I. / 15. rész * Öt ellenség?

Drága Olvasóim!

Itt is van az újabb fejezet. Megint sok volt a kihagyás, ezért bocsánatot kérek! Sajnos a suli... hát igen. Köszönöm az előző részhez érkezett 5 pipát. Kicsit elszomorodtam, hiszem kommentek nem érkeztek. De persze nem is azért írok, nincsenek elvárásaim! :)

Kellemes olvasást, és ha úgy gondolod, megéri, véleményezd!

Eszti :)

~~~~~~~~

Amit azon a bizonyos péntek délutánon hallottam, még egy hét múltán is nap mint nap foglakoztatott. Sohasem kérdeztem rá, sohasem utaltam. Krisztián is olyan volt mint mindig. Csendes, nyugodt, és hálás, mikor matekórán melléültem.
A mai nap volt az első péntek októberben. Az udvart tenyér nagyságú gesztenyelevelek narancs szőnyege borította, és egyre több futót kellett a gyengélkedőre kísérni bizonyos sunyin megbúvó gesztenyék miatt.
Amolyan igazi, októberi nap volt a mai. A szél felkavarta a salakot, az égen barátságtalan felhők kergették egymást.

Kírával a négyes teremben ültünk, a megszokott helyünkön. Ő éppen egy melegszendviccsel küzdött, pontosabban már a másodikkal ebben a szünetben. Én a szavazólapom fölé görnyedtem és próbáltam eldönteni, melyik témára voksoljak, ami az idei haloween-i bált illeti. Igazából mind teljesen sablonosak voltak, így végül egy kis x-et firkantottam a zombik melletti négyzetbe és letettem a tollat. Igazából ha akartam volna, akkor sem tudok koncentrálni semmire. Csabáék éppen az ebédnél kapott almákkal dobálták egymást. Időnként felhangozott egy-egy cifrább káromkodás, mikor a gyümölcs telibe talált valakit. Hátra dőltem és összekulcsoltam az ujjaim. Néha igazán nem értettem, miért nem bírnak nyugton maradni.
Ijedten ugrottam fel. Egy kósza alma néhány centire a fejemtől ütődött az ókori irodalmat bemutató plakátnak.
- Bocs! - üvöltött Olivér, de a következő pillanatban Bence gyomorszájon találta és ezzel el is terelte a figyelmét.
- Miért kell ezt még pénteken is? - kérdeztem.
- Hát, fiúk. Azt hiszem jobb lenne ha beletörődnél...
Néha igazán nem értettem, hogyan képes Kíra állandóan nyugodt maradni.
- A kaja teszi - mondta két harapás között - van benne valami... hmmm... nem tudom! Esküszöm, hogy megnyugtat, ha eszek! Még nem láttál éhesen...
Becsengettek, bár ez a teremen még nem látszott. A fiúk csak akkor kezdtek a helyükre szivárogni, mikor Kovács tanár úr már becsapta maga mögött az ajtót.
- Szép napot, emberek! Kíra, a papírokat légy szíves! Nos, nézzük mit is csinálunk ma... Ah, megvan! Málna, kérlek! Osztanál mindenkinek ebből egyet?
Felém nyújtott egy csomag írólapot én pedig készségesen érte mentem.
- Addig pedig lássuk, hogy az osztály melyik témakört preferálja! Gábor fiam, számold össze! Írd is föl... úgy, oda jó lesz! Szóval! - csapta össze a tenyereit. - Nemsokára itt van az év második bálja, gondolom már mindenki tudja, miről van szó még, ha nem is volt ott mindenki. No, de nem is ez a lényeg. Ma folytatjuk azt, amit eddig minden héten csináltunk: egymás megismerését!
- Most miért? Ez rohadt unalmas, tanbá'!- ordította be Gábor.
- Pont ezért, fiam. Hogy mindenki tudja milyen bunkó és kulturálatlan vagy. Van még kérdés?
Az osztályon gúnyos nevetés futott végig, és mire elült, már mindenki előtt ott hevert az általam osztott papírlap.
- No, akkor kérem, hogy mindenki írja fel azt az öt embert, akikkel a legjobb kapcsolata van az osztályból, és azt az ötöt is, akikkel nincs kapcsolata. Végül pedig azokat, akikkel ellenséges viszonyt ápol! Remélem mindenkinek világos a feladat!
- Csak öt? Ez nem túl fair a népszerűségemet tekintve! - mondta Olivér kaján vigyorral.
- Nem is értem ki áll szóba veled, fiam. De ettől függetlenül leszel szíves a ,,baráti" körödet most az egyszer öt főre korlátozni!
Elgondolkodva meredtem a lapomra. Öt ember. Kírát és Krisztiánt rögtön felírtam. Panka nem járt az osztályba így ő kiesett a szórásból. Végül, kis gondolkodás után Csabát is a papírra firkantottam Olivérrel és Áronnal együtt. Jöhetett az öt semleges. Ide nem volt nehéz neveket írnom, szinte az osztály fele ide tartozott. Végül pedig az öt ellenségem. Habozva ugyan, de Erikát besoroltam ebbe a kategóriába. Ugyan mostanában inkább közömbösek voltunk egymásnak, mintsem ellenségek, a kapcsolatunk nem indult valami fényesen. Aztán a listám valahogy nem tudott tovább gyarapodni. Nem is tartottam lehetségesnek, hogy egy hónap alatt az ember igazi ellenségeket szerezzen. Aztán félve hátrapillantottam Krisztián felé. Neki sikerült, de sehogy sem értettem, miért nem kedvelik. Esélyt sem adtak neki, csak eldöntötték, hogy mind utálják, és kész.
- Kíra, összeszednéd, kérlek? Gábor, fiam, elhiszem, hogy matekból nem vagy valami penge, de ennyi idő alatt már összeszámolhattad volna a szavazatokat.
- Asszem, kész! - vont vállat Gábor, és egy laza mozdulattal a tanári asztalra dobta a krétát.
- Lássuk! Hmm... úgy tűnik, az osztály egyöntetűen a zombikat szavazta meg. Oké, ezzel megvolnánk. Nézzük ezt a mostani kis felmérést. Mielőtt összeszámoljuk, elmondanám, hogy ennek nem az a célja, hogy hierarchia-rendszert állítsunk fel. Málna, megtennéd, hogy írod a táblára, amit diktálok?
Kimentem a táblához és felkaptam egy krétát. Kovács tanár úr diktált, én körmöltem. Az eredmény elég kiszámítható volt. Éppen az utolsó vonalat húztam be Csaba neve mellé, amikor kicsengettek.
- Jövő héten találkozunk! Kellemes hétvégét! Málna, a táblát, ha megkérhetlek!
- Persze! - mosolyogtam. - Kellemes hétvégét!
Szárazt szivaccsal gyorsan elmaszatoltam a neveket és vonalakat. Krisztián a hátára dobta a táskáját és kifelé indult. Már egy hete beszélni akartam vele, és itt volt az alkalom.
- Hé, Krisz! Megvárnál?
Felült az ajtó melletti pad tetejére és bólintott. Még tettem néhány gyors mozdulatot aztán ledobtam a szivacsot.
- Ráérsz?
- Attól függ. - mosolygott.
- Beszélni szeretnék veled.
- Burger?
Hálásan bólintottam.
- Az aulában tíz perc múlva?
Krisztián bólintott és elindult a szekrényéhez. Én is felszaladtam, magamra kaptam a mogyorószín bőrdzsekimet, bedobáltam a táskámba a tancuccaimat. Krisztián egy oszlopnak támaszkodva várakozott.
- Mehetünk?
- Persze - bólintottam, és kiléptünk az iskola kapuján.

* * * 

- Szóval mit szerettél volna mondani? - kérdezte, mikor már teli hassal, elégedetten dőltünk hátra a puha, piros kanapékon. Nem tudtam, hogyan kezdjek bele. Nagyot kortyoltam a kólámból.
- Hát, mielőtt elítélnél, esküszöm, hogy nem akartam. Csak annyira kíváncsi voltam, és...
- Lehet, hogy egyszerűbb lenne megértenem, ha tudnám, miről beszélsz... - nevetett fel.
- Hallottam. - nyögtem. - Mármint hallottalak énekelni múlt héten.
Lesütöttem a szemem, és újra ittam csak, hogy ne kelljen beszélnem.
- És ez volt az a hatalmas probléma? - nézett rám hitetlenkedve, de a szeme nevetett.
- Hát... én csak nem értelek... - mondtam halkan.
- Most biztos azt akartad megkérdezni, hogy miért nem voltam hajlandó órán felelni.
- Igazából igen. - sóhajtottam fel. - Tényleg nem értelek. Őrülten tehetséges vagy! Amibe belefogsz, minden sikerül...
- Te is tudod, hogy ez nem így van - komolyodott el.
- De akkor miért nem mutatod meg, hogy mit tudsz? Legalább azt, amiben jó vagy! - értetlenkedtem.
- Málna, figyelj. Így is mindenki utál, te is láthattad ma. Ha felhívom magamra a figyelmet, azzal csak azt érem el, hogy minden nap megverethetem magam.
Nem mondtam semmit, csak újra ittam. Kicsit rémülten néztem az üdítőmet, melynek tetején már nem a megszokott feketeség, hanem a pohár fehér alja sejlett át.
- De megérdemled az elismerést! Jobb vagy, mint ők, ezért utálnak!
- Lehet, hogy így van, de inkább nem próbálkozom. Nekem így is jó.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz! És tudom, mit fogsz csinálni! Pontosabban mit fogunk!
Krisztián megfejthetetlen tekintettel méregetett.
- Nem adod fel, ugye? -kérdezte végül, és felnevetett. - Nem kell engem védelmezned, Málna. Tudom mit akarok, tudom, mit miért teszek. Csak bízz bennem, és hagyd, hogy azt tegyem, amit jónak látok.
- Csak féltelek. - mondtam őszintén.
- Semmi szükség rá. Azt hiszem elboldogulok! Vagy ha már a te védelmedre szorulok, nagy gondok lesznek! - nevetett újra.
- De ígérj meg valamit! - szegeztem rá a szívószálam, mire apró kis barna foltok jelentek meg halványkék pólóján.
- Csak akkor, ha kapok egy új pólót! - röhögött fel, és hátradőlt. - Nos, mi az a nagyon fontos dolog?
- Eljössz velem a meghallgatásra. Jövőhéten pénteken, órák után, a díszterem előtt találkozunk!
- Te be akarsz vinni engem a sulis énekkarba? - kérdezte, és hitetlenkedő kacaj hagyta el a száját.
- Pontosan. - bólintottam komolyan.
- Nem. - felelte egyszerűen.
- De hát miért... - kezdtem volna, de Krisztián csak felemelte a kezét és elmosolyodott.
- Megoldom, oké? Nem kell sajnálnod, nem kell segítened. Csak hagyd, hogy minden menjen úgy, ahogy szokott.
Beleegyezően sóhajtottam, de még mindig nem értettem semmit. Nem értettem, miért nem akarja megmutatni, ha egyszer ilyen piszkosul tehetséges! Mások ölni tudtak volna a hangjáért és ő mégsem tett semmit.
- Én ott leszek. - vontam vállat végül. - Azért eljöhetnél megnézni, ha van kedved.
- Mindenképpen. - mosolyodott el. - Fagyit?
- Jöhet. - mosolyogtam most már én is. De közben végig valami rossz érzés kerülgetett. Tudtam, hogy Krisztián őszinte volt - amit mondott, minden igaz. De azt is tudtam, hogy valamit elhallgat. Csak azt nem értettem, miért.
Persze mindennek oka van. Annak is oka volt, hogy azon a péntek délutánon nem tudtam meg mindent. Pedig, ha már akkor tudtam volna, minden egész máshogy alakul...
De nem tudtam meg. Ezért a délutánom hátralévő részét boldogan, fagyizva, gondtalan beszélgetéssel töltöttem, egy olyan fiú mellett, akit nagyon megkedveltem.

* * *

Este újra káosz várt, mikor hazaértem. De a délutánom olyan örömmel töltött el, hogy szinte szó nélkül takarítottam össze Ádám után, majd a fürdetését is magamra vállaltam.
Késő este volt már, mire frissen mosott hajjal beléptem a szobámba. Leültem az asztalomhoz és elővettem a körömlakkjaim. Magam elé vettem a laptopom és beindítottam egy filmet. Miközben pingáltam, az agyam megállás nélkül kattogott.  Nem is igazán figyeltem sem a filmre, sem arra, mit is festek a körmömre
. Egyre csak a délután jár az eszemben. Egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy mit titkol. Így utólag minden annyira egyszerű!
Annyit gondolkoztam, hogy végül csak a stáblista monoton pörgésére eszméltem fel. Az órámra pillantva megállapítottam, hogy jobban járok, ha most lefekszem aludni. Félretettem a laptopot, még nedves fürtjeimet kiszabadítottam a törölközőből és szétterítettem a vállamon. Balra néztem. Az egész alakos tükrömben pont láthattam magam. Szemeim alatt sötét karikák húzódtak, a hajam hozzátapadt a homlokomhoz. Nem úgy festettem, mint a reklámokban szereplő, tökéletes lányok. Nagyot sóhajtottam és lekapcsoltam a lámpát.
Sokáig forgolódtam. De arra még több időbe telt rájönnöm, hogy éjjel kettőkor már nem működik úgy az agyam, hogy ezt a problémát megfejthessem. Engedelmesen sóhajtottam tehát, behunytam a szemem, és megadtam magam az egyre jobban szétterülő álomnak, mely lassan bekerített és édes képzetekkel szőtte tele az éjszakámat.

I. / 14. rész * Ott van a helyed!

Kedves Olvasók!

Nagyon boldog vagyok hiszen újabb feliratkozóval gyarapodott az oldal, így már öten vagytok! Barbara, köszönöm <3 Továbbá átléptétek a 2000 kattintást! :)

Köszönöm az előző részhez érkezett pipákat és kommenteket!

A szám, amit ehhez a részhez ajánlok, egy kis felvezetés a következő fejezethez! A linket lejjebb találjátok, és a videóhoz magyar a felirat, hogy könnyebb legyen megérteni! Kellemes olvasást!

Eszti :)

~~~~~~~~~~~~~

Hétfőn reggel tűrhetetlen állapotban érkeztem meg a suliba. Mivel tegnap este nem volt hangulatom két óra kőkemény nyelvtan magolás után hajat mosni, és ennek tetejébe sikerült elaludnom. Összességében remekül indult a nap...
Épp csengetéskor estem be a matekterem ajtaján. Léna és Vera egy újságba temetkeztek a fiúk meg. Hát ők fiúk. Gábor és Bence egy lapos szendviccsel dobálóztak, Csanád - vagy ismertebb nevén Zsiga - pedig krétával hajigálta őket. Krisztián a padján ült és a nyelvtan könyvét bújta. Odamentem hozzá és kérdés nélkül elfoglaltam a mellette lévő, üres széket. Amióta megtörtént az a bizonyos tesiórás incidens, úgy éreztem, hogy szüksége lehet valakire. Márpedig akár akarta, akár nem, én itt voltam neki. Épphogy csak felpillantott vissza is nézett, és elmerült a szófajok tengerében. Léna és Vera viszont sokatmondó pillantásokat vetettek felém, mire megforgattam a szemem és inkább a matekfüzetemre koncentráltam.
Keresztes tanárnő sugárzó jókedvvel, erőteljesen csapta be az ajtót.
- Na, gyerekek, akkor ma a táblánál bizonyítunk!
Megerősítésként a magasba emelte az ikozaéderét. Ujjai között forgatta a húsz oldalú testet, amely olyan volt, akár egy dobókocka. Biztatóan mosolygott ránk, de én valahogy még ezzel együtt sem éreztem késztetést arra, hogy kivánszorogjak a táblához. Ökölbe szorított kézzel szuggeráltam a matekfüzetem lapjait. Az ikozaéder hangos koppanással érte el a tanári asztal tetejét.
- Ki a négyes?
Hangosan felsóhajtottam és a görcsös szorításon is engedtem. Tudtam a tételeket, mégsem akartam kimenni a táblához. Ellenben Krisztián felemelkedett mellőlem és zsebre dugott kézzel kisétált a tanár mellé.
- Nos, mivel te vagy az első, választhatsz! Melyik tételt szeretnéd?
Krisztián nem válaszolt. Előre-hátra hintázott és tekintetével az ablakot pásztázta. Idegesen tördeltem a kezeimet. Szorítottam érte, szinte lyukat égettem rá a tekintetemmel. Csak szólalj már meg! - könyörögtem magamban, mikor már vagy tíz perce áll szótlanul. A füzetembe pillantottam. A lapok a háromszög belső szögeinek összegét taglalták. Mély levegőt vettem. És feltettem a kezem.
- Igen? - intett felém ingerülten a tanár.
- Ha lehet... szóval én szívesen bebizonyítok egy tételt - nyögtem ki végül.

Az egész csoport egy emberként fordult felém. Hitetlenkedő tekintettel vizslattak, élükön Krisztiánnal. Keresztes tanárnő egy ideig elmélázva meredt maga elé, majd bólintott. Feltápázkodtam és kisétáltam a táblához. Krisztián tekintetét az enyémbe fúrta, de én csak halványan elmosolyodtam, mikor elmentem mellette. És hogy miért tettem mindezt? Erre a kérdésre én magam sem tudtam a választ.
A bizonyítást sikeresen levezettem, bár a kezem annyira remegett, hogy nem tudtam egyenes oldalakat húzni a háromszögemnek.
A csengő félbeszakította Bencét, aki éppen a súlyvonalak kérdését bizonygatta a táblánál - meglehetősen hiányosan. Igyekeztem minél hamarabb elhagyni a termet. Azon agyaltam, milyen óránk lesz, amikor egy kéz ragadta meg a karom.
- Hé... köszi.
Felnéztem Krisztián őszinte, barna szemeibe.
- Semmiség. Megmondtam, nem?
- Mit?
- Hogy rám mindig számíthatsz. - mosolyodtam el.
Azt hiszem akkor, és ott történt valami. Valami, amitől a kapcsolatunk egy egész új dimenzióba került. Nem tudnám megmondani, mi is volt az a bizonyos dolog, amitől minden más lett. Egyszer csak ott volt, és ez jóleső érzéssel töltött el.
Krisztián is elmosolyodott.
- Azt hittem nem gondoltad komolyan.
- Pedig így volt. És még most is komolyan gondolom.
- Kösz.
Egymás mellett indultunk el az olasz terem felé.
- És hogy megy a tánc? - jutott eszembe.
- Abba hagytam. - vont vállat.
- Mi? - hökkentem meg. - De hiszen irtóra tehetséges vagy! Te erre születtél!
- Azt gondolod?
- Hát, abból, amit láttam, maximálisan.
- Én is azt hiszem.
- Akkor meg? - értetlenkedtem.
- Nem azért hagytam abba, mert abba akartam hagyni. Azért fejeztem be, mert be kellett fejeznem. - mondta keserű mosollyal.
Erre nem tudtam mit mondani. Nem is akartam. Csak szótlanul mentem mellette, amíg elértük a harmadik emeleti termet. Az ajtóban azonban mégis megállítottam.
- Mondd, nagyon furcsa lenne, ha most megölelnélek?
- Igen, az lenne. - vigyorodott el. De aztán széttárta a karját. Megpróbáltam ebbe az ölelésbe minden együttérzésemet beleölni, bár semmit nem tudtam erről az egészről. Egyszerűen csak kiborított a tudat, hogy vajon mit élhetett át, amiért egy ilyen döntést kellett meghoznia.
- Na, mi az? - ugrált oda hozzánk Kíra. Krisztián elengedett és bement a terembe. Csak óvatosan megráztam a fejemet, mire vállat vont és egy cukrot dobott a szájába.
- Mióta vagytok ennyire jóban?
- Nem tudom. Csak úgy érzem, van hozzá valami közöm, és mellette akarok lenni.
- Na, jó, ez most kábé úgy hangozott, mintha az anyja lennél, vagy járnátok.
- Amint láthatod, egyik sem igaz. - nevettem fel. - De neki is szüksége van valakire. Senkivel nem beszél az osztályból. Vagy legalább is én nem láttam beszélni.
- Én sem. - értett egyet Kíra, miközben bemasírozott a terembe, és bevágta magát az ablak melletti padsor első padjába. - De akkor most lecseréltél? - röhögött fel.
- Hülye... - forgattam meg a szememet.
Erika lépett be a terembe. Erős sminket viselt, és ismét feketére festetett haját egy piros kendővel fogta hátra. Kockás inget és sötétkék farmert viselt egyszerű, fekete bakanccsal. Az utóbbi időben rá sem ismertem volna a ruhái alapján. Bár a stílusa velem és Kírával szemben ugyan olyan lenéző, és nemtörődöm volt, mint azelőtt, de újabban Lénáékkal sem volt kapcsolatban. Egyedül, felszegett fejjel, büszkén járta az iskolát.
Nagyot sóhajtottam és visszafordultam a nyitott szótáramhoz. Kíra mellettem éppen egy gumicukros zacskóval viaskodott. Feltört belőlem a nevetés, ahogy az erősen koncentráló arcát figyeltem, majd kivettem a kezéből és fejcsóválva felbontottam neki.
- Azt hinné az ember, hogy ha már ennyit eszel, rutinos vagy...
Kíra mosolyogva vállat vont, majd a külvilág egészen eltompult körülötte, ahogy nekiállt elfogyasztani.

* * *

A tesiöltöző most is zengett a pletykáktól. Kírával a folyosón álló zsámolyokon ültünk, és arra vártunk, hogy végre legyen egy kis hely odabenn.
- Sziasztok lányok! Szendrei Málnát keresem! - pillantott a noteszébe a fiúk tesitanára, mikor megállt mellettünk.
- Én vagyok.
Végig mért, majd bólintott.
- A fiúk azt mondták, hogy tagja lennél a csapatnak, igaz ez?
- Hát megkértek, hogy... - kezdtem, de a tanár szúrós tekintettel mért végig és belém fojtotta a szót.
- Akarod, vagy sem?
- Szeretnék játszani.
- Akkor holnaptól kezdve minden délután négykor a nagy tornateremben vagy!
A hideg futkosott a hátamon ettől a pasitól, de nem akartam cserbenhagyni a srácokat.
- Értem. - bólintottam.
- Helyes!
A tanár elviharzott, mi pedig összenéztünk Kírával. Már épp nyitotta volna a száját, mikor megelőztem.
- Igen, biztos.
- Oké-oké! Nem is mondtam semmit! - emelte fel mentegetőzve a kezét, amiben egy szelet csokit tartott. Élvezettel harapott bele. Belőlem pedig kitört a nevetés.
Az öltözőből végre kijött az előző osztály és mi végre bejutottunk. A csengetésig még öt perc volt hátra, így igyekeznünk kellett. Levágtam magam egy padra, ami nagyot reccsent.
- Éljen a biztonság... - dünnyögtem és előhalásztam a tesigatyám. Velem szemben Erika öltözött. Lénáék tőle távolabb öltek egy sarokban.
Ahogy levette a felsőjét egy pillanatra lemerevedtem. Először azt hittem, csak kosz, de nem az volt. A hátán egy tetoválás virított. Pontosabban egy szám. Egy apró, tizenhármas szám. Feleszméltem és becsuktam a szám. A csengő megszólalt és nekem leesett, hogy még semmit nem csináltam. Villámgyorsan kapkodtam magamra a tesicuccom, a cipőmet már csak a teremben kötöttem be.
- Na, hölgyeim!
Szíj tanárnő kettőt tapsolt, csupán, de így is bezengte az egész termet.
- A mai program gimnasztika, aztán futás, utána pedig hasizom- és hátizom felmérés.
Többen felnyögtek, amikor az óra tartalma elhangzott. De ez alatt a néhány hét alatt már megtapasztalhattuk, hogy amit elmond, azt meg is csináltatja velünk. Nincs mese!
A gimnasztika még csak-csak elment, de a két kilométer teljesítése tíz perc alatt, na, az kifogott rajtam.
- Akinek nem sikerült ma összehoznia, holnap újrafutja! - közölte Szíj tanárnő kíméletlenül. Aztán mindenkit beterelt a terembe és jöhettek a felmérések.

* * *

Amikor hazaértem anyát papírhegyek és odaégett ételek kereszttüzében találtam.
- Segítek, oké? - kérdeztem, bár inkább kijelentésnek szántam. Ledobtam a táskám és a kabátom, majd nekiálltam kikaparni a szénné égett palacsintát az edényből. Anya lerogyott egy székre és újra tollat ragadott.
- Túl sokat dolgozol! - csóváltam a fejem. Meg sem hallotta. Már elmerült a számlák és könyvelések tengerében.
Apu most kivételesen itt volt. A fürdőből kiszűrődő hangok alapján éppen Ádámot próbálta meggyőzni a fürdés fontosságáról.
Elmosogattam, és nagyjából újra visszaadtam a konyhánknak a régi külsejét. Már hat óra is elmúlt, mire végre lerogyhattam az íróasztalom mellé. Egy órán át rágódtam a töri anyagon, aztán megírtam a matek- és fizikaleckém, átnéztem az angol szavakat.
Tizenegykor estem be az ágyamba, és szinte azonnal elaludtam.

* * *

~ Come on ~

Mikor péntek reggel beléptem az aulába, két dolog tűnt fel: az egyik, hogy irtózatosan hosszú sor kígyózott a büfé előtt. A másik pedig, hogy Kíra nem evett. Kíra, aki minden reggelét szendvicsek tömkelegével és cukorhegyekkel kezdte, magányosan álldogált az aula egy félreeső zugában és a telefonját nyomkodta. Na, ez volt az a pillanat, amikor végképp hatalmába kerített egy rossz érzés. Az, hogy valami itt nagyon nem stimmel.

Átszeltem a félhomályban úszó előteret és odamentem hozzá.

- Szia! Minden rendben? - kérdeztem. Kíra összerezzent és telefonját a 'ne szólj hozzám, mert álmos vagyok' pulcsijának kenguruzsebébe rejtette.

- Persze! - mondta mosolyogva. - Gyere! Ma kakaós csigát hoztam! Egyet felajánlok!

Karon ragadott, és elindultunk a második emeletre, ahol törivel kezdtük a napot.

Elosztottuk a csigákat: én egyet, Kíra hármat evett meg. Hát igen, visszatért az én régi, jól ismert barátnőm.

A töri óra aránylag kellemesen telt, leszámítva persze azt öt srácot, akiket Kalotay egyessel küldött a helyükre.

Kémián az elektronburok felépítéséből feleltünk. Vagyis megpróbáltunk összekaparni egy kettest. A vicces az egész csak annyi volt, hogy mindössze egy ember felelt. Az osztály viszont egy emberként visszhangozta a megoldást, mit sem törődve a tanár megrovó pillantásaival.

Tesin megint futottunk. Aztán futottunk. És talán még futottunk is... Az óra végén, mikor lerogytam egy padra az öltözőben, annyi vér tódult a fejembe, hogy azt hittem, menten szétrobban.
Kényelemes tempóban öltöztem, azzal a tudattal, hogy a következő órára nem kell készülnöm.Ugyanis énekkel folytattuk a napot. Megigazítottam a nyakláncom, összefogtam a hajam és Kírával az oldalamon elindultunk a második emeleti ének terembe. Itt nem voltak padok, csupán székek, melyekhez fel- és lehajtható asztallapok kapcsolódtak. A kicsi, fekete tábla mellett zongora állt, a terem hátsó sarkában zenelejátszó. Kírával megszokott helyünkre, a kicsi kerek ablakok alatti sarokban helyezkedtünk el. Ezt a területet úgymond, a lányok uralták. A fiúk inkább az ajtóhoz közel a terem másik végébe húzódtak.
Szerettem az énekórákat. Hiába töltöttük meg teljesen az apró termet, az egész hangulat valami megfoghatatlan nyugalommal és békével töltött el, ahogy a sarokból figyeltem, hogyan firkálnak különböző kompromittáló ábrákat a táblára az én drága osztálytársaim. Szórakozottan lapoztam fel a vaskos énekkönyvet, hogy a feleltetés előtt átismételjem az idén eddig tanult dalokat. Kíra szokásához híven evett, most éppen egy muffinnal birkózott.
A tanár a csengőszóval együtt lépte át a küszöböt. A hetesek röhögve törölték le a tábláról alkotásaikat, majd még mindig vigyorogva jelentették a hiányzókat.
- Na, akkor ismételjük át a dalokat, aztán mindenki felel! - közölte semleges hangnemben a tanárnő, majd helyet foglalt a zongora mellett és játszani kezdett. A fiúk dörmögő hangjából messze kihallatszott Kíra magas, tiszta éneke, és az én kevésbé jó, viszont roppant lelkes kántálásom. Léna és Vera még egy dologban hasonlítottak: borzalmas hangjuk volt, amit büszkén vállaltak. Mikor végre mind a hat dalt végigrágtuk a tanár roppant kiszámíthatóan a névsorban szereplő első embert szólította.
- Na, Artán, gyere ide!
Peti - pontosabban az egyik Peti - felállt, és kisétált a zongora mellé. Nem igazán figyeltem arra, hogy mit énekel, ha egyáltalán énekelt. A könyvet bújtam és igyekeztem memorizálni a szöveget. Kíra ötöst kapott, bár ez csak engem nem lepett meg. Gratuláltam neki, aztán újra visszatértem a magoláshoz. Csak arra eszméltem fel, hogy Krisztiánt szólítják. A testtartásából, és a zsebre vágott kezekből azonnal felismertem a matekórai viselkedését. Nem fog énekelni. Naná, hogy nem. És valóban, Krisztián megállt a zongora mellett és a cipője orrát bámulta. Mikor a tanárnő már harmadszorra kezdett bele a dal elejébe, belátta, hogy Krisztiánt nem fogja szóra bírni.
- Mi az, fiam? Vagy énekelsz, vagy leülhetsz egy egyessel, a választás rajtad áll! - mondta egy cseppet ingerültebben, mint általában, és kezeivel a zongora tetején dobolt.
- Köszönöm, jó lesz az egyes. - közölte és visszament a helyére. Szász tanárnő csak tátogni tudott. Akkora levegőket vett, hogy félő volt, talán megfullad.
- Ezt a pofátlanságot! Megjegyeztelek, fiam, megjegyeztelek! - mondta remegő ajkakkal és még nézni is fájt, akkora egyest vésett be a naplóba.
Nem sokkal Krisztián neve után az enyém is felhangzott. Remegő gyomorral kisétáltam.
- Mehet? - nézett rám bátorítóan.
Bólintottam. Szász tanárnő ujjai mesteri gyorsasággal jártak a billentyűkön, én pedig halkan énekelni kezdtem. Hangom egyre csak erősödött, ahogy magamon éreztem Kíra bátorító tekintetét. Féltem, gyomrom összeszűkült, de végigénekeltem a dalt. Behunytam a szemem. Mikor az utolsó hangot is kiénekeltem lassan kinyitottam. Döbbent tekintetekkel találkoztam, amerre csak néztem.
- Ez csodás volt! Ötös! Óra végén szeretnék beszélni veled! - mondta Szász tanárnő és kitörő örömmel írta be a jegyemet.

* * *

- Szeretnélek látni az iskolai kórusban! 

Biztatóan mosolygott, és a válaszomra várt.

- Tanárnő, nem hinném, hogy én olyan jó vagyok. - mondtam halkan. - Kíra sokkal szebben énekel.

- Kíra más eset, neki a komoly zenéhez van jó hangja. Igazi kórusban.

- Igazi?

- Az iskolában két kórust vezetünk. Az egyik hangversenyeken lép fel és iskolai műsorokban. A másik egészen más. Ott hétköznapi számokat dolgozunk fel. Nehéz bekerülni, de neked ott a helyed.

Örömmel vegyes döbbenet ült ki az arcomra.

- Ha érdekel, gyere el ma délután és meghallgatunk.

Bólintottam és kisiettem a teremből. Az ajtóban Krisztiánnak ütköztem. Elmosolyodott, majd bement és becsukta az ajtót. Kíváncsiságom mindennél erősebb volt. Letettem a táskám és fülemet az ajtóra tapasztottam. Hogy mit beszéltek, nem értettem, de egyszer csak felhangzott egy ismerős dal a zongorán. Itt- ott lelassult, ebből pedig arra következtettem, hogy nem a tanár játszik. Aztán pedig az következett, amire igazán nem számítottam. Krisztián énekelni kezdett. Jobban, mint bármelyik másik fiú az osztályban. Vagy talán az egész iskolában. Az én arcomra pedig megmagyarázhatatlan mosoly ült ki, ahogy az ajtónak támaszkodva hallgatóztam.

I. / 13.rész * Az első bál

Kedves Olvasók!

Még egyszer bocsánatot kérek a sok kihagyás miatt! De a lényeg, hogy most itt az új rész! :)

Köszönöm az előző fejezethez érkezett 7 pipát, és a kommentet Giginek! Továbbá az újabb feliratkozóknak is köszönöm! :) Blanka és Vivi <3

Olvassatok és véleményezzetek! Puszi:

Eszti :)

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Ez nem is én vagyok. Idejét sem tudom, mikor beszéltem utoljára ennyire zavarosan. Bambán néztem a távolodó alak felé. Egy magas, végzős srác nagyot taszított rajtam. Röhögések közepette hátrafordult és intett, hogy sajnálja, aztán tovább ökörködött a haverjaival. Bénán elmosolyodtam és igazából hálás voltam neki. Hosszú léptekkel szeltem át az öltözőhöz vezető üvegajtó és a hátsó lépcső közti teret. Lábaimat a lehető leggyorsabban kapkodtam a kopott, szürke lépcsőfokokon. Az első emeleten hömpölygő tömegen szinte lehetetlennek tűnt átverekednem magam. Összehúztam a vállaimat és szlalomozva igyekeztem a szekrényem felé. Gyors mozdulattal levettem a lakatot. Igazából  mindent gyorsan csináltam, mert féltem, hogy fellöknek a nagy igyekezetükben. Kivettem a vastag angol nyelvkönyvemet és a tornazsákomat a táskámmal együtt bevágtam a szekrénybe. Rácsaptam az ajtót még mielőtt minden kiömlik.
Az angolóra a hátsó lépcsőház kijáratával szemben volt megtartva. A lépcsőzetes teremben négy oszlop, oszloponként pedig négy pad volt elhelyezve. Nagy léptekkel vágtáztam fel a széles lépcsőkön és bevágtam magam a leghátsó padba. Krisztián az utolsók közt érkezett. Kezeimet az ölembe ejtettem és az ujjaimat tördeltem. A szemem sarkából láttam, amint kihúzza a széket és leül mellém. Felemeltem a fejem és rá mosolyogtam. Volna. De mellettem nem Krisztián, hanem Csaba ült. Könyökét lazán megtámasztotta a szék támláján és felém fordult. Körülnéztem. Krisztián épp ebben a pillanatban ért a háta mögé.
- Ez a hely foglalt.
Csaba hátra sem fordult, miközben ezt mondta. Halványan mosolygott rám. Lesütöttem a szemem. Tudtam, hogy utálják egymást. Tudtam, hogy itt és most nekem kell döntenem. De mégis hogyan? Miközben magamban vívódtam két szempár meredt rám. Az egyik magabiztosan, a másik tanácstalanul, dühtől izzóan. Nagyot nyeltem. Muszáj lesz meglépned!
- Csaba, figyelj, öhmm... kedves tőled, hogy ideültél, - idegesen simítottam végig a hajamon - de már megbeszéltem Krisztiánnal, hogy... szóval, hogy ma mellette ülök.
Szorongató érzés kerített hatalmába. Némi büszkeség is elöntött a pillanat tört részéig. De aztán végiggondoltam, mit tettem. Irtóra elszúrtam. Ha jelentettem valamit Csabának, annak mostmár vége. Ha viszont nincs vége, ráuszítottam Krisztiánra. Miért vagyok m indig én minden baj forrása?
Csaba arcán valami megmagyarázhatatlan grimasz vonult át, aztán szó nélkül felállt, nagyot taszított Krisztiánon és levágta magát Olivér mellé.
- Aj, Istenem! Ne haragudj! - suttogtam.
- Miért kéne? - nézett rám.
- Elszúrtam. Azt hiszem. Most aztán tényleg, frankón utál.
Krisztián megvonta a vállát és kinyitott a könyvét.

* * *

- Várj!
Megragadtam a karját és félre rántottam a tömegből. Krisztián rám emelte kérdő tekintetét és keresztbe fonta a karját.
- Sajnálom! Hagynom kellett volna... ah, vagy nem is tudom! De tényleg! Ha nem avatkozom közbe, most nem utál meg még jobban. Csak... ah, totál megkergültem! Nem haragudj! Hagyjuk!
Zavartan tekergettem a hajtincseimet és nem mertem rá nézni.
- Hé, ez nem a világ vége!
Krisztián hangja nemlepően nyugodt és barátságos volt. Óvatosan felnéztem rá.
- Tudom, csak tényleg sajnálom. Csaba nehéz eset, azt hiszem.
- Csaba egy nagy...
A mondat végét elharapta, jobb keze ökölbe szorult, de az arcán semmi változást nem lehetett felfedezni. De vajon tényleg igaz, amit mond? Talán tényleg félreismertem Csabát?
Tény, hogy velem mindig nagyon kedves volt - talán túlságosan is. De lehet, hogy ezt az arcát csak nekem mutatja.
- Szeretném, ha tudnád, hogy rám számíthatsz. Mármint, tudom, hogy ez nem valami sok, de én itt vagyok, ha gáz van! - mondtam halkan.
- Kösz! - mosolyodott el újra. Aztán az órájára nézett és ez a mosoly rögtön az arcára fagyott. - Francba! Bocs, de most lépek! Kösz mindent! Szia!
Elviharzott a lépcső irányába én pedig a szekrényemhez indultam.
- Rabs!
Hátra sem kellett fordulnom ahhoz, hogy tudjam, ki szólt utánam.
- Tessék?
- Ö... Hát tudod lesz ez a cucc pénteken. És mivel mi már úgyis jártasak vagyunk ebben a közös táncos izében... szóval lenne kedved velem jönni?
Földbe gyökerezett lábakkal álltam és Csabára bámultam. Elhívott. Elhívott! Abban a pillanatban boldog voltam. Igen, minden bizonnyal. Visszafogtam a feltörni készülő vigyoromat és elmosolyodtam.
- Hát, ha tényleg velem akarsz elmenni, szívesen.
Büszke voltam magamra, hogy képes voltam összefüggően beszélni.
Csaba lazán beletúrt a hajába és ő is elmosolyodott.
- Találkozzunk itt, vagy menjek el érted?
- Nekem mindegy. De jobb, ha inkább itt. Nem akarom, hogy végignézd, ahogy végigszerencsétlenkedem magam az úton. Sajnos túl magas a cipőm sarka - nevettem el magam.
- Oké. Akkor gondolom holnap látjuk egymást.
- Nem jössz haza?
- De. Megyek.
Értetlenkedve néztem utána. De aztán rögtön eszembe jutott, hogy alig pár perce meghívtak életem első báljára! Eszeveszetten kutakodtam a táskámban és mikor végre ráleltem a telefonomra tárcsáztam Panka számát.

* * *

- Akkor este! - intettem Kírának és hazafelé vettem az irányt.
Este. Ahogy ebbe belegondoltam mosolyogni támadt kedvem. A fülemben a kedvenc dalaim dübörögtek a buszon és az utcán is. A lakás üresen állt, csupán Rosy fogadott kitörő örömmel a kapuban. A táskámat ledobtam az előszobában. Kibújtam a dzsekimből és a bakancsomból. Amíg teát főztem bekapcsoltam a tévét és egy darabig elidőztem a kedvenc csatornámon. Az óra negyed négyet mutatott, ezért gyorsnak kellett lennem. A ruhámat már tegnap este kikészítettem, a cipőm még az eredeti csomagolásában hevert a földön. Bementem a fürdőszobába és megtámaszkodtam a mosdókagyló szélén. Fogat mostam aztán letöröltem az aznapi sminkemet. Szempilláim tövébe vékony vonalat íveltem fekete tussal. Számra natúr rúzst kentem, szempilláimat spirállal íveltem.
- Hm. Ez így elmegy. - vontam vállat és átsiettem a szobámba.
Valami különös érzés kerített hatalmába, mikor felhúztam a ruhát. Ez most más volt, nem olyan, mint amikor a boltban felpróbáltam. Álltam, az egész alakos tükörrel szemben és előre-hátra billegtem. Megnéztem magam jobbról, aztán balról is.
Leültem az ágyam szélére és az ölembe vettem a cipős dobozt. Óvatosan kivettem belőle a magassarkút úgy, mintha valami felbecsülhetetlen kincs lenne. Egy darabig néztem, forgattam, aztán elsüllyesztettem a mellettem heverő táskába. Az órámra pillantva a készülődésem kapkodásba ment át. A bál hétkor kezdődött, az óra majdnem hatot mutatott, és nekem még oda is kellett érnem. Nem tudtam felfogni, hogy sikerült így elszerencsétlenkednem az időt. Felvettem a kedvenc, babarózsaszín kardigánomat. Nyakamba fehér, kötött csősálat tekertem és a táskámat felkapva kisiettem az előszobába. A falra akasztott tükörben érdekes látvány fogadott.
- Basszus, a hajam!
Éreztem, hogy egyre idegesebb leszek. Visszarohantam a fürdőszobába és sietősen kirángattam a gumit a hajamból. Kettéválasztottam középen és jobb oldalt az első tincseimet oldalra tűztem egy hullámcsattal. Hiába igazgattam, ennél jobban jelenleg nem tudtam kihozni belőle. Visszamentem az előszobába és belebújtam a bakancsomba. Felkaptam a táskám és a kabátom, majd sietősen távoztam.
A busz - csodának csodájára - időben jött. Mikor leszálltam már majdnem teljesen besötétedett. Rossz érzés kerített hatalmába, ahogy a gyér fényben átvágtam a parkon. Alig tíz méterre voltam a zebrától, amikor valaki hozzám ért. Hatalmasat sikítottam és legalább egy métert ugrottam előre. Remegtem és nem tudtam, hogyan védhetném meg magam.
- Bocs! Megijedtél? Ne haragudj!
Panka bocsánatkérő arccal meredt rám. Mikor végre magamhoz tértem elmosolyodtam.
- Ezt még visszakapod! - sziszegtem, aztán magamhoz öleltem. - Egyébként is utállak! Azt mondtad, nem Csaba fog elhívni! És tessék!
- Én úgy tudtam, hogy más lesz. De lényegtelen. Az a fontos, hogy jól érezzük magunkat!
Együtt léptünk be az iskolába. Az aulában meglepően nagy volt a csönd. A falra neon sárga nyilakat ragasztottak, melyek a tornateremhez vezettek minket. Kovács tanár úr észrevett és intett, hogy menjünk oda. Mivel az ő osztályából is érkeztek tanulók a bulira - köztük és is - itt kellett lenne, hogy felügyeljen.
- Sziasztok lányok! A kis tornateremben van a ruhatár, az udvaron a buli. Illetve a nagy tornateremben is, de oda csak a végzősök mehetnek a kísérőikkel. Jó szórakozást!
Pankával biccentettünk aztán bementünk a kis terembe. Az összes akasztós padot és kabáttartót áthurcolták az öltözőkből. A kabátok mennyiségéből ítélve pedig, már jó páran megérkeztek. Megkerestük a kilencedik évfolyamnak fenntartott helyet és lerogytunk egy padra.
- Meg kell keresnem Csabát. Nélküle nem engednek be.
- A bátyám már itt van. - forgatta a szemét Panka. - Tizenkét játékban győztem mire belement, hogy elhozzon, erre mi van? Eltűnik! Fantasztikus! És még csak nem is végzős! Jövőre meg tuti, hogy nem engem hoz el!
Már épp reagálni akartam, mikor megláttam Csabát. Sötét farmert, kék inget és lazán megkötött nyakkendőt viselt.
- Menj már! Mire vársz? Majd én ezt megoldom! - legyintett, és egy határozott mozdulattal talpra állított.
- Biztos?
- Persze! - mosolygott.
- A cipő! Át kell vennem!
Visszaültem és előrángattam a rózsaszín lábbelit. Gyorsan lecseréltem a bakancsom, levettem a sálam és a kabátom, majd felálltam.
- Na? - kérdeztem bizonytalanul.
- Tökéletes! Ha eddig nem esett beléd, most már tuti a siker! - kacsintott.
- Nem ez a célom, de legyen. - nevettem, majd elindultam Csaba felé.
Igyekeztem úgy járni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne tizenkét centivel magasabban lépkedni az átlagosnál.

~ We won't stop!!! ~

- Szia. - intettem bátortalanul.
- Szia. Jól nézel ki.
- Köszi. Mehetünk?
- Persze! De mégis hogy fogod kibírni ebben? - mutatott a cipőmre.
- Majd csak megoldom. - legyintettem.
Kiléptünk az udvarra. A betonos focipályákat hatalmas sátor fedte, ami az iskolában ,,bulicamping" néven híresült el. A bejáratot Szíj tanárnő őrizte, ám elmaradhatatlan sípja helyett most csinos nyaklánc lógott a nyakában.
- Szép estét fiatalok! Mosoly, kézfogás, és be is mehettek!
Bátortalanul kinyújtottam a kezem. Csaba határozottan megragadta és elmosolyodott. Én is így tettem.
- Na, most már elhiszem, hogy közötök van egymáshoz! Befelé! - intett.
Rengetegen voltak. A lányok, mit sem törődve az elegáns ruhákkal, a tánctéren ugráltak, és felszabadultan táncoltak. A fiúk többségén látszott, hogy csak azért jöttek el, hogy a partnereiket beengedjék. De volt pár vakmerő egyed, akik a parketten tartózkodtak.
- Oké. Bejöttünk. És most?
- Hát, gondolom táncolni kéne. - mondtam.
- Na, az nekem nem pálya. Kérsz valamit inni?
- Nem köszi. Inkább megkeresem Kírát, ha nem gond. Még nem láttam, hogy itt van-e.
- Oké.

Csaba elindult egy csapat fiú felé. Én pedig próbáltam kivenni a tömegből Kíra alakját. Hamarosan sikerült is. Egyszerűen csodásan festett. Vörös, térdig érő ruhát viselt, haját fonatba kötötte. A rúzsa is vörös volt, és arany sarut viselt. Amint észrevett boldogan szaladt hozzám.
- Halihó, Málnus! Na?
-  Most jöttem! Tényleg, hol van Bence?
Kíra egy csoport felé mutatott, ahol Bencén kívül Csabát és Olivért is felfedeztem. Kíra vállat volt és elvigyorodott.
- Táncoljuk!
Mivel nem volt ellenvetésem, Kíra kézen fogott és a tömegbe rángatott. Alig bírtam lépést tartani vele. Persze, könnyű neki, hiszem laposban van...
A sulirádiósok számot váltottak. A hangfalakból az American idiot üvöltött. Pechemre imádom ezt a számot, ezért nem volt kérdés az, hogy végigtáncolom. Kírával egymás mellett ugráltunk, ráztuk a fejünket, egy szóval: jól éreztük magunkat. Mire véget ért a szám a lábam irtózatosan sajgott, de túl jó kedvem volt ahhoz, hogy ez érdekeljen is.
- Iszunk?
- Iszunk! - mondta Kíra nevetve és elszökdelt a büféként funkcionáló asztalhoz. Én lemaradtam, mivel nem tudtam ugrálni. Ahogy körülnéztem megláttam Erikát. Erőteljesen össze volt gabalyodva egy felsőbb évessel. Megrázkódtam és továbbmentem. De ekkor meghallottam a We can't stop-ot és visszafordultam a táncoló diákokhoz.
- Egy tánc?
Egy ismeretlen, magas srác állt előttem, ahogy megfordultam. A szemei elárulták.
- Szia. Te Balázs vagy, igaz?
- Gyorsan terjed a hírem! - röhögött fel.
- Az öcséd az osztálytársam.
- Ja, vagy úgy. Akkor te vagy... - elgondolkodva nézett maga elé - Ah, te vagy Erika!
- Ne is haragudj, de ez a legnagyobb sértés, amit mondhattál! - mondtam tettetett felháborodással. - Málna vagyok.
- Akkor Málna, egy táncot?
- Benne vagyok. De csak ha nem szólsz Pankának, hogy én raboltalak el! - nevettem fel.
- Ezt elintézhetjük.
Bence megfogta a kezem és behúzott a táncoló párok és bátor szólisták közé. Kezeit a derekamra csúsztatta és a zene ritmusára kezdtünk ringatózni.
- És hogy tetszik a suli?
- Szuper! Eddig még csak matekból kaptam karót. Azt hiszem ez javuló tendencia!
Bence felnevetett és közelebb húzott magához.
- Ha akarod szívesen korrepetállak.
- Megfontolom.
A keze lassan elkezdett lefelé csúszni és ezt nem értékeltem túlságosan. Hátranyúltam és visszaemeltem őket az eredeti helyükre.
- Értettem a célzást. - mondta vigyorogva.
-. Remélem is. Azt hiszem nem ilyen lányokhoz vagy szokva.
- Megeshet.
- Én jövök. - lépett oda hozzánk Csaba. Nem mosolygott, de más érzelmet sem mutatott.
- Tessék haver! - mondta Balázs vigyorogva. De mielőtt elengedett volna még egyszer megfogta a fenekemet.
- Nos, mégis táncolsz? - kérdeztem miközben magához húzott.
- Végül is ezért jöttem veled, nem?
- Ahogy gondolod.
Kellemes érzés áradt szét bennem, amikor hozzám ért. Ott álltunk, ketten, akár a gólyatáborban, de ez most mégis más volt. Már most kezdtem sajnálni, hogy egyszer el kell innen ballagnom. Négy év hosszú időnek tűnik, mégis hamar elrepül. Talán nincs is még egy ilyen iskola, ahol sulibulikat szerveznek, saját szekrényed lehet, és nem utolsó sorban - rengeteg a fiú. Egy egyszerű lány erre azt mondaná: mennyország. De én többet láttam benne. Négy olyan évet, amit soha nem fogok elfelejteni.
Csaba végig engem figyelt, miközben ezen agyaltam. Ahogy felnéztem rá, valami megváltozott. Lassan közelebb hajolt. Nem tiltakoztam, nem húzódtam el. Csaba belenézett a szemembe. Szája sarkában halvány mosoly bujkált. Lehunytam a szemem. És vártam. De nem történt semmi. Csaba magához ölelt aztán a lassú számot egy pörgősebb váltotta fel.
- Ezt már nem vállalom be ha nem gond.
- Nem, persze, menj csak.
Nyeltem egy nagyot. Persze, hogy is hihettem, hogy megcsókolna!
Ott álltam a tomboló diákok között és próbáltam elhitetni magammal, hogy ez semmit sem jelent. Pedig ez nem volt így.