Drága - maradék - olvasóim!
Ennyi kihagyás után nem is tudom mit írhatnék előszó gyanánt. Csak remélem, hogy nem tűntetek el teljesen. Tudom, hogy sokáig nem volt új rész, ennek több, kisebb-, és egy nagy, összetett oka is van, de erre most nem térnék ki, mert nem akarok panaszkodni/ untatni benneteket! :) A lényeg, hogy újra itt vagyok, mivel éppen itthon fekszem, betegen, volt időm befejezni ezt a részt is - végre, valahára. Csak annyi hozzáfűzni valóm lenne, hogy ez a rész elég meghatározó a történet szempontjából, még akkor is, ha jelentéktelennek tűnik! ;)
Kívánom, hogy ezt a részt is legalább annyira szeressétek, mint az eddigieket!
Eszti :)
~~~~~~~~
A szobám plafonja sosem volt túl érdekes. Mégis gyakran bámultam. Mikor péntek délután elindultam Krisztiánnal, nem éppen erre számítottam. Csaba otthon volt, de pont úgy, ahogy általában, figyelemre sem méltatott. Mivel elég kínos volt egy idegen házban ácsorogva arra várni, hogy a srác, akibe beleestem, esetleg rám néz, vagy hozzám szól, hamar eljöttem.
Krisztián bocsánatkérő pillantásokkal nyitotta ki nekem a kaput, majd egyedül, mellkasomban nyomó érzéssel indultam haza. Idő közben az eső is leeredt. Lassan, mélázva sétáltam, holott busszal akár húsz percbe sem tellett volna haza jutnom. Mire átléptem a küszöböt, a szövetkabátom csurom víz volt, a cipőm beázott, hajam nedvesen tapadt a homlokomra.
A kis kiruccanásomnak meg is lett az eredménye, ugyanis másnapra belázasodtam, vasárnap pedig a doki tüdőgyulladással, torokgyulladással és egy egy hétre szóló igazolással küldött haza. Na, meg egy csomó sablonos utasítással, miszerint, feküdjek, ne erőltessem meg magam, szedjem a gyógyszereet rendesen és ha bármi panaszom van, menjek vissza.
A hétfőt még kihúztam valahogy, forró teát iszogattam, olvastam, de kedden már borzalmasan unatkoztam.
Szinte megváltásként hatott, mikor valaki csengetett. Kipattantam az ágyból, és a tekintetemet rabul ejtő plafon bűvöletéből kitérve lecaplattam a lépcsőn.
Kíra szélesre tárt karokkal ugrott a nyakamba. Térdig érő, sötétkék gumicsizmát viselt, világos farmerral, fekete szövetkabáttal és egy hatalmas lila sállal. Ahogy megölelt teljesen összevizezett.
- Szia! - köszöntem mosolyogva, és betessékeltem.
- Ah, el sem hinnéd, milyen uncsi a suli nélküled. Csak enni tudok...
Összébb húztam magamon a pulóvert és belekucorodtam az egyik fotelbe. Kíra elnyúlt a kanapén és mesélni kezdett. Nem sok mindent hagytam ki, ez azért kicsit jobb kedvre derített.
- Hoztam neked leckét éés törin két füzetbe jegyzeteltem. Remélem nem baj, ha beletúrtam a szekrényedbe és elhoztam néhány cuccot, amire szükséged lehet.
- Ó, köszönöm szépen - mosolyogtam Kírára. - És a többiek?
- Lénáék üzenik, hogy jobbulást, Krisztián azt mondta, lehet, hogy a héten benéz, ha nem baj, Áron pedig ezt a képet küldi sok szeretettel. Ó, és az aulában van egy rohadt nagy gömb. Ne kérdezd, miért, mert ötletem sincs! - nevetett, miközben felém fordította a mobilja képernyőjét. Áron vigyorgott vissza rám, előtte egy asztalon hatalmas fagylaltkehely, a kép alatt a következő felirattal: 'Hahaha, jobbulást! :D'
- Milyen édes! - mondtam ironikusan, majd visszanyújtottam a készüléket. Nem is tudom mire számítottam. Talán a lelkem mélyén vágytam arra, hogy Csaba is üzenjen valamit. Akármit. Bármit.
Kíra egészen hatig nálunk maradt. Mikor elment, megint üresség költözött belém. Visszabújtam az ágyamba, és magam elé húztam a laptopom. Facebookon nélkülem is mindig zajlottak az események. Léna Verával együtt pózolt a kori pályán, Áron lecserélte a profilképét, Olivér megosztott egy csomó olyan videót, amiben a deszkások hatalmasakat esnek és össze-vissza törik magukat. Bence posztolt egy képet, amin fizikán pózol néhány osztálytársunkkal, amolyan selfie stílusban.
Hirtelen egy chat ablak ugrott fel a böngésző sarkában. 'Na, életben vagy még? :P' - olvastam Csaba sorait. Szívem nagyot dobbant, és a fülem mögé tűrtem egy elszabadult tincset. Villámgyorsan válaszolni akartam, de aztán úgy döntöttem, hagyom egy kicsit, nehogy azt higgye, hogy a világ körülötte forog. Még akkor sem, ha az én világom tényleg körülötte forgott. Végül válaszoltam: 'Jobban vagyok, köszi :)'
Unottan böngésztem az újdonságokat, amíg arra vártam, hogy Csaba ismét írjon valamit. Csakhogy semmit sem írt. Este tizenegykor csalódottan csuktam le a laptopom fedelét, és az oldalamra gurulva a mellkasomig húztam a térdeim. Elveszettnek éreztem magam, a torkom kapart, mintha ezer tűvel szurkálnák. Aztán a betegség, a reménytelenség és a csalódottság szülte könnycseppek elkezdtek legördülni az arcomon.
Péntek reggelre annyira jól éreztem magam, hogy anya minden fenntartásának ellenére úgy döntöttem, bemegyek a suliba. Ugyan Kíra minden nap tiszteletét tette nálam, hiányzott a többi osztálytársam is, meg úgy egyáltalán, hogy emberek közt legyek. Ahogy beléptem a kapun, valóban egy hatalmas gömbbel találtam szemben magam. Néhány idősebb diák épp egy-egy cetlit dobott be az oldalán tátongó kis rések egyikén. Összevont szemöldökkel mentem a földrajz terem elé, de ajkam rögtön mosolyra húzódott, ahogy megláttam az osztályom.
- Nem hiszek a szememnek! Te még életben vagy? - kérdezte nevetve Krisztián, mikor odaléptem hozzá a folyosón.
- Hát a mai világban azért ritkán halnak bele egy tüdőgyulladásba - vontam meg a vállam.
- Épp ma akartam elmenni hozzád. De ezek szerint már felesleges.
Csendeben ácsorogtunk egymás mellett, ami igencsak szokatlan volt. Biztos voltam benne, hogy nem meri felhozni a pénteki történéseket, de én sem akartam beszélni róla. Így csak álltunk.
Földrajz óra után kémia következett, majd tesi. Magam is meglepődtem, hogy mennyire megörültem a lány öltöző dohos szagának. Tényleg hiányzott a suli. Mélyet szippantottam a tornapólóm frissen mosott öblítőillatából, ahogy felvettem, és mikor átöltöztem besiettem a terembe. A plafon alatti, félkör ívű ablakokon át látni lehetett az eső monoton szitálását. Fellélegeztem, hiszen ez azt jelentette, hogy a kinti futást mára megúsztuk. Kíra kicsivel utánam érkezett. Együtt nyúltunk el a tornaterem parkettáján, figyeltük a neonok villogását, és a becsengetésre vártunk. A nagy teremből áthallatszott a kosárlabda pattogása, a fiúk kiáltozása.
Ezekben a percekben gondoltam bele először, hogy Krisztán min mehetett keresztül az elmúlt hónapokban. Szinte éreztem ahogy összefacsarodik a szívem. Főleg, ahogy felidéztem, milyen is, mikor együtt vagyunk. Mióta igazán jóban lettünk, egyre inkább megfigyeltem, hogy az osztályban csendes, ha viszont velem van, be nem állt a szája. Mindig olyan vidám és közvetlen. Mintha két különböző személyiséget egy testbe zártak volna.
Becsengettek. A többi lány lassan beszivárgott a terembe. Mindenki a maga kis társaságában ácsorgott és beszélgetett. Kíra és én pedig csak hevertünk a terem közepén, széttárt karokkal, csendesen. Mindenki furcsa pillantásokkal méregetett minket, de nem érdekelt. Másnak lenni néha jó. Olyankor úgy érzed, különleges vagy, hogy más nem teszi azt, amit te megteszel.
Persze ez a pillanatnyi, filozofikus énem elillant, mikor Szíj tanárnő belépett és elordította magát.
Ez alatt a pár hónap alatt, amit a gimiben töltöttünk, már sikerült megtanulnunk, hogyan lehet az üvöltésbe kódolt üzeneteit megfejteni. Így, miután nagy nehezen felálltunk, kezdődhetett a teremkörök monoton lefutása. Ez az óra egyébként nem volt annyira vészes, sőt a csengő előtti öt perces kidobós igazi kincsnek számított. Mondjuk, meg is érdemeltük, miután az egész órát sorversenyzéssel töltöttük.
Tesi után, kivörösödött fejjel, elkenődött szempillaspirállal baktattam fel az énekterembe, és imádkoztam, hogy ne bámuljanak meg a folyosón, mivel elég szörnyen festettem. Leültem a helyemre, az ablak alá. Jobbra tőlem, Krisztián helye még üres volt, a balomon lévő padra Kíra már kényelmesen elrendezkedett.
Kerestem egy hajgumit és kontyba rendeztem szőke tincseimet.
Csaba Gáborral együtt érkezett. Bordó pólót viselt, éppen ezért egész nap rendíthetetlenül bámulnom kellett. Ez a szín tökéletesen kiemelte kreol bőrét, sötét haját, és szemeit. Nem is csoda, hogy a szemem minden egyes pillanatban megakadt rajta. Ajkát féloldalas mosolyra húzta, ahogy mondott valamit Gábornak. Aztán észrevette, hogy éppen őt nézem, és még mindig mosolyogva odaintett. Lesütöttem a szemem, és inkább a körmeimet kezdtem bámulni. Kíra mellettem csámcsogva figyelte az eseményeket.
- Ne már! Szánalmas vagy! Gyerünk, nézz a szemébe! Így csak a szerencsétlen, reménytelen esetek viselkednek! - sziszegte melltettem. Válasz helyett kikaptam a kezéből a szendvicsét, és rohanni kezdtem. Kíra döbbent tekintetét még éppen sikerült elkapnom. Aztán a következő pillanatban megbotlottam és elterültem a terem padlóján. Az osztály nagy része odakapta a fejét, és mikor megláttak, kitört belőlük a röhögés. Pláne azok után, hogy Kíra rám vetette magát, és a nevetéstől sírva próbálta megkaparintani a kajáját. Mikor végre elérte, felpattant és nyelvet öltött rám. Nevetve terültem szét a padlón, és nem érdekelt, mit hisznek a többiek. A hangzavart egyszer csak egy hangos kiáltás szelte ketté.
- Nézd, Csaba, Málna a lábaid előtt hever! - ordította Áron röhögve. Erre hirtelen felültem és körülnéztem. Semmi kétség, csak én lehettem ennyire szerencsétlen, hogy épp Csaba előtt tanyázzak el, majd fetrengjek röhögve. Kíra kinyújtotta a szabad kezét, hogy talpra állítson, majd vörös fejjel meghajoltam, és visszasiettünk a helyünkre. A hajam teljesen szétzilálódott, az arcom nedves volt a könnyektől. Megigazítottam a pólóm, aztán elővettem a lehető leggonoszabb nézésemet, és Kíra felé fordultam.
- Á, felejtsd el! Hiszen te is tudod, hogy imádsz! Nem is akarsz haragudni rám! - mondta Kíra édes mosollyal.
- Jól van. Legyen - húztam össze a szemem. - Egy szendvics az ára annak, hogy megbocsátsak.
Szinte láttam, ahogy kifutott az arcából a vér. Erre hangosan felnevettem.
- Tessék - nyújtott felém végül, egy sajtos rudat. Mikor érte nyúltam, visszahúzta, majd drámai hangon folytatta: - De ígérd meg, hogy vigyázni fogsz rá!
Hirtelen egy chat ablak ugrott fel a böngésző sarkában. 'Na, életben vagy még? :P' - olvastam Csaba sorait. Szívem nagyot dobbant, és a fülem mögé tűrtem egy elszabadult tincset. Villámgyorsan válaszolni akartam, de aztán úgy döntöttem, hagyom egy kicsit, nehogy azt higgye, hogy a világ körülötte forog. Még akkor sem, ha az én világom tényleg körülötte forgott. Végül válaszoltam: 'Jobban vagyok, köszi :)'
Unottan böngésztem az újdonságokat, amíg arra vártam, hogy Csaba ismét írjon valamit. Csakhogy semmit sem írt. Este tizenegykor csalódottan csuktam le a laptopom fedelét, és az oldalamra gurulva a mellkasomig húztam a térdeim. Elveszettnek éreztem magam, a torkom kapart, mintha ezer tűvel szurkálnák. Aztán a betegség, a reménytelenség és a csalódottság szülte könnycseppek elkezdtek legördülni az arcomon.
* * *
Péntek reggelre annyira jól éreztem magam, hogy anya minden fenntartásának ellenére úgy döntöttem, bemegyek a suliba. Ugyan Kíra minden nap tiszteletét tette nálam, hiányzott a többi osztálytársam is, meg úgy egyáltalán, hogy emberek közt legyek. Ahogy beléptem a kapun, valóban egy hatalmas gömbbel találtam szemben magam. Néhány idősebb diák épp egy-egy cetlit dobott be az oldalán tátongó kis rések egyikén. Összevont szemöldökkel mentem a földrajz terem elé, de ajkam rögtön mosolyra húzódott, ahogy megláttam az osztályom.
- Nem hiszek a szememnek! Te még életben vagy? - kérdezte nevetve Krisztián, mikor odaléptem hozzá a folyosón.
- Hát a mai világban azért ritkán halnak bele egy tüdőgyulladásba - vontam meg a vállam.
- Épp ma akartam elmenni hozzád. De ezek szerint már felesleges.
Csendeben ácsorogtunk egymás mellett, ami igencsak szokatlan volt. Biztos voltam benne, hogy nem meri felhozni a pénteki történéseket, de én sem akartam beszélni róla. Így csak álltunk.
Földrajz óra után kémia következett, majd tesi. Magam is meglepődtem, hogy mennyire megörültem a lány öltöző dohos szagának. Tényleg hiányzott a suli. Mélyet szippantottam a tornapólóm frissen mosott öblítőillatából, ahogy felvettem, és mikor átöltöztem besiettem a terembe. A plafon alatti, félkör ívű ablakokon át látni lehetett az eső monoton szitálását. Fellélegeztem, hiszen ez azt jelentette, hogy a kinti futást mára megúsztuk. Kíra kicsivel utánam érkezett. Együtt nyúltunk el a tornaterem parkettáján, figyeltük a neonok villogását, és a becsengetésre vártunk. A nagy teremből áthallatszott a kosárlabda pattogása, a fiúk kiáltozása.
Ezekben a percekben gondoltam bele először, hogy Krisztán min mehetett keresztül az elmúlt hónapokban. Szinte éreztem ahogy összefacsarodik a szívem. Főleg, ahogy felidéztem, milyen is, mikor együtt vagyunk. Mióta igazán jóban lettünk, egyre inkább megfigyeltem, hogy az osztályban csendes, ha viszont velem van, be nem állt a szája. Mindig olyan vidám és közvetlen. Mintha két különböző személyiséget egy testbe zártak volna.
Becsengettek. A többi lány lassan beszivárgott a terembe. Mindenki a maga kis társaságában ácsorgott és beszélgetett. Kíra és én pedig csak hevertünk a terem közepén, széttárt karokkal, csendesen. Mindenki furcsa pillantásokkal méregetett minket, de nem érdekelt. Másnak lenni néha jó. Olyankor úgy érzed, különleges vagy, hogy más nem teszi azt, amit te megteszel.
Persze ez a pillanatnyi, filozofikus énem elillant, mikor Szíj tanárnő belépett és elordította magát.
Ez alatt a pár hónap alatt, amit a gimiben töltöttünk, már sikerült megtanulnunk, hogyan lehet az üvöltésbe kódolt üzeneteit megfejteni. Így, miután nagy nehezen felálltunk, kezdődhetett a teremkörök monoton lefutása. Ez az óra egyébként nem volt annyira vészes, sőt a csengő előtti öt perces kidobós igazi kincsnek számított. Mondjuk, meg is érdemeltük, miután az egész órát sorversenyzéssel töltöttük.
Tesi után, kivörösödött fejjel, elkenődött szempillaspirállal baktattam fel az énekterembe, és imádkoztam, hogy ne bámuljanak meg a folyosón, mivel elég szörnyen festettem. Leültem a helyemre, az ablak alá. Jobbra tőlem, Krisztián helye még üres volt, a balomon lévő padra Kíra már kényelmesen elrendezkedett.
Kerestem egy hajgumit és kontyba rendeztem szőke tincseimet.
Csaba Gáborral együtt érkezett. Bordó pólót viselt, éppen ezért egész nap rendíthetetlenül bámulnom kellett. Ez a szín tökéletesen kiemelte kreol bőrét, sötét haját, és szemeit. Nem is csoda, hogy a szemem minden egyes pillanatban megakadt rajta. Ajkát féloldalas mosolyra húzta, ahogy mondott valamit Gábornak. Aztán észrevette, hogy éppen őt nézem, és még mindig mosolyogva odaintett. Lesütöttem a szemem, és inkább a körmeimet kezdtem bámulni. Kíra mellettem csámcsogva figyelte az eseményeket.
- Ne már! Szánalmas vagy! Gyerünk, nézz a szemébe! Így csak a szerencsétlen, reménytelen esetek viselkednek! - sziszegte melltettem. Válasz helyett kikaptam a kezéből a szendvicsét, és rohanni kezdtem. Kíra döbbent tekintetét még éppen sikerült elkapnom. Aztán a következő pillanatban megbotlottam és elterültem a terem padlóján. Az osztály nagy része odakapta a fejét, és mikor megláttak, kitört belőlük a röhögés. Pláne azok után, hogy Kíra rám vetette magát, és a nevetéstől sírva próbálta megkaparintani a kajáját. Mikor végre elérte, felpattant és nyelvet öltött rám. Nevetve terültem szét a padlón, és nem érdekelt, mit hisznek a többiek. A hangzavart egyszer csak egy hangos kiáltás szelte ketté.
- Nézd, Csaba, Málna a lábaid előtt hever! - ordította Áron röhögve. Erre hirtelen felültem és körülnéztem. Semmi kétség, csak én lehettem ennyire szerencsétlen, hogy épp Csaba előtt tanyázzak el, majd fetrengjek röhögve. Kíra kinyújtotta a szabad kezét, hogy talpra állítson, majd vörös fejjel meghajoltam, és visszasiettünk a helyünkre. A hajam teljesen szétzilálódott, az arcom nedves volt a könnyektől. Megigazítottam a pólóm, aztán elővettem a lehető leggonoszabb nézésemet, és Kíra felé fordultam.
- Á, felejtsd el! Hiszen te is tudod, hogy imádsz! Nem is akarsz haragudni rám! - mondta Kíra édes mosollyal.
- Jól van. Legyen - húztam össze a szemem. - Egy szendvics az ára annak, hogy megbocsátsak.
Szinte láttam, ahogy kifutott az arcából a vér. Erre hangosan felnevettem.
- Tessék - nyújtott felém végül, egy sajtos rudat. Mikor érte nyúltam, visszahúzta, majd drámai hangon folytatta: - De ígérd meg, hogy vigyázni fogsz rá!
* * *
Ofő óra előtti szünetben éppen békésen ücsörögtem a padom tetején. Elég hideg volt a teremben, és én hülye, egy szál kardigánban jöttem el otthonról. Mivel a kabátomat nem akartam felvenni, így a fagyoskodást választottam. Egészen addig, míg Áron oda nem jött hozzám.
- Tessék - nyújtotta felém a pulóverét.
- Ööö, ezt most miért?
- Málna, két percen belül megfagysz, ha nem veszed fel - röhögött. - Lila a szád és remegsz. Aztaaa. Képzeld ebből nekem az jött le, hogy fázol. Nem is értem, miért! - forgatta meg a szemét.
- Köszi.
Belebújtam. Nagy volt rám, pontosabban a combom közepéig ért, és a kezeim ki se lógtak belőle. Áron ezt nemes egyszerűséggel csak egy röhögéssel díjazta, aztán meglátta, hogy Bence éppen ,,kidekorálja" az egyik, teremben lévő plakátot, elrohant, hogy besegítsen. Kellemes borzongás futott végig a testemen, ahogy lassan átmelegedtem. Elvigyorodtam, ahogy eszembe jutott, Áron a múltkor edzésen is pont így jött oda hozzám, pulóverrel kezében. A különbség annyi volt, hogy most szükségem is volt rá. Ahogy végignéztem magamon feltűnt, hogy ugyanazt a pulcsit viselem, amit akkor is felkínált.
Felálltam és kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat.
- Málnaaa! Idejönnél egy pillanatra? - intett felém Vera széles mozdulatokkal. Készségesen odacammogtam.
- Mit szeretnél?
- Segítened kéne, mert Léna nem hajlandó elismerni, hogy nekem jól áll a vörös rúzs, neki pedig nem.
Ide-oda járattam köztük a tekintetemet. Hiszen ikrek voltak, ezt bárki megmondhatta! De amióta ismertem őket lassan észrevettem, a hasonlóság csak külsőre ennyire egyértelmű. Egyikük sem volt túl jó tanuló, de Léna eszméletlenül táncolt, és majdhogynem minden sportban jeleskedett. Gyönyörű volt, talán szebb is Veránál. Vera inkább gyerekes volt, éretlen, de olyan szerethető módon. Kívülről úgy tűnt, mindenben egyet értenek, de ez szinte sosem volt így. Mindössze, az évek során, megtanulták, hogyan veszekedjenek úgy, hogy mások azt csak ártatlan társalgásnak véljék.
Észre se vettem mennyire elbambultam. Léna és Vera várakozó pillantással néztek fel rám. Nagyot sóhajtottam, aztán széttártam a karom.
- Az ég szerelmére, hiszen ikrek vagytok!
- Köszi, eddig mi is eljutottunk. De Lénának olyan kicsi a szája. Nekem sokkal jobban áll. - zárta rövidre a témát Vera.
Én amolyan 'mosom kezeimet' stílusban hátrálni kezdtem vissza, a padom felé. Kíra még mindig nem volt a teremben és el sem tudtam képzelni, hol lehet.
Leültem, keresztbe fontam a karom, és csak néztem az osztályt. Olyan sokan voltak. És mindenki olyan hangos volt.
- Na, mi a terv mára?
Észre sem vettem, hogy Kíra bejött a terembe. Csodálkozva néztem rá.
- Mi vagy te, valami nindzsa? - nevettem. - Hol voltál? Egész szünetben egyedül lődörögtem.
- Hosszú volt a sor a büfében - vonta meg a vállát.
A szünet utolsó öt percében a srácok áttértek a vizes palackkal való focizásra, így Kírával, behúzott nyakkal kiosontunk a folyosóra. Itt ugyan még nagyobb volt a zaj, de legalább a fejünk biztonságban volt.
- Kíra?
- Hm?
- Hol van a kajád? - néztem rá.
- Milyen kaja?
- Hát, amit a büfében vettél - forgattam a szemem.
- Azt hitted, hogy majd eljut a teremig? - nevetett fel. - Amúgy meg, csak egy Sport szeletet vettem.
- Ne! - tettettem szörnyülködést. - Még a végén elfogysz!
Összenevettünk. Előttünk Rita és Panka sétált el. Rájuk köszöntünk. Mosolyogva megálltak, aztán mellénk telepedtek a meleg radiátorra.
- Tényleg igaz, hogy Emese Balázzsal jár? - kérdeztem egy kis idő múlva.
- Hát, eléggé úgy néz ki. Egész hétvégén nálunk volt. Brr. Én szeretem meg minden, de ez azért elég gusztustalan - forgatta a szemét Panka. - Már azt sem értem, mit eszik a bátyámon. Ha látná, hogy néz ki, mikor spagettit dugdos az orrába és egy szál boxerban Real Madrid himnuszt énekel, tuti szakítana vele!
Ezen mind nagyot röhögtünk.
- És Peti? Hogy viseli? - kérdezte Kíra.
- Őszintén szólva a buli óta nem láttam. Bár nem is nagyon figyeltem - vont vállat Panka.
- Ssss. Itt jön Emese! - suttogta Rita, aki csak akkor szólalt meg, mikor tényleg nagyon muszáj volt.
Kétség kívül elvont lánynak ismertem meg. Amolyan igazi művészléleknek. Általában feketében járt, és egészen októbertől csak bakancsot hordott. Állítása szerint kényelmes, jól lehet benne futni a busz után, és nagyot tud rúgni a seggfejek sípcsontjába, akik néha leszólítják a buszon.
Emese megeresztett felénk egy mosolyt, aztán tovább ment, be, a hatos terem ajtaján, ahol hamarosan kezdődött az órájuk.
- Szerintem menjünk be mi is. Két perc és csengetnek - javasolta Panka.
Így Kírával kettesben visszamentünk az osztályba.
Erika csengetéskor lépett be az ajtón. Ma is nagyon csinos volt. Persze, mikor nem volt az?
Piszkos kék derékszoknyát, Fekete, csipkés gallérú inget, és szegecses bakancsot viselt. Táskáját lazán vetette a vállára. Csendesen helyet foglalt mögöttünk, és elővette a mobilját.
- A mai óra témája pediiiig... na, valaki, dobpergést! - nézett körbe Kovács tanár úr elégedetlenül. Végül Olivér és Bence egyszerre kezdték püfölni a padjukat.
- Csodás! Na, szóval... a mai óra témája a... Karácsooony! Pontosabban az osztályon belüli ajándékozás.
Gondolom nem a szemforgatós, 'mire jó ez?', és ehhez hasonló reakciókra számított. Bár én, személy szerint, nagyon is szerettem a karácsonyi, meghitt kis ünnepségeket, mézeskaláccsal, sütivel és sok nevetéssel, amikor mindenki együtt volt, az egész osztály, és tényleg úgy érezhettem, hogy minden tökéletes.
- Naa, gyerekek, kicsivel több lelkesedést! Ez nem olyan lesz, mint amit már megszokhattatok!
Kovács tanár úr felült a tanári asztal szélére és összefonta az ujjait.
- Itt, a Szent Imre Gimnáziumban, van egyfajta hagyomány. Az egész iskola részt vesz benne, így ez alól ti sem húzhatjátok ki magatokat! December elsejéig, az előcsarnokban felállított plexi-gömbbe, minden egyes diák bedob majd egy kívánságot. Persze ennek teljesíthetőnek kell lennie, mert, amennyiben nem az, a lapon kötelezően feltüntetett szekrényszámok alapján megtaláljuk a kívánság tulajdonosát.
Kírával összenéztünk, hiszen így már értelmet nyert a 'van egy rohadt nagy gömb az aulában' kijelentés.
- Majd, december hatodikán - folytatta az ofő, - Mindenki talál majd egy cetlit a szekrényében, rajta a kívánsággal, amit december huszadikáig teljesítenie kell. Ha az illető moziba akar menni, hát vigyétek moziba, ha fagyit akar, hát hozzatok neki azt! A lényeg, hogy mindenki teljesítse a kívánságot! Hiszen jobb adni, mint kapni! Természetesen az a legjobb, ha a másik fél nem tudja meg, hogy te teljesítetted a kívánságát. Van kérdés? - nézett körbe végül.
- Ez eszméletlen jó! - mondtuk szinte egyszerre Kírával. Erika mögöttünk felemelte a kezét.
- Tanár úr, és mi van, ha nem tudom teljesíteni?
- Nos, Erika, ha tudod, hogy mindent megtettél, nyilván nem lesz lelkiismeret furdalásod, de én a helyedben még a mindennél többet is megtenném - mondta az osztályfőnök mosolyogva.
Észre sem vettem, milyen gyorsan elrepült ez az óra is. Furcsa érzés volt úgy hazamenni a hétvégére, hogy mindössze egy napot töltöttem suliban az ötből.
Begomboltam a kabátom, hátamra vettem a zsákom, és elindultam az aula felé. Ahogy elhaladtam a gömb mellett, hirtelen megtorpantam.
- Elnézést? - léptem oda a portáshoz.
- Miben segíthetek? - tolta feljebb a szemüvegét.
- A gömbbe bármilyen papírt bedobhatok, vagy van valami szabvány?
- Egy pillanat - mosolyodott el. - Hányas a szekrényszámod?
- 365.
Kis idő múlva egy egyszerű golyóstollat, és sima, fehér papírlapot adott a kezembe. A papír sarkára, fekete tintával a 365-ös szám volt nyomtatva.
- El is viheted ha szeretnéd. Több papírra is írhatsz, ha levelet szánsz a jótevődnek, de ha így teszel, tedd bele egy borítékba és hozd vissza nekem, hogy lepecsételhessen. Tudod, fő a sportszerűség - kacsintott.
Kedves arcú, korosodó nő volt, lángoló, vörös hajjal.
- Értem. Köszönöm a segítséget! - mosolyogtam.
Mikor kiléptem a kapun, megcsapott a jeges, novemberi szél. Mosollyal az arcomon sétáltam át a parkon. A játszótér üresen kongott, a hintákat csak a szél hajtotta. Előre- hátra.
A fülemre húztam a sötétbordó, kötött sapkám, és ütemes léptekkel indultam meg a buszmegállóba.
Magam elé fektettem a hófehér lapokat, kezembe fogtam a tollat. Aztán letettem, és inkább felálltam az asztaltól. Alaposan végig akartam gondolni, mit vetek papírra. Jól akartam csinálni. Persze, tudom, hogy ez ebben a helyzetben hülyén hangzik. Hiszen itt nem volt jó, és nem volt rossz. Mégis úgy éreztem, hogy ha igazán kívánni szeretnék valamit, valamit, amire tényleg vágyom, minden lehetséges információt meg kell adnom a leendő jótevőmnek. Így újra helyet foglaltam, kényelmesen elhelyezkedtem, és leírtam az első szót, ami hirtelen befúrta magát a gondolataim közé.
Felálltam és kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat.
- Málnaaa! Idejönnél egy pillanatra? - intett felém Vera széles mozdulatokkal. Készségesen odacammogtam.
- Mit szeretnél?
- Segítened kéne, mert Léna nem hajlandó elismerni, hogy nekem jól áll a vörös rúzs, neki pedig nem.
Ide-oda járattam köztük a tekintetemet. Hiszen ikrek voltak, ezt bárki megmondhatta! De amióta ismertem őket lassan észrevettem, a hasonlóság csak külsőre ennyire egyértelmű. Egyikük sem volt túl jó tanuló, de Léna eszméletlenül táncolt, és majdhogynem minden sportban jeleskedett. Gyönyörű volt, talán szebb is Veránál. Vera inkább gyerekes volt, éretlen, de olyan szerethető módon. Kívülről úgy tűnt, mindenben egyet értenek, de ez szinte sosem volt így. Mindössze, az évek során, megtanulták, hogyan veszekedjenek úgy, hogy mások azt csak ártatlan társalgásnak véljék.
Észre se vettem mennyire elbambultam. Léna és Vera várakozó pillantással néztek fel rám. Nagyot sóhajtottam, aztán széttártam a karom.
- Az ég szerelmére, hiszen ikrek vagytok!
- Köszi, eddig mi is eljutottunk. De Lénának olyan kicsi a szája. Nekem sokkal jobban áll. - zárta rövidre a témát Vera.
Én amolyan 'mosom kezeimet' stílusban hátrálni kezdtem vissza, a padom felé. Kíra még mindig nem volt a teremben és el sem tudtam képzelni, hol lehet.
Leültem, keresztbe fontam a karom, és csak néztem az osztályt. Olyan sokan voltak. És mindenki olyan hangos volt.
- Na, mi a terv mára?
Észre sem vettem, hogy Kíra bejött a terembe. Csodálkozva néztem rá.
- Mi vagy te, valami nindzsa? - nevettem. - Hol voltál? Egész szünetben egyedül lődörögtem.
- Hosszú volt a sor a büfében - vonta meg a vállát.
A szünet utolsó öt percében a srácok áttértek a vizes palackkal való focizásra, így Kírával, behúzott nyakkal kiosontunk a folyosóra. Itt ugyan még nagyobb volt a zaj, de legalább a fejünk biztonságban volt.
- Kíra?
- Hm?
- Hol van a kajád? - néztem rá.
- Milyen kaja?
- Hát, amit a büfében vettél - forgattam a szemem.
- Azt hitted, hogy majd eljut a teremig? - nevetett fel. - Amúgy meg, csak egy Sport szeletet vettem.
- Ne! - tettettem szörnyülködést. - Még a végén elfogysz!
Összenevettünk. Előttünk Rita és Panka sétált el. Rájuk köszöntünk. Mosolyogva megálltak, aztán mellénk telepedtek a meleg radiátorra.
- Tényleg igaz, hogy Emese Balázzsal jár? - kérdeztem egy kis idő múlva.
- Hát, eléggé úgy néz ki. Egész hétvégén nálunk volt. Brr. Én szeretem meg minden, de ez azért elég gusztustalan - forgatta a szemét Panka. - Már azt sem értem, mit eszik a bátyámon. Ha látná, hogy néz ki, mikor spagettit dugdos az orrába és egy szál boxerban Real Madrid himnuszt énekel, tuti szakítana vele!
Ezen mind nagyot röhögtünk.
- És Peti? Hogy viseli? - kérdezte Kíra.
- Ssss. Itt jön Emese! - suttogta Rita, aki csak akkor szólalt meg, mikor tényleg nagyon muszáj volt.
Kétség kívül elvont lánynak ismertem meg. Amolyan igazi művészléleknek. Általában feketében járt, és egészen októbertől csak bakancsot hordott. Állítása szerint kényelmes, jól lehet benne futni a busz után, és nagyot tud rúgni a seggfejek sípcsontjába, akik néha leszólítják a buszon.
Emese megeresztett felénk egy mosolyt, aztán tovább ment, be, a hatos terem ajtaján, ahol hamarosan kezdődött az órájuk.
- Szerintem menjünk be mi is. Két perc és csengetnek - javasolta Panka.
Így Kírával kettesben visszamentünk az osztályba.
Erika csengetéskor lépett be az ajtón. Ma is nagyon csinos volt. Persze, mikor nem volt az?
Piszkos kék derékszoknyát, Fekete, csipkés gallérú inget, és szegecses bakancsot viselt. Táskáját lazán vetette a vállára. Csendesen helyet foglalt mögöttünk, és elővette a mobilját.
- A mai óra témája pediiiig... na, valaki, dobpergést! - nézett körbe Kovács tanár úr elégedetlenül. Végül Olivér és Bence egyszerre kezdték püfölni a padjukat.
- Csodás! Na, szóval... a mai óra témája a... Karácsooony! Pontosabban az osztályon belüli ajándékozás.
Gondolom nem a szemforgatós, 'mire jó ez?', és ehhez hasonló reakciókra számított. Bár én, személy szerint, nagyon is szerettem a karácsonyi, meghitt kis ünnepségeket, mézeskaláccsal, sütivel és sok nevetéssel, amikor mindenki együtt volt, az egész osztály, és tényleg úgy érezhettem, hogy minden tökéletes.
- Naa, gyerekek, kicsivel több lelkesedést! Ez nem olyan lesz, mint amit már megszokhattatok!
Kovács tanár úr felült a tanári asztal szélére és összefonta az ujjait.
- Itt, a Szent Imre Gimnáziumban, van egyfajta hagyomány. Az egész iskola részt vesz benne, így ez alól ti sem húzhatjátok ki magatokat! December elsejéig, az előcsarnokban felállított plexi-gömbbe, minden egyes diák bedob majd egy kívánságot. Persze ennek teljesíthetőnek kell lennie, mert, amennyiben nem az, a lapon kötelezően feltüntetett szekrényszámok alapján megtaláljuk a kívánság tulajdonosát.
Kírával összenéztünk, hiszen így már értelmet nyert a 'van egy rohadt nagy gömb az aulában' kijelentés.
- Majd, december hatodikán - folytatta az ofő, - Mindenki talál majd egy cetlit a szekrényében, rajta a kívánsággal, amit december huszadikáig teljesítenie kell. Ha az illető moziba akar menni, hát vigyétek moziba, ha fagyit akar, hát hozzatok neki azt! A lényeg, hogy mindenki teljesítse a kívánságot! Hiszen jobb adni, mint kapni! Természetesen az a legjobb, ha a másik fél nem tudja meg, hogy te teljesítetted a kívánságát. Van kérdés? - nézett körbe végül.
- Ez eszméletlen jó! - mondtuk szinte egyszerre Kírával. Erika mögöttünk felemelte a kezét.
- Tanár úr, és mi van, ha nem tudom teljesíteni?
- Nos, Erika, ha tudod, hogy mindent megtettél, nyilván nem lesz lelkiismeret furdalásod, de én a helyedben még a mindennél többet is megtenném - mondta az osztályfőnök mosolyogva.
Észre sem vettem, milyen gyorsan elrepült ez az óra is. Furcsa érzés volt úgy hazamenni a hétvégére, hogy mindössze egy napot töltöttem suliban az ötből.
Begomboltam a kabátom, hátamra vettem a zsákom, és elindultam az aula felé. Ahogy elhaladtam a gömb mellett, hirtelen megtorpantam.
- Elnézést? - léptem oda a portáshoz.
- Miben segíthetek? - tolta feljebb a szemüvegét.
- A gömbbe bármilyen papírt bedobhatok, vagy van valami szabvány?
- Egy pillanat - mosolyodott el. - Hányas a szekrényszámod?
- 365.
Kis idő múlva egy egyszerű golyóstollat, és sima, fehér papírlapot adott a kezembe. A papír sarkára, fekete tintával a 365-ös szám volt nyomtatva.
- El is viheted ha szeretnéd. Több papírra is írhatsz, ha levelet szánsz a jótevődnek, de ha így teszel, tedd bele egy borítékba és hozd vissza nekem, hogy lepecsételhessen. Tudod, fő a sportszerűség - kacsintott.
Kedves arcú, korosodó nő volt, lángoló, vörös hajjal.
- Értem. Köszönöm a segítséget! - mosolyogtam.
Mikor kiléptem a kapun, megcsapott a jeges, novemberi szél. Mosollyal az arcomon sétáltam át a parkon. A játszótér üresen kongott, a hintákat csak a szél hajtotta. Előre- hátra.
A fülemre húztam a sötétbordó, kötött sapkám, és ütemes léptekkel indultam meg a buszmegállóba.
* * *
Magam elé fektettem a hófehér lapokat, kezembe fogtam a tollat. Aztán letettem, és inkább felálltam az asztaltól. Alaposan végig akartam gondolni, mit vetek papírra. Jól akartam csinálni. Persze, tudom, hogy ez ebben a helyzetben hülyén hangzik. Hiszen itt nem volt jó, és nem volt rossz. Mégis úgy éreztem, hogy ha igazán kívánni szeretnék valamit, valamit, amire tényleg vágyom, minden lehetséges információt meg kell adnom a leendő jótevőmnek. Így újra helyet foglaltam, kényelmesen elhelyezkedtem, és leírtam az első szót, ami hirtelen befúrta magát a gondolataim közé.
