Drága Olvasók!
Nos, vissza tértem, rengeteg kihagyás után ugyan, de újra itt vagyok, új dizájnnal, új fejezettel! Remélem tetszeni fog, igyekszem ezek után sűrűbben írni! Jó szórakozást az olvasáshoz, az év utolsó bejegyzése ez! :)
Valamint Boldog Karácsonyt, és Újévet nektek!
Eszti :)
~~~~~~~~~~~~~
Hétfő. Ez a szó rossz érzéssel tölt el mindenkit, akit csak ismerek. Én mégis szokatlanul boldogan ébredtem. Miközben fogat mostam jókedvem okának az ablakon beszűrődő, erőteljes napsugarakat tudtam be, melyeknek szívből örültem. Hosszú lesz a tél, rám fér még egy kis ragyogás a nyárból.
A mai nap másban is különös volt. Kezdjük ott, hogy időben ébredtem. A sötétkék csőnadrág és a bézs ing, melyeket reggel felkaptam, kifejezetten jól álltak nekem. Mivel nem esett, kicsit erősebb sminket csináltam magamnak, és ettől csak még jobban éreztem maga a bőrömben. Aztán, a buszomat is sikerült futás nélkül elérnem.
Ha nem féltem volna attól, hogy teljesen hülyének néznek, fülig érő szájjal lépkedtem volna végig a suliba vezető úton. A jókedvem pillanatok alatt elpárolgott, ahogy szembesültem a ténnyel, miszerint ma felmérés lesz tesiből. Nem tudom, Szíj tanárnő a mi érkezésünk előtt is ennyire kedvelte-e a ,,felmérés" szót és annak gyakorlati végrehajtását, de az biztos, hogy nekem már ez után a két hónap után is elegem volt belőle. És hol volt még az őszi szünet...
Kíra halálos nyugalommal ücsörgött egy pad tetején, amit valószínűleg a vicces kedvű diákok száműztek a folyosóra. Egyik kezében szívószálas, dobozos almalevet tartott, a másikban egy hatalmas hamburgert. Hát, igen. Neki sosincs túl korán egy kiadós evéshez.
Miután aránylag feldolgoztam a tesi órával kapcsolatos sokkot, megpróbáltam a többi tantárgyra koncentrálni. Miközben épp a matektételeket bújtam, folyton ott motoszkált bennem a gondolat, hogy lassan jelmezt kéne szereznem a hó végi bulira.
Hangzavarra lettem figyelmes, és érdeklődve néztem körül a folyosón hömpölygő tömegben. Természetesen Csabáék érkeztek meg. Olyan hangosan röhögtek valamin, hogy kis híján túlharsogták az általános szünetbeli alapzajt. Mikor elhaladtak mellettünk, Csaba apró mosollyal jelezte, hogy észrevett, én pedig intettem neki. Aztán hatalmas csattanást hallottunk és Kírával szinte egyszerre kaptuk a fejünket arra, amerre az osztály balhés csapata néhány másodperce eltűnt. Miután láttunk, hogy csak a szokásos, ' focizzunk a két literes kólával a folyosón ' művelet zajlik, összenéztünk, majd egyszerre forgattuk meg a szemünket.
- Ugye majd elmúlik?
- Remélem. Nem hinném, hogy kibírok még három és fél évet ezekkel - biccentettem a srácok felé.
Persze ez a viselkedés nem jellemezte az egész osztályt. Sőt, voltak kifejezetten normális arcok is. Bár őket Csabáék inkább lenézték, mert nem álltak bukásra mindenből, amiből tanulni kellett volna egy kicsit. Én sem voltam egy lángelme, de azért hoztam a négyes átlagot, szinte mindenből. Ellenben Bence a tesi és a nyelvek kivételéből szinte mindenből kettesre állt. Matekból meg bukásra. Ugyan így Gábor és Olivér. Csaba csak néhány tárgyból nem jeleskedett: magyarból, töriből, bioszból, énekből és rajzból, de az utóbbi kettő azért valamennyire érthető volt.
Az óráink viszonylag gyorsan elteltek, de tesi előtt szinte semmire nem tudtam koncentrálni. Eleve nem értettem, hogy miért akarok megfelelni. Idegesen gyűrögettem az iskolai egyen pólót. Copfba fogtam a hajam és azért fohászkodtam, hogy túléljem a mai órát.
Ahogy azt már a nap elején is sejtettem, vérengzés volt. Szíj tanárnő nem viccelt, ha testmozgásról volt szó.
- Nos, lányok! Kifelé! Egy bemelegítő kör, aztán gimnasztika és nyújtás. Aztán jöhet a felmérés. Tíz körötök van, és minderre húsz percet kaptok! Ha valaki azon felül teljesít, egyest kap! Érthető voltam? Remek. Akkor indulás!
Kírával váltottunk egy fájdalmas pillantást. Pontosabban én úgy néztem rá, mint akit halálra ítéltek, de ő bátorítóan mosolygott rám. Gyorsan utolértem és suttogva mindennek elhordtam a tanárt, amíg kiértünk a fagyos levegőre.
- Most komolyan? Tizenegy fok van! Tizenegy!!!
- Nyugi, Málnuus! - nézett rám Kíra vigasztalóan. - Majd én meghajtalak. Futok veled, oké?
- Kösz, ez rendes tőled, de ha jobb vagy mint én, legalább te ne kapj karót.
- Kit érdekel! - mosolygott. - Ez csak tesi! Na, gyere!
Sikeresen teljesítettük a bemelegítő kört, majd a gimnasztikánál kicsit kifújhattam magam. A nyújtás már csak arra volt jó, hogy húzzam az időt. Minél később indulunk...
- Sorakozó! - üvöltötte Szíj tanárnő és teljes erejéből megfújta a sípját, két méterre tőlünk. Kíra biztatóan kacsintott egyet és mellém állva felvette a kényelmes rajtpozícióját. Gondolom, fájdalmas arckifejezésemet látva, kitört belőle a nevetés.
- Mi az ott? Nincs barátnőzés! Meg ne lássam! Na, elkészülni!
Mély levegőt vettem. Csak tíz kör... tíz kör?! Tíz kör!
- RAJT!
- Hé, nem már! Kíra! Hagyjál! - nyöszörögtem.
- Szó sem lehet róla! Gyerünk!
Megadóan felvettem a tempóját, de éreztem, hogy ilyen gyorsan nem fogom bírni.
- Figyelj, most pedig énekelni fogunk!
- Hogy mi van? - néztem rá furán.
- Úgy ahogy mondom! Eltereljük a gondolataidat!
- Kíra, nem tudom, feltűnt-e, de még a futáshoz sincs elég levegőm!
- Majd lesz! - legyintett, és rákezdett az Edge of glory-ra.
- Ez most célzás? - nevettem fel levegő után kapkodva, és én is bekapcsolódtam.
Mire a refrénhez értünk, már le is futottuk az első kört. Igen, az elsőt. Még a gondolata is fájt annak, hogy kilenc van hátra. Többször éreztem, hogy nem bírom tovább. Hogy menten összeesek. De Kíra rendíthetetlen volt, mindig magával rántott, nem hagyta, hogy kiszálljak. Elénekelte az összes dalt, ami hirtelen eszébe jutott, mindegy volt, hogy magyar vagy külföldi, gyors vagy lassú, nem hagyta abba.
- Gyeherünk!... Még... egy... khör! - és folytatta az éneklést.
A tizedik kör végén már tényleg nem akartam megfutamodni. A combom pokolian fájt, a tüdőm égett, és biztos voltam benne, hogy az arcom még egy paradicsomnál is vörösebb. Utolsó erőmmel szinte átvetettem magam a célt jelentő fehér vonalon és összerogytam.
- Menj az út közepéről! - ordított rám Szíj tanárnő. Kíra segített talpra vergődni és egymást támogatva terültünk el a kerítés melletti füves részen. Az összes vér a fejembe tódult, és úgy éreztem, mindjárt felrobban. De a mellkasomban kellemes érzés terjengett. A győzelem érzése. Megcsináltam, lefutottam, túlteljesítettem saját magam. Ezt pedig egyetlen embernek köszönhettem.
- Köszönöm... - suttogtam a mellettem lihegő Kírának.
- Semmiség. Magadtól is ment volna.
Lehunytam a szemem. Kezdtem magam kicsit jobban érezni, de persze semmi sem tarthat örökké.
- Felkelni! Mégis mit csináltok?! Befelé a terembe! Még van az órából tíz perc! Egyébként pedig egyes! Fél perccel meghaladták az időlimitet! Na, mi lesz már! Egy, kettő! - tapsolt, majd nagy léptekkel a tornaterem bejárata felé indult.
Felültem és fejemet a térdeim közé lógattam.
- Ugye nem mondta komolyan?
- Hát, azt hiszen, nagyon is komolyan mondta. - suttogta.
- Megölöm!
- Segítek.
Miután ezt az élettelen társalgást lefolytattuk, igyekeztük leküzdeni a sokkot, és a lábaink maguktól vittek minket a tornaterem felé.
Teljesen letörve vonultam át az öltözőbe. Sírni tudtam volna a dühtől és a csalódottságtól, ha csak Kíra van velem. De a szemközti padon ott ültek az ikrek, a sarokban pedig Erika öltözött, a többi lány pedig össze-vissza, szétszóródva. Köztük Panka is, aki csak keservesen intett egyet, majd újra meghúzta az üdítőjét. Nagyokat sóhajtva kapkodtam magamra a ruháimat, és már egyáltalán nem dobott fel a tudat, hogy reggel még olyan tökéletesnek találtam az összeállításom. Kicsit talán túl erőszakosan próbáltam meg begombolni az ingem, mert a következő pillanatban az egyik gomb a földön landolt.
- Ah, remek! - fújtattam.
- Tessék, vedd fel ezt - nyújtotta felém Kíra az egyszerű, fekete csőtopját, amit a pulcsija alatt viselt eddig. Hálásan vettem el, majd rávettem még a farmerkabátomat, kiengedtem a hajam és jól összeborzoltam.
Angol órára megfáradtan, gyilkos hajlammal estem be a csöngő után. Szerencsére az ofő még sehol sem volt így gyorsan beültem a helyemre. A fiúkat most sem zavarta túlzottan, hogy óra van.
Nyugalmat erőltettem az arcomra és belekortyoltam az ásványvizembe.
Az angol gyorsan eltelt, szinte észre sem vettük. A nyelvtani kapcsolatok és szavak tengere a csöngőig egészen összemosódott, de már nem is igazán érdekelt, mivel a kicsöngetés egyúttal a mai nap végét is jelezte.
Felmentem, és kivettem a szekrényemből a vékony dzsekit, meg néhány könyvemet.
Egyedül indultam haza, arcomat az ég felé fordítva sétáltam és igyekeztem minél több napfényt magamba szívni. A buszmegálló is üres volt, a park kihalt. Mintha teljesen egyedül lennék. A játszótér kongott az ürességtől, a jó idő ellenére. Leültem a megállóban és a táskámat a mellkasomnak szorítottam. Az utat figyeltem, ahol egy két autó elvétve elhajtott.
A pénteki meghallgatáson agyaltam. Szerettem volna, ha Krisztián is ott lesz. Aztán eszembe jutott a Haloween buli is, ami 25-én volt esedékes, vagyis több mint két hét múlva. Már a jelmezemet tervezgettem, mikor feleszméltem. A buszom épp ekkor gördült be a megállóba, valószínűleg a fék hangja zökkentett ki.
Utazás közben végig kifelé bámultam az ablakon. Fejemben váltakoztak Krisztián, a kórus és a foci edzés képei.
Na, igen, a foci edzés. Azóta a bizonyos nap óta, mikor a fúk tesitanára - akinek a névét a mai napig nem tudom - odajött hozzám, minden délutánomat a büdös, fűzöld linóleummal borított tornateremben töltöttem. Az edzések kemények voltak, de a tanár iránt érzett ellenszenvem arra ösztönzött, hogy minél jobb legyek. A mai nap amolyan áldás volt, hiszen a tanár a hétvégén lebetegedett, így előre láthatóan nem találkozom vele az elkövetkezendő napokban.
Miután majdnem elfelejtettem leszállni, végre hazaértem. Nagy sóhajjal dobtam le magam az ágyamra, apró mosollyal, mely annak szólt, hogy üres a ház, és csupán én vagyok otthon. Na, persze nem annak örültem, hogy apu ma késő estig az állomáson lesz, és várja a riasztásokat, vagy hogy anyu ma túlórázik, hogy hétvégén hamarabb hazajöhessen. Nem. Annak szólt az a kis mosoly, hogy ma az egész délutánomat Ádámmal tölthetem.
Gyorsan átrágtam magam az írásbeli leckéken, aztán, mikor az óra fél négyet ütött, magamra kaptam a dzsekim és elindultam az óvodába.
Igazán azt szerettem Ádámban, hogy soha sem volt az a hisztis gyerek. Ha elesett, vagy ha eltört az egyik játéka, csendesen tudomásul vette, majd folytatta a dolgokat.
.jpg)
Mikor nyakig homokosan, csillogó szemekkel megállt előttem, ajkam széles mosolyra húzódott, no meg akkor is, mikor a mászóka tetején állva nekem integetett. Nekem, a nővérének.
Ádámra sosem sajnáltam az időmet. Ha azt kérte, hogy a halastó felé menjünk haza, hogy láthassa a kacsákat, örömmel ragadtam kézen.
- Gyere, mossuk meg a kezed! - mondtam mikor végre sikerült rábeszélnem, hogy tegye le a faágat, amit a parkban talált és ,,azonnal megszerette".
* * *
Összekucorodtam az egyik fotelben, és próbáltam a töri jegyzeteimre koncentrálni, miközben a háttérben egy mesecsatorna műsora zajongott, Ádám pedig hangos csörgések közepette építkezett.
Az este elég eseménytelen volt, Ádám igen hamar elálmosodott, így egy gyors fürdetés és esti mese után, már fél hétkor ágyban volt.
Anya valamivel tizenegy után, apa már akkor ért haza, mikor már rég aludtam, vagy talán haza sem jött, mindenesetre reggel nem találkoztam vele. Anyu rohant, valami értekezletről beszélt, miközben rákönyörögte Ádámra a cipőjét. Én kómás fejjel ácsorogtam a nappali ajtajában, és résnyire nyitott szemekkel figyeltem az eseményeket.
- Ne felejts el bemenni a boltba! Jaj, és kérlek hozd be a postát!
Anya szórakozottan rohangált a konyhában és valami ,, létfontosságú iratot" keresett. Mikor megtalálta felsóhajtott.
- Köszönöm, Kicsim! - mondta és puszit nyomott a homlokomra. - Ádám! - torzult el az arca. - Szervusz, Málna, most azt hiszem jobb ha elindulunk, mielőtt az öcséd az egész cipős szekrényt kirámolja!
Miután távoztak, csend telepedett a házra. Mivel még csak hat óra volt, kényelmesen megreggeliztem, és volt időm rendesen felöltözni is.
Ugyan az időjárás tegnap óta meglehetősen ősziessé vált, a hangulatomban nem érzékeltem különösebb változást. Az arcomba húztam a sálam, zsebre dugtam a kezem és hosszú léptekkel igyekeztem a megállóba. Kicsit meglepődtem, mikor a padon Pankát találtam.
- Hát te? - kérdeztem, és mosolyogva mellé ültem.
- Bah... Ne is kérdezz semmit!
Mivel láttam, sőt hallottam is, hogy ma nincs éppen jó kedvében, békén hagytam. Néma csendben mentünk egészen az iskoláig, sőt, mikor beléptünk akkor is csak egy kedvtelen ,,sziát" nyögött oda. Nem szerettem volna haragudni rá, mivel nem tudtam mi van a háttérben, de kicsit rosszul esett, hogy nem mondott semmit. Bár néha jobb, ha az embert hagyják gondolkozni és nem faggatják. Így, amíg a szekrényemben pakolásztam, elhatároztam, hogy nem faggatom. Ha akarja, majd úgyis elmondja magától.
* * *
A nap elég gyorsan elrepült. Óráról órára, teremről teremre. Biológia után éppen a rajzcuccaimat pakoltam a táskámba, hogy hazavigyem, amikor Olivér és Bence elviharzott mellettem a meglepően csendes folyosón. Kezükben tornazsák himbálózott, amit rossz jelnek véltem, ezért gyorsan felkaptam a sajátomat, becsaptam a szekrényt, és utánuk rohantam. Egyértelműen a tesi öltözőbe igyekeztek. Miközben én célba vettem a lányöltözőt, alaposan átgondoltam a dolgokat és megállapítottam, hogy a fiúk tesitanára, tuti, nem normális, vagy legalábbis nem ember. Aki képes lábra állni egy tüdőgyulladás után mindössze egy-két nappal, nos, nem tudom milyen jelzővel illessem. De persze a lelkem mélyén tudtam, hogy csak a rosszindulat beszél belőlem és azért lettem ilyen mérges, mert a mai délutánom Ádámmal semmissé vált a tesitanár visszatértével. A lehető leggyorsabban átöltöztem és futólépésben közelítettem meg a nagy tornatermet. Sejtésem beigazolódott, mikor megláttam a bemelegítő fiúkat.
Az edzés kemény volt, mint mindig. Piszkosul elfáradtam, mint mindig, és a tegnapi futástól kialakult izomlázam sem segített túlzottan a helyzetemen, és a lelki állapotomról még szót sem ejtettem. Olyan volt ez a mai edzés, amit talán sosem felejtek el.
Mikor beálltam a hátsó sorba, kicsivel áron mögé, hogy bemelegítsek, már érzetem, hogy valami nagyon nincs rendben. A szokásos hülyülés és beszólogatás helyett, csend volt, vészjósló csend, csak a cipők halk puffanását lehetett hallani. Nem szóltam én se, nem kérdeztem semmit. Kellemetlenül éreztem magam, és próbáltam gondolataimat kizárólag a bemelegítésre terelni. Mikor a tanár még negyed óra után sem érkezett meg, egy felsőbb éves elment, hogy megkeresse. A fiúk többsége kihasználta a lehetőséget, és elterült a talajtornához használatos szivacsokon, vagy egyszerűen csak a földön. Én behúzódtam az egyik sarokba, és a kezemet tördeltem. Abban a percben sokat adtam volna azért, hogy legyen egy tanár a teremben. Mert alig hogy leültem, robbant a botrány. Először azt hittem, csak ugratják egymást, a hangos szavakat és a nevetést tréfának véltem. De aztán elkezdtem odafigyelni, és rájöttem: A fiúk nem együtt nevetnek. Nevettek, de valakin. Ez a nevetés nem olyan volt, mint amit jól ismertem. Gúnyos volt, szinte már nekem fájt, holott azt sem tudtam miről van szó. Aztán a szívem kihagyott egy pillanatra, mikor a fiúk gyűrűjében megpillantottam a sötét fürtöket, és a hozzájuk tartozó arcot. Csabáét.
