkora idióta vagyok! Mégis ki a fene tudná teljesíteni ezt a kívánságot?! A kabátomat gyorsan begyömöszöltem a szekrényembe, aztán felsiettem a matek terembe.
- Jó reggelt! - ültem le mosolyogva Krisz mellé.
- Mire ez a nagy vidámság? - vonta össze a szemöldökét.
- Bedobtam a kívánságom!
Őszintén szólva a mosolyom inkább kényszer volt, őszintének egy cseppet sem neveztem volna. A kívánságom kész röhej volt, és már nem tehettem semmit.
- És ettől ennyire boldog lettél? Ha ez ennyire felvidít, bedobhatod az enyémet is! - röhögött.
- Hülye vagy! - forgattam a szemem.
- Na, és mi állt a kívánságodban?
Kinyújtottam a nyelvemet, aztán elővettem a matek füzetem.
- Oké - vontam vállat egy kis idő után. - Csabát kívántam.
Krisztián olyan hangosan nevetett fel, hogy a tanár szúrós szemmel fordult felénk.
- Ezt nem mondod komolyan, ugye? - nézett rám még mindig röhögve.
- Ezeket a kívánságokat teljesíteni kell, nem? Hát akkor szerintem megért egy próbát! - mondtam sértődötten, miközben próbáltam magamat is meggyőzni.
- Van benne valami. De akkor is? - mondta fejcsóválva, és a szemem sarkából láttam, hogy még mindig nevet.
A matek pont annyira volt érdekfeszítő, mint általában. Az egész órát végig hülyültem Krisztiánnal, bár ez inkább abból állt, hogy ő kiröhögött én meg valami durva sértést vágtam a fejéhez, amitől még jobban elkezdett röhögni.
Már alig vártam, hogy újra lássam Kírát. Nem kellett sokáig hiányolnom. Amint tehette, mindig gyorsan elmenekült a bontott órákról. Erikával még mindig nem voltunk túl jóban. Bár az tény, hogy az utóbbi időkben háromszor is szóba állt velem. Ezt haladásnak tekintettem, még akkor is, ha a háromból kétszer csak közölte, hogy álljak kicsit arrébb.
- Málna, Málna, Málnaaaa!
Kíra, mint minden reggel, most is elemében volt. Fáradtan vánszorogtam mellette a folyosón.
- Kíra, te kívántál már?
- Öm, igen. De majd csak akkor dobom be, ha muszáj lesz. Hátha meggondolom magam - mosolyodott el. Úgy tűnik, még léteznek megfontolt emberek - súgta az elmém értelmesebbik fele, iróniától csöpögve.
- És mit? - kérdeztem.
- Jó, oké, elmondom. De igazából nincs jelentősége. Vagyis, ah... Jesszusom! Nem a kívánságom a fontos! - temette az arcát a tenyerébe. Kíra zavarodottsága rögtön elfeledtette velem a kívánságos incidenst. Tágra nyílt szemekkel próbáltam megfejteni, mi lehet a háttérben.
- Hm. Na, jó. Nem sűrűn látlak ilyennek! - nevettem fel. - Tudod, te mindig olyan összeszedett, boldog, és kiegyensúlyozott vagy! Meg éhes!
- Ah, ne is mondd! Gyűlölöm, hogy most ilyen vagyok! és az a legrosszabb, hogy ma még csak egy szendvicset ettem!
- Hé, Ki vagy te és hová tüntetted a barátnőmet?!
- Agrhh. Délután ráérsz? - nézett fel rám.
- Attól függ, mire.
- Beszélnünk kell!
- Csak vicceltem. Neked bármikor ráérek, de így már sokkal jobban hangzik!
Kíra szorosan átölelt. Ott álltunk, a folyosó kellős közepén, és valószínűleg borzalmasan útban voltunk. De nem számított. Ott, és akkor egyáltalán nem érdekelt.

* * *

Krisz és Kíra lábat lógatva ücsörögtek egymás mellett a padon. Kíra elmélyülten magyarázott valamit, azzal a kedves mosolyával, amit általában nálam is bevet, mikor matekból korrepetál. Nem látszott rajta, hogy ideges lenne a ma délután miatt, de én eleget izgultam helyette is. Az sem segített, hogy a nap folyamán legalább százszor elátkoztam magam, amiért bedobtam azt a borítékot. Csengetéskor odavánszorogtam Kíráékhoz, de Krisz már ment is a helyére.
Az angolóránk nem a szokványos, sablonos módon kezdődött, ugyanis az osztályfőnök egy halom papírral érkezett.
- Gyerekek! Eget rengetően fontos dolgunk van! Mindenki üljön le és fogja be! Köszönöm!
Nagy nehezen letette a papírkupacot majd megigazította a mellényét.
- Nos. Mivel idén kilencedikesek vagytok, így a ti feladatotok a karácsonyi műsor megszervezése és összeállítása. Négy osztály van az évfolyamon. A 9.b osztály már elvállalta a zenés műsorszámokat, mivel ott elég sokan játszanak hangszeren. A 9.d -sek lecsaptak a világításra és az egyéb technikai érdekeltségű dolgokra. Mivel a 9.a osztályfőnöke már év elején jelezte, hogy ők a teremrendezést, illetve a takarítást vállalják, kizárásos alapon nektek maradt a színdarab.
Értetlen és unott morajlás futott végig a termen.
- Most ez komoly? - nyögte be Olivér.
- Úgy nézek ki, mint aki nagyon jó kedvében van? - vonta fel a szemöldökét az ofő. Majd néhány perc után folytatta: - Valóban, nem vagyok jó kedvemben, amikor mindössze egy hónapunk lesz a darab összeállítására, megrendezésére és begyakorlására. A karácsonyi műsor mindig színvonalas, ezért ezt a feladatot maximálisan komolyan kell vennetek. És ezt nem én, hanem az igazgatóság üzeni!
Lassan mindenki elcsendesedett, ahogy felfogták, mi is fog történni, és ez az arcokon is tükröződött.
- Remek! Ezek itt a szövegkönyvek - mutatott az óriási kupacra. - Ha elhagyod, a saját pénzeden csináltatsz újat! Fiúk, lennétek szívesek?
Az első sorban ülő srácok elkezdték szétosztani a szövegeket. Mikor elém is levágtak egyet, érdeklődve olvastam el a címet. Jégbe zárva, ez állt rajta, dőlt betűkkel. Nem ismertem a darabot. Még csak nem is hallottam róla soha.
- A darabot a 11. évfolyam egyik kiemelkedő tanulója írta. Nagyon kevés az időnk. Musicalről van szó, így mindenképpen fontos, hogy odafigyeljetek. - sóhajtott. - Eredetileg már szeptembertől próbálnunk kellett volna, de a dráma tanárnő csak most ért vissza egy külföldi utazásról. Gondolom érzékelitek, hogy elég súlyos a helyzet, ezért minden délutánotokat szabaddá kell tennetek, amennyire csak lehetséges!
- Tanár úr! Az senkit nem zavar, hogy kb. hárman tudnak énekelni az osztályban? A háromból meg egynek sincs kedve ehhez az egészhez? - kérdezte Bence, miközben a székén hintázott.
- Nem kívánságműsor, gyerekek. Ez van! - tárta szét a karját az Ofő. - Egyébként pedig nem mondom, hogy feltétlenül énekelnetek kéne, mert már egyeztettem az énektanárnőtökkel. - ráncolta a homlokát. - Ma délután beszélek a darab írójával is és meglátom, mit tehetek!
Hátrafordultam, hogy láthassam Krisztián arcát. Mikor találkozott a tekintetünk, elhúzta a száját. Sóhajtva néztem magam elé, aztán végig simítottam a vastag papírköteg tetején, és felnyitottam.

* * *

- Ah, beleszerettem!
Támolyogva hagytam el az angol termet Krisztián oldalán. Kíra csengetéskor belátta, hogy nem sokra megy most velem, így elrohant a cuccainkért.
- Nem vagy az a hűséges típus ugye? - röhögött ki. - Előbb Csaba, aztán én, aztán megint Csaba, aztán ez a  gazdag, szőke gyerek... - sorolta nevetve.
- Nate! A neve Nate! - húztam össze a szemöldököm. - Egyébként pedig nem a pénze a legfőbb jó tulajdonsága!
- Szerinted miért lett egy dráma főszereplője? A haja miatt? - röhögött még jobban. Dühösen fejbe csaptam a szövegkönyvemmel.
- Hol van már Kíra?
Lábujjhegyre álltam és körülnéztem a folyosón. Sajnos még így sem láttam ki a tömegből. Krisz pedig lenézett rám és csak vörös fejjel röhögött. Fújtatva ültem le az egyik padra.
- Gyűlöllek!
- Hát, két hete még szerettél. Azt hiszem, ez nálad állandóan változik! - vigyorgott.
- Kíra! Végre itt vagy! Ha egy perccel később jössz már megfojtottam volna!
Villámló pillantást vetettem Krisztiánra, aztán belebújtam a kabátomba.
- Hát, lányok, akkor holnap! - intett Krisztián.
- Ah, nem megy. Nem tudom utálni! Pedig néha ráférne! - sóhajtottam fel, mikor kiléptünk az iskola kapuján. - Hozzád, vagy hozzánk?
- Nem akarunk beülni a plázába, egy forró csokira?
- Hajaj, megvesztegetsz, nagy lesz itt a baj!
- Bolond vagy! Na, gyere menjünk, mert megfagyok!
Kíra karon ragadott és végigrángatott a parkon. A plázába belépve kellemes meleg csapott meg, és gyors éttermek jellegzetes fűszerszaga. A kedvenc kávézónkba mentünk. Itt mindig rengeteg habot és sok csokiszórást kaphattál a kávédra, és az íze olyan volt akár a mennyország. Három forró csokit rendeltünk, nekem extra habbal, Kírának eleve dupla adagot. Egy aranyos, félreeső asztalt választottunk. Levettem a kabátom és kényelmesen elhelyezkedtem a bőr borítású padon.
- Nooos?
Belekortyoltam a csokimba, ismét elolvadtam az ízétől. A forró bögrét markolászva, várakozón néztem Kírára
- Ah, gyűlölöm! Na, jó. Szóval. Ez a dolog már év eleje óta tart. Mármint nem komolyan, csak úgy, tudod. De pénteken, Áron, Bence, Csanád és Olivér bent maradtak kosarazni. Én meg éppen jöttem az ének tanártól, mert lesz valami verseny és szeretné, ha arra az időre beszállnék hozzájuk. Na, de ez lényegtelen. Szóval elsétáltam a szekrényemhez - mondta.
- Ez eddig nagyon érdekes - forgattam a szemem.
- Szerelmes vagyok.
Kis híján kiköptem a forró csokit.
- Miiii? Jesszusom! És én hol voltam, amíg ez történt? - döbbentem le, közben pedig folyton azon kattogtam, hogy hogyan függ ez össze a kosárral, meg az énekversennyel.
- Bocsánat, hogy nem szóltam. Csak annyira furcsa volt az egész. El sem hittem, hogy komolyan gondolja, mert hát tudod milyen, és ahh, nem bíztam benne, most meg...
Halvány mosollyal néztem Kíra arcát.
- Kiről van szó? Csak nem...? - tátottam el a szám. - Á, Krisztián az?
- Dehogy! Őt hat lóval sem lehetne..., meg aztán nem is akarom.
Ezek után ötletem sem volt, ki lehet az.
- Akkor?
- Ígérd meg, hogy nem nézel hülyének, vagy ilyesmi.
Kíra ragyogó, barna szemei egyenesen felém csillantak a félhomályban. Aprót bólintottam. Egészen közel hajolt hozzám, aztán a fülembe súgta. Ajkaim szétnyíltak a csodálkozástól. De aztán hatalmas mosolyra húzódtak.

* * *

Kedd reggel úgy rohantam a suliba, mintha az életem függne tőle. Annyira boldog és izgatott voltam, hogy madarat lehetett volna fogatni velem. A kövezett utat, ami a járdától az iskoláig vezetett, magas, öreg tölgyek övezték. Az egyik fa tövében korhadozó pad állt. Odasétáltam. Ráülni nem tudtam, mivel az eső teljesen eláztatta, de nem is tudtam volna egy helyben megmaradni. Fel-alá mászkáltam, a bakancsom vizes lett a fűben való ugrándozástól.
Lassan elkezdtek szállingózni az első diákok. Felváltva néztem az órámat és az érkező embereket. Aztán egyszer csak megjelentek. Egymás mellett sétáltak, Kíra zsebre süllyesztett kézzel, folyton felém tekintgetett, fülig érő szájjal. A szám elé kaptam a kezem, hogy magamba fojtsam a feltörő örömsikolyt. Alig vártam, hogy beszélhessek vele.
Egyenesen a második emeleti lánymosdóba rohantam. Türelmetlenül vártam, hogy megérkezzen.
- Ó, te jó ég! - mondtam lassan, tagoltan, mikor Kíra belépett az ajtón. - Ez egyszerűen fantasztikus! - kiáltottam.
Kíra vigyorogva a nyakamba ugrott.
- Szóval, azt mondod...?
- Én imádlak titeket! Már most! Pedig nem is jártok! - ugrándoztam. - Bár azért vannak fenntartásaim. Az eddigi viselkedése alapján nem az a megbízható típus.
- Igen, ezt már tegnap is mondtad. De te nem ismered őt úgy, mint én. Hidd el, nem fog megbántani.
- Azért majd lesz hozzá egy-két szavam! - nevettem fel.
- Úgy néz ki, komolyan vesz. Képzeld, ma reggel elém jött a buszmegállóba!
- Ne már? Komolyan? Na, vannak még csodák! - vigyorogtam.
- Mondtam én, hogy félreismerted - mosolygott Kíra.
- Hát, pont nem ezt nézné ki az ember belőle - csóváltam a fejem, miközben szélesre tártam a mosdó ajtaját.

* * *

Pénteken, ofő óra előtt amolyan 'a legjobb barátnőm szerelmes wááá' állapotban ücsörögtem, pont úgy, mint a héten körül belül mindig. Szegény Krisztián hiába próbálta nekem ecsetelni, hogy mennyire hihetetlenül gyűlöli a tesi tanárukat, nagyjából semmit nem értettem abból, amit mondott.
- Ó, és amúgy Csaba fullra szerelmes beléd, tegnap este, miközben együtt koktéloztunk megmutatta a gyűrűdet. Nagyon zsír. Olyan kerek és fényes. Tuti tetszeni fog!
- Hogy mi van? - kaptam oda a fejem. Valamiért Csaba nevének megemlítése mindig visszaterelte a gondolataimat a valóság síkjára.
- Örülök, hogy valaki még vissza tud rántani - röhögött ki. - De a viccet félre téve, mi a fene bajod van?
- Bajom? - nevettem fel. - Boldog vagyok!
- Nem. Fura vagy! - húzta el a száját aztán elmosolyodott. Megvontam a vállam. Átnéztem a termen, tekintetem elidőzött Csabán. Összeszorult a szívem, így inkább kinéztem az ablakon. Az ég szürke volt és élettelen. Két nap múlva december.
- Várod már a délutánt? - kérdeztem csak úgy, mellékesen.
Az Ofő ugyanis ma délutánra időzítette a szereplőválogatást a karácsonyi színdarabhoz. Egész nap izgatottan lapozgattam a szövegkönyvet. Bár álmomban sem gondoltam, hogy komolyabb szerepet kapok.
- Ez komoly kérdés? Ha ott lesz az ének tanár, nekem végem! Ugye tudod, hogy ez egy musical? Ami annyit jelent, hogy megszívtam! - sóhajtott fel.
- Úgyis mindenkit meghallgatnak. Hátha rád már nem lesz szükség. Bár szerintem mindenképpen jelentkezned kéne a főszerepre.
- Igen, mintha ezt már hallottam volna tőled. Minden egyes szünetben! - forgatta a szemét. - Még jó, hogy nem vagyok szőke! - vigyorodott el.
- Jól mutatnátok Kírával.
- Hogy jön ide Kíra? Komolyan követhetetlen vagy!
- Hát, Kíra megkapja a női főszerepet, te meg a férfit.
- Nem akarok szerepelni.
- Tudom. - mosolyodtam el. - De ha nem találnak nálad jobbat, úgyis muszáj lesz.
Kíra széles mosollyal lépett be az ajtón. Nem akartam letámadni, ezért csak egy hatalmas vigyorral ajándékoztam meg. Zavartan a füle mögé tűrt egy tincset, aztán odasétált Lénához.
- Waaaaa, isteneeem! - temettem arcomat a tenyerembe.
- Nem, nem akarom megérteni - sóhajtotta Krisztián, aztán felállt. - Amúgy meg, miért Kíra kapná a női főszerepet?
- Nem tudom. Ő a legjobb az osztályban, ez kétségtelen. - vontam meg a vállam, mire Krisztián megajándékozott egy 'ugyan már' mosollyal.
Osztályfőnökin nem igazán figyeltem oda, pedig a gömbről is szó volt, meg hogy egy hét múlva mindenki megkapja a kívánságot. Kíra szokatlanul csendben ült mellettem. Bézs gatyát, kék tornacipőt és egy hatalmas farmeringet viselt, amiben ketten is bőven elfértünk volna. Haját copfba kötötte és egy nagy kék masnit tett bele. Csinos volt, mint mindig. Persze, a maga fura módján. Körbejárattam a tekintetemet a termen. Mindenki el volt foglalva, de senki sem a tanárra figyelt.
- Nos, akkor ma délután tartunk egy válogatást. A szerdai angol órán szóltam, hogy mindenkinél legyen szövegkönyv! Fél kettőre mindenki jöjjön a díszterembe! - csapta össze a tenyerét Kovács tanár úr.

- Showtime! - böktem oldalba Kriszt.
- Mit nem adnék azért, ha kihagyhatnám! - mondta színpadiasan.
- Na, gyere, meghívlak egy pizzára!
Amíg sorba álltunk a büfénél, végig arról próbáltam meggyőzni, hogy mindenképpen főszerepet kell kapnia, de nem jártam túl sok sikerrel.
- Két sonkás pizzát kérek! - mondtam mosolyogva, mikor sorra kerültünk. A pizzák hamar elkészültek. Épp a két tenyeremen egyensúlyozva furakodtam kifelé a tömegből, mikor muszáj volt megtorpannom.
- Ó, te jó ég! - nyögtem vigyorogva.

Ha Krisztián nem veszi ki a kezemből, a kajánk tuti a földön landol.
- Nézd! Nézd már!
A karjába csimpaszkodtam, akár egy kisgyerek és az aula felé mutogattam. Pont arra, ahol Kíra és Csanád épp abban a pillanatban csókolták meg egymást újra.