I. / 19. rész * Musi?

Sziasztok!

Itt is van az új rész, kicsit hosszabb, mint szokott lenni, de remélem ez nem okoz gondot! ;)

Egy kéréssel fordulok hozzátok. Mégpedig azzal a kéréssel, hogy ha tetszik a blog, és szeretitek a történetet, osszátok meg másokkal is, hátha nekik is elnyeri a tetszésüket. És várom a kérdéseiteket/kéréseiteket a Kérdezz-felelek topicban! Csak bátran, bármiről, ami érdekel! :)

kellemes olvasást! 

Eszti :)

~~~~~~~~~~~~~~~~

- Hahó! - ugrott Kíra a nyakamba, ahogy meglátott. - Készültél a matekdogára?

- Mi? - nyögtem. 

- Tudod, doga. Ma. Sinus, cosinus és társai.

Lerogytam a helyemre és kétségbeesetten rángattam elő a füzetem. Jó, való igaz, hogy egész hétvégén csak filmeztünk meg Ádámmal játszottunk, de ennyire nem lehettem feledékeny! Riadtam próbáltam memorizálni az ábrákat és a feladatmegoldásokat, de igazából tudtam, hogy semmi esélyem tíz perc alatt mindent bemagolni, pláne, hogy semmit nem értettem ebből az anyagrészből.

Végül a három feladatból egyet sikerült megoldanom, de még azt sem jól. Egyszóval lehangoltan, vesztesként távoztam a matekteremből. Kíra jelenléte megnyugtató volt, és az is jól esett, hogy nem faggatott, nem vigasztalt, csak jött mellettem és egy a reggeli sonkás szendvicsét ette nagy átéléssel.
Ez a matek doga jóformán az egész napomat hazavágta, és akkor még számba sem vettem az alap problémáimat, mint Bence gyilkos tekintete, Erika furcsa, vizslató pillantásai, amit dacos némasággal körített, így esélyem sem volt megtudni, mi baja van - bár, nem mintha érdekelt volna. Aztán ott volt még Csaba, aki az ominózus délután óta került, és nem úgy tűnt, hogy részletesebb meg akarná tárgyalni az ügyet.
Az utolsó óránk angol volt, az ofővel. Nagyon igyekeztem, hogy megértsem, amiről magyaráz, leírtam mindent, amit felfirkált a táblára, de egy idő után azon kaptam magam, hogy a tollam nem is betűket formál, hanem apró kis rajzokat. Az angol füzetem lapját különböző nonfiguratív ábrák, felkiáltójelek, szívek, és egyéb minták díszítették, amik még csak véletlenül sem hasonlítottak a Past Perfect-re. Miután beláttam, hogy a mai napomat csak egy forró fürdő és egy irtó jó könyv mentheti meg, mély levegőt vettem és az órából hátralevő tíz percben minden figyelmemet az ofőnek szenteltem. Kicsit kétségbeestem, amikor a kicsengetés nem hatott rám különösebben, csupán egy olyan unalmas és várható ténynek tekintettem, amely borzalmas napomat képezi. Letargikus hangulatomat tetőzte, hogy kis híján beletörtem a kulcsomat a szekrénylakatomba, de miután kiküszöböltem a problémát, sietve átcsoportosítottam a tankönyveimet. Máskor is sokszor csináltam ilyet, mondhatni, már-már ösztönös mozdulatokkal pakoltam a vaskos köteteket. De eddig egyszer sem fordult elő, hogy a töri könyvemből egy kicsire hajtogatott, kockás füzetlap hulljon a folyosó padlójára. Értetlenkedve vettem fel, először arra gondoltam, tuti, hogy rossz szekrénybe dobták az üzenetet, mert el sem tudtam képzelni, ki küldhette, vagy hogy egyáltalán miért. Homlok ráncolva hajtogattam szét, majd végigfutottam a tömör levélen. A kézírás egyértelműen fiútól származott, ám az üzenet tartalma el is árulta, hogy a feladó valóban egy fiú. ,, Musi, ne haragudj rám! Nem úgy gondoltam! Beszéljük meg! Gyere az ebédlőhöz szerdán a nagy szünetben! Kérlek! P." Egy darabig értetlenkedve néztem a lapot majd szórakozottan összehajtogattam és egy mágnessel az ajtóm belső oldalára tapasztottam. Felkaptam a tornacuccom, vállamra dobtam a táskám és becsaptam az ajtót. Mellettem, jobbra egy fiú kutatott a szekrényében. Szórakozottan felnevettem.
- Szia! Véletlenül nem te vagy Musi? Nem? Érdekes... - mondtam neki, majd idétlenül vigyorogva, a fejemet csóválva megindultam a foci edzésre. Szinte éreztem, ahogy szegény srác értetlen tekintettel követi az elhaladó lépteimet.

* * *

- Nem, azt hiszem tényleg nem ő volt az! - mondtam még egyszer utoljára, miközben a fejemet csóválva röhögtem.
- Hát, néha elgondolkodom rajta, hogy tényleg különc, vagy esetleg bolond vagyok-e, de most, hogy tudom, azzal támadtál le egy ismeretlen fiút, hogy nem lány-e véletlenül... - nyögte Kíra két hatalmas kacaj között. - Sőt, nem is egyszerűen lány! Musi!
Röhögve vártam, hogy Kírával végre pár értelmes szót is lehessen váltani, de amióta csak felvette a telefont, és elmondtam neki a ,,nagy hírt", ezzel volt elfoglalva.
- Na, Kíra, komolyan - köszörültem meg a torkom - össze vagyok zavarodva.
- Szerintem Musi is! - röhögött fel. - Oké. Komoly vagyok. Mi a baj?
- Csaba. Bence. Erika. A matek. Minden! - nyögtem és arcomat szabad tenyerembe temettem.
- Hm. Vegyük sorba. - mondta, és a háttérben határozattan kivehető volt egy hűtőszekrény ajtajának nyílása. - Csaba. Nehéz eset. Nehéz kiismerni. Amióta volt ez a balhé, rá sem ismerek. Teljesen megváltozott. Mogorva, csendes, mint egy magányos farkas. - töprengett.
- Lehet. Csak szeretném megérteni. Vagy tudod mit? Nem is szeretném! Elegem van abból, hogy én érte aggódom, miközben ő a háta közepére sem kíván!
- Nos, ez is egy opció. - mondta némi hallgatás után. - De mi lenne ha először megpróbálnád kideríteni, mi volt az ok? Mármint, amiért összevesztek. Lehet, hogy csak egy a hülye vitáik közül és néhány nap múlva, már olyanok lesznek mint régen.
- Kíra. - sóhajtottam - Ezt szerintem te magad sem gondoltad komolyan.
- Tényleg nem. De gondoltam megnyugszol egy kicsit. Meg kell tanulnom jobban hazudni - nevetett fel. - Igazából szerintem már sosem lesz semmi olyan, mint volt. Mind változunk, de ez nem változás volt, hanem inkább egy törés.
- Hű, de filozofikus itt valaki - röhögtem fel.
- A kaja teszi - felelte, és hallottam a háttérben a tányért karistoló evőeszközt. - De komolyra fordítva a szót. Amíg nem tudod, mi áll a háttérben, ne ítéld el! Nem tudhatod.
- Oké. Jogos. Na és Erika? Mit tudsz felhozni a mentségére?
- Semmit. Nem tudom, mit tett veled a gólyatáborban, de eléggé szíven üthetett - nevetett.
- Egyáltalán nem vicces! - zúgolódtam. - Megalázott, és leégetett. Többször is! Az a legrosszabb az egészben, hogy fogalmam sincs, miért.
- Ez azért eléggé nyilvánvaló. - szólt Kíra. - Féltékeny.
- Hogy mivaaan??
Elképzeltem, amint a tökéletes Erika, a tökéletes alakjával, a tökéletes cuccaival, a tökéletes ridegségével, a tökéletes hajával, és a tökéletes mindenségével pont rám féltékeny, és akaratlanul is keserű nevetés hagyta el a számat.
- Féltékeny. - ismételte meg kedvesen. - Rád.
- Kíra...
- Figyelj - szakított félbe. - Gondold csak végig. Minden fiú utána csorgatja a nyálát. Szép. Mindene megvan. Csak rá figyelnek. Erre ott vagy te, szintén gyönyörű, jó fej, befogadnak a fiúk, focizol. Vagyis a legtöbb srác álma. Szerinted hogy érezte magát mikor megjelentél?
- Ötletem sincs, de annyi biztos, hogy nem volt rám féltékeny.
- Hm. Hát, nem tudhatod. - mondta végül, majd kis szünet után hozzátette. - Most le kell tennem.
Kétségbeesett hangjától én is azonnal pánikba estem, és egész kérdésözönt zúdítottam rá a ,,Minden rendben?"- től kezdve a ,,Jesszusom, ugye nem gyilkolták meg a szomszédodat, vagy te gyilkoltad meg?"-ig.
- Dehogy! - röhögött megállás nélkül.- Csak elfogyott a Nutella. Márpedig, ha fizikaleckét akarok írni, akkor elkerülhetetlen, hogy ne egyek közben!
- Ó! - fújtam ki a levegőt. - Akkor eredj utadra! - drámáztam, majd elköszöntünk és letettem a telefont.
És. Tadamm. Egyedül maradtam a gondolataimmal. Hát, mit ne mondjak. Ez olykor nem szerencsés. Most sem volt az. Kíra szavai beékelődtek a fejembe, és másra sem tudtam gondolni csak arra, amit mondott. A beszélgetésünk ott visszhangzott mindenütt: vacsora közben, a fürdőben, leckeírásnál. Még elalvás előtt is ezen agyaltam, és kezdett kicsit bosszantani, hogy többet gondolok Erikára, mint saját magamra.

* * *

 A történet kedden reggel folytatódott, mikor is felmentem, hogy magamhoz vegyem a töri atlaszom. Ahogy pedig kitártam a szekrényem, újabb üzenet pottyant a földre. Egy kevés bűntudatot ébresztett bennem, hogy elolvasgatom szegény P. üzeneteit, ráadásul még csak Musi sem voltam - bár megjegyzem, nem vágyom rá túlzottan - de azzal győztem meg magam, hogy végül is az én szekrényemet ostromolja a srác, szóval jogom van hozzá. Tehát P. újabb levelét olvasgatva mentem fel a másodikra, hogy belevágjak a keddi napba, egy ,,kellemes" kis törivel. A mai levélben egy dalszöveg állt, vagy legalább is arra következtettem, mert nem feltételeztem egy gimnazista srácról, hogy angol nyelvű rímeket kreál az exének, vagy akárkije is volt ez a Musi. Minden esetre a lelkem mélyén kicsit féltékeny lettem erre a lányra, akárki is lehetett. A féltékenységről viszont eszembe jutott Erika, meg az egész tegnap esti sztori, és újra ezen kezdtem rágódni. Aztán a gondolataim átcsaptak abba, hogy milyen szuper, hogy a suliszekrényeket postaládának használják a diákok. Végül is ez szuper dolog, van benne valami személyes, van benne valami, amitől ez az egész iskola különleges lesz.

- 'Reggelt! - köszöntem Kírának, és lehuppantam a székemre. - Nagyon csinos vagy! - dicsértem meg, mikor tüzetesebben végignéztem rajta. Fekete csőszoknyát és bő, kötött kardigánt viselt kockás inggel. Haját egyszerűen kiengedte, csupán egy-két kósza tincset tűzött félre, hogy ne lógjanak a szemébe. Kár lett volna tagadni, Kíra nagyon szép lány volt, karcsú, csinos, gyönyörű sötétbarna hajjal, és ragyogó, sötét szemekkel. Ami pedig még elbűvölőbbé tette, hogy úgy volt vonzó, hogy nem is tudott róla. Nem olyan volt, mint például Erika, aki rendszeresen kihasználta a nőiességét. Kíra, mintha nem is tudott volna róla, hogy gyönyörű. Bár lehet, hogy tényleg nem tudta.
- Köszi! - mosolyodott el és beleivott a dobozos kakaójába. - Te is!
Hát a ,,csinos" jelző rám elég erős volt, tekintve, hogy sötétkék farmert, és kenguruzsebes szürke pulcsit viseltem 'Hate everything' felirattal, hajamat pedig csak a buszmegállóban sikerült copfba rendeznem. Ráadásul a bakancsom fűzője folyton megadta magát, ezért lépten-nyomon hasra estem. Ezen tények következtében csak egy halvány mosollyal díjaztam Kíra kedvességét és kunyiztam tőle néhány falat pogácsát.
Ha a kínkeserves tesiórát nem számolom, a kedd is gyorsan eltelt, különösebb események nélkül, csendesen. A biosz laborból egyedül ügettem le az elsőre, hogy magamhoz vegyem a tornazsákom. Hirtelen Krisztiánt találtam magam mellett, és hunyorogva pislogtam fel rá.
- Szia! - köszöntem végül mosolyogva. Mivel a hatalmas ablakon át, ami a hátsó lépcsőházat megvilágosította, besütött a nap, először nem voltam biztos benne, hogy őt látom.
- Szia, Málna!
- Régen beszéltünk. - mondtam inkább magamnak.
- Hát, ja. Eléggé. - vonta meg a vállát. - De most beszélünk. - mosolyodott el. Jó volt újra mosolyogni látni. Az utóbbi időben nem sokszor fordult elő, bár ha jobban belegondolok, csak akkor láttam mosolyogni, mikor együtt voltunk.
- És mi jó történt veled?
Krisztián néhány másodpercig csak a lépcsőfokokat bámulta, aztán, mikor befordultunk az első emeleti folyosóra, végül megszólalt.
- Hát, jó az nem sok. Sőt. - nevetett fel. - De megvagyok. És négyes lett a bioszom! - emelte magasba diadalittasan a gyűrött papírlapot, amit a tanár az óra végén nyomott a kezünkbe.
- Na, az szuper! - vigyorogtam. - Látom lassan belerázódsz a gimis életbe és megtanulsz rendesen puskázni!
- Hé, ki kérem magamnak! - nézett rám sértődötten. - Csak okos volt a padtársam!
Egyszerre röhögtünk fel, ugyanis a biosz laborban Marco ült Krisztián mellett, aki talán egyedül tesiből jeleskedett, de abból is csak azért, mert erőszakos volt, és rendíthetetlen.
- Ó, ez mindent megmagyaráz! - bólogattam ,,komolyan". Idő közben odaértünk a szekrényemhez. Lehámoztam róla a lakatot, és feltártam. Óriási szemekkel meredtem magam elé. Az ajtó kinyitásával ugyanis nem csak egy újabb levél, hanem egy csipkés, tűzpiros melltartó is a kőre zuhant.
- Ö... akarod, hogy most elmenjek? - kérdezte Krisztián visszatartva a feltörő nevetést.
- Ah... nem az enyém! - forgattam a szemem. - Musié.
Látva az értetlen tekintetét, címszavakban vázoltam neki a hétfő óta a szekrényemben zajló szerelmi drámát. Közben betuszkoltam a melltartót a tornazsákomba, és a kezembe vettem a levelet.
- Hát... nagy gond, ha nem értem mi folyik itt? - kérdezte végül röhögve.
- Én sem tudok többet - legyintettem. - Pedig az én szekrényem! - mutattam drámaian a nyitott ajtóra.
- És mi áll a levélben?
- Mindjárt megtudjuk. - vontam vállat és széthajtogattam a lapot. - Tessék, ezt még akkor hagytad nálam, mikor boldogok voltunk! P. - olvastam az üzenetet. Krisztiánnal jelentőségteljes pillantást váltottunk, majd ott ahol voltunk, az első emeleti folyosón, a diáksereg közepén, kitört belőlünk a hangos nevetés.
- Nah, jóh - nyögtem és a könnyeimet törölgettem. - Edzésre kellene mennem.
- Oké. - mondta még mindig vigyorogva. - De ígérd meg, hogy ha még egy ilyen üzenetet kapsz, itt lehetek mikor felolvasod!
- Jobb ötletem van! - mondtam végül egy mély levegő után. - Szeretném megtudni, ki ez a P. Na, meg, hogy kiért teper ennyire! Megérdemlem! De, ha gondolod - vigyorodtam el - megtarthatod a melltartót!
- Igen, gondolkodtam rajta, hogy beújítok egyet! - ráncolta a homlokát, majd felnevettünk. - És hogy tervezed?
- Hát - húztam mosolyra a számat - ha itt vannak ezek a levelek, valaki biztos bedobálja őket, nem?

* * *

- Most ez komoly? - forgatta a szemét Krisztián.
- Te akartad annyira hallani az újabb üzeneteket! Most már bajtárs vagy Máday, törődj bele! - vontam fel a fél szemöldököm.
Az ebédlőhöz vezető folyosón üldögéltünk és az arra járókat fürkésztük. Na, nem csak úgy, unalomból. Célunk volt. Pontosabban nekem volt célom, Krisztiánt csak belerángattam, de ez a terv szempontjából lényegtelen volt. Több szem többet lát.
A tervem egyszerű volt. Ha Musinak a szerdai ebédszünetben kellett volna találkozni a lovagjával, hát itt volt az alkalom, hogy közöljem a sráccal, rossz ajtón, pontosabban rossz szekrényen kopogtat. Szóval az ebédszünetet jelző csengetéskor leviharzottunk ide, és most itt ültünk egy padon, a diákokat bámulva.
- Te, az a gyerek eléggé elhagyatottnak tűnik! - böktem oldalba. Egy fiú felé intettem, aki az ebédlőajtó mellett ácsorgott egy radiátornak támaszkodva. Határozottan olyan ábrázata volt, mintha napok óta nem aludt volna, gyűrött ingén itt-ott koszfoltok díszelegtek, haja kócos volt, még úgy is, ha percenként legalább tízszer túrt bele.
- Hát, van benne valami! Menj oda!
- Mi? Dehogy megyek! - röhögtem fel.
- Most komolyan, Málna? Azért ülünk itt tíz perce, hogy megnézz egy lepukkant srácot, aki talán nem is az a gyerek, aztán továbbmenjünk, és holnap újra megkapd a melltartós üzenetet? - röhögött ki.
- Bahh... - mondtam, kiöltöttem a nyelvem, majd elindultam az ismeretlen srác felé. Bizonytalanul álltam meg, tőle néhány lépésre, és megköszörültem a torkomat. A srác amolyan ,,ki az és mit akar" pillantást vetett rám, ezért gyorsan belekezdtem.
- Ö... izé, bocsi, hogy zavarlak! Csak lenne egy kérdésem.
- És mégis miért nem teszed fel? - nézett rám felvont szemöldökkel.
- Ömm... jó, oké! Szóval. A neved.
- Mi? - röhögött fel, én pedig kezdtem egyre kínosabban érezni magam.
- Ajj. Mármint mi a neved.
- Bocs, de kislányokkal nem kezdek - mért végig.
- Nem mintha szóba állnék veled - dünnyögtem magam elé, majd hangosabban folytattam. - Úgy értem, egy P betűvel rövidíted a neved? Vagy az az aláírásod?
- Mert? - ráncolta a homlokát, és keresztbe fonta a karját.
- Kérdésre nem illik kérdéssel felelni! - mondtam. - Nos?
- Előfordulhatna. De nem.
Elengedtem egy halk sóhajt. Némileg a csalódottságom miatt, de inkább azért, mert végre otthagyhattam a srácot.
- Na?
- Nem. -ráztam a fejem, mikor visszaértem Krisztiánhoz.
- Feladod?
- Nem.
- Ki hitte volna... - forgatta meg a szemét, majd elindultunk olaszra.

* * *

- Ö... Kíra, biztos vagy benne? - néztem rá félig rémülten, félig hitetlenkedve. - Tudod, most van két óra. A buli hatkor kezdődik. Nem vagyok isten!

- Ajj, Málnuus! Kérlek! Én bízom benned! - nézett rám esdeklő tekintettel, majd közelebb tolta az asztalon a kinyomtatott fényképet. Egy lányt ábrázolt, tökéletes haloween-i sminkben. Mellkasán kockák húzódtak, olyan hatást keltve, mintha valamilyen durva szövettel lenne bevonva. Még gombostűk, és cérnaszálak is voltak ráfestve. Arca ugyanilyen precízen és gyönyörűen volt megcsinálva.

- Semmit sem ígérek! - sóhajtottam. - Gyere! 

A mellkasát a vállát és a karjait viszonylag hamar megfestettem, úgy döntöttünk, elég lesz, ha csak ellopunk a garázsunkból egy nagyobb kockákból álló, műanyag hálót, és azon keresztül fújom rá a barnítókrémet. Az eredmény nem lett makulátlan, de hát jobbra egyikünk sem számított. Fekete arcfestékkel megrajzoltam az összeöltések helyét, a cérnát.

- Huh. Most jön a tényleges smink. - nyögtem.

Igazából nem tudtam, mit vár tőlem. Lehet, hogy papíron voltak jobb alkotásaim, de egészen más volt bőrre festeni. A végére azért elég ütősen nézett ki. Erős, élénk kék és lila sminket csináltam neki, a száját elfedtem alapozóval, és tussal úgy festettem rá a vonalakat, hogy úgy tűnjön, mintha be lenne varrva. Az arcára is fújtunk barnítót, így az is kockás lett. A haját feltupíroztuk, majd laza kontyba rendeztük és az anyutól kölcsönkért kötőtűkkel - amit, megjegyzem, fogalmam sincs, honnan szerzett - tűztük meg. Mikor megállt előttem, így, magas szárú bakancsban, a szivárvány minden színében pompázó harisnyában, sortban, és szakadt, művéres, biztosítótűkkel összetűzdelt, lila pólóban, egy pillanatra nagyon büszke voltam.

- Ááá, Málnus, ez eszméletlen! - forgott a tükör előtt. - Most pedig te jössz!

* * *

Háromnegyed hat után néhány perccel érkeztünk meg a suliba, és gyorsan be is mentünk. Éppen elég volt a vizslató tekintetekből a buszon. Az aulában lézengtek a diákok, mi meg elindultunk a szekrényeinkhez, hogy lepakoljuk a kabátokat.

Lőttünk pár közös képet a mosdóban, majd, miután rendesen megkötöttem a bakancsom, elindultunk a tornaterem felé.
Az ajtóban barátságosan üdvözöltük az ofőt, majd beslisszoltunk, és a fal mellett levágtuk magunkat egy padra. A villanyok nem égtek, a tetőhöz közeli, apró ablakokon beszűrődött az utcai világítás. A kosárpalánkokat szakadt anyagdarabokkal díszítették, a falak melletti padokon töklámpások voltak kitéve. Két-két ilyen lámpás közé ültünk be Kírával, mint ahogy sokan mások is. A terem végében a focikapuban volt a ,,DJ-pult", ami azért elég erős kifejezés volt a laptoppal ellátott iskolai padra, de mindegy. Viszont, a sorból, ami előtte kígyózott, arra következtettünk, hogy lehet majd számot kérni.
A jelmezek hol ijesztőre, hol pedig egyenesen röhejesre sikerültek. A teremben volt nyuszifüles, vámpírfogas lány, de egészen élethű, csontváznak elmaszkírozott srác is. Elszaladt előttünk egy óriási, rózsaszín unikornist szorongató, kezeslábasos fiú, amit tényleg nem tudtunk mire vélni. Főleg, hogy állandóan azt üvöltözte ,,Behatolááás!!!". Úgy a tizedik kör után, amit a tornateremben lefutott, már csak összenéztünk Kírával és sírva fetrengtünk a röhögéstől.
Összességében nem nagyon foglalkoztak velünk. Érthető. Hiszen, míg a tanévnyitó bál főként a kilencedikeseknek volt meghirdetve, addig a Haloween buli az egész sulinak szólt. Az összes évfolyamról láttunk diákokat, a tornateremben egyre többen lettek, néha egy-egy ismerős fiút is megpillantottunk az osztályból. Sőt, hamarosan körénk is gyűltek, így amolyan kis csapatot alkottunk.
Hatkor pedig felcsendült az első dal, ezzel pedig megkezdődött életünk első, igazi sulibulija.
A felettünk járók már rutinosabban és bátrabban, azonnal ellepték a tornatermet, és hamarosan egy összefüggő tömeg ugrált a terem közepén, a zene ritmusára.
- Mit csináljunk? - fordult felém Kíra.
- Nem tudom - mondtam egy kék tincsemet csavargatva. És hogy miért volt kék?
Mikor Kíra a hétvégén nálunk aludt, az időnk nagy részét DVD-sel töltöttük, és mivel Ádám is szerves része volt a programjainknak, a legtöbb film, amit megnéztünk, mese volt. Mikor pedig elindult a Halott menyasszony, összenéztünk.
Hát így lett kék a hajam, és így történt, hogy most fehér, összesározott, szétvagdosott ruhában, szakadt neylon harisnyában és a kényelmes bakancsomban ültem a nagy tornateremben.
- Gyere, nézzük meg a büfét! - tanácsoltam végül Kírának, és mivel jó ötletnek tartotta - pont ő ne tartotta volna annak... - elindultunk az aulába.
Éppen csak beálltunk a sorba,mikor Erika belépett az ajtón. Észrevett minket, de szó nélkül elviharzott mellettünk, és az irányból ítélve egyenesen a lánymosdóba ment. A sminkje eszméletlen volt. Hamuszürke arc, sötétlila karikák a szem körül, sötétlila ajkak.
Mivel már hozzászoktam, hogy levegőnek néz, nem kaptam fel a vizet különösebben. Mikor sorra kerültünk, Kíra egy átlagos család egész heti fogyasztásának megfelelő élelmiszer mennyiséget vásárolt, majd elégedetten indult vissza a tornaterembe, én pedig követtem.
A buli nem volt rossz, újdonságként hatott, lenyűgözött az egész helyzet. Az utolsó fél órában már sikerült annyira feloldódnom, hogy Kíra be tudott rángatni a táncoló tömegbe, így végigtáncoltam több, mint három számot, különböző osztálytársakkal, Áronnal is. Ennek különösen örültem, mivel a gólyatábor óta nem nagyon volt vele különösebb kapcsolatom, így úgy éreztem, kicsit újra közelebb kerültünk egymáshoz.
Elszomorított, de ugyanakkor meg is könnyebbültem, mikor a buli végéig Csaba nem érkezett meg. Bár az is igaz, hogy a harminc fős osztályból mindössze tizennégyen jöttünk el. De így is nagyon jól éreztük magunkat, vagy legalábbis én remekül szórakoztam. A srácok nagyon rendesek voltak, és végre olyanokkal is tudtam beszélni, akikkel eddig nem nyílt rá alkalmam. Legnagyobb döbbenetemre Erika is a mi társaságunkkal lógott, ugyan nem beszélt sokat, de ha mondott is valamit, akkor azt az ikreknek, mégis csak a saját osztálytársaival volt.
- Huh... - rogytam le a folyosó hideg kövére. Kíra felettem ácsorgott lezipzározott kabátban és a maradék meggylevét kortyolgatta.
- Nem megyünk?
- De, persze - bólintottam, csak éppen felállni nem volt kedvem. Végül Kíra is megunta az ácsorgást és mellém telepedett.
- Huh... - mondta ő is, majd összenevettünk.
- Elfáradtam.
-Én is.
- Haza kéne menni.
- Ja - nyögte Kíra majd egy laza mozdulattal elterült a folyosón.

I. / 18. rész * Művér, no meg focilabda

Drága Olvasóim!

Bár úgy látom, mostanában nem vagyok aktívak - ezt meg is értem ennyi kihagyás után - mégis újabb részt hozok, hogy a félévi hajrában is legyen mit olvasnotok, bár ha nekem nem lesz időm írni, gondolom nektek sem olvasni! :) Na, szó mi szó, újabb fejezet, újabb kérdések... Ó, a kérdésekről jut eszembe, már elérhető a ,,Kérdezz-felelek" oldal a blogon! A menüsávban megtaláljátok, remélem van, ami nem hagy titeket nyugodni, mert szívesen fogadom a kérdéseket! :) Továbbá indítottam egy szavazást is, jobb oldalt találjátok! Ó, és még valami! Tegnap készítettem a blognak egy könyv- és egy DVD borítót is! Csak eljátszottam a gondolattal, mi lenne ha... ;)
Kellemes olvasást!

Eszti :)

~~~~~~~~

~ Zene ~

Mire eljött a péntek, szabályosan őrültnek nyilvánítottam magam. Úgy mászkáltam a suliban, mint egy élőhalott, és ez olyannyira feltűnő volt, hogy még Erika is megeresztett felém egy érdeklődő mondatot, hiába hangzott így: ,,Durván nézel ki! Mi a franc bajod van neked?". De ahogy eszembe jutott, hogy Csabával jár, és hogy talán azért tűr meg mostanában mindenféle sértegetés és gúnyos mosoly nélkül, mert úgy érzi, győzött, a torkom összeszorult, és a lányvécében kerestem menedéket. A helyzeten az sem javított, hogy sem Kíra, sem pedig Krisztián nem jelent meg egész héten. Igaz az előbbivel napi kapcsolatban voltam, utóbbiról azonban semmit nem tudtam. Csabának ugyanúgy nyoma veszett, ellenben Bence és Gábor ma már megjelentek a suliban.

Minden nap szorgosan kiürítettem a 13-as szekrényt. Már egész kis gyűjteményem volt az ócsároló fecnikből, amiket gondosan őriztem egy cipős dobozban, az ágyam alatt.

Tesi óra előtt, ha lehet, még depresszívebb hangulatba kerültem. Egyedül ültem a padon, és élettelenül húztam fel a nadrágom. A többiek vidámak voltak, örültek a pénteknek, fecsegtek össze-vissza. Csak annyira lógtam ki a sorból, mint egy veréb a papagájok közt.

Tesi után jött az ének. Ami más péntekeken a kedvenc órám volt, most viszont egyáltalán nem vártam. Tudtam, hogy a tanárnő nem felejt el emlékeztetni a válogatóra, márpedig nekem eszem ágában sem volt elmenni. Szerencsére megúsztam, még csak rám sem nézett egész órán, túlságosan lekötötte az éppen felelő fiúk egyike. Hát, mi tagadás, néha még az én arcomra is mosolyt csalt egy-egy ,,produkció".

Aztán jött egy angol, végül pedig az osztályfőnöki. Amit egész héten vártam, mert reméltem, hogy sikerül megtudnom valamit ezzel az egész keddi üggyel kapcsolatban. 

De az osztály hallgatott, az ofő pedig nem tudott semmiről. Így hát, ugyanolyan tudatlanul hagytam el az iskola épületét, mint eddig. 

Hazaérve bekapcsoltam a gépem és csináltam egy nagy bögre kakaót. Miután felnéztem Facebookra, és megállapítottam, hogy nem történt semmi említésre méltó, úgy döntöttem, inkább megnézek valami könnyekig megható filmet. Épp a DVD-k közt keresgéltem, mikor megcsörrent a telefonom.
- Szia, Panka!
- Hali, csajszi! Mivel napok óta olyan vagy, mintha valami tragédia ért volna, átjöhetnél!
- Nem hinném, hogy jó ötlet. - húztam el a szám. - Tudod, kedden felpofoztam a bátyád.
- Balázst? Hát ötletem sincs, mit tett ellened, de biztos megérdemelte. - nevetett fel.
- Nem, Bencét.
- Bencét? Ne is mondd, mostanában olyan, mint aki megbolondult. Állandóan itt bandázik a flúgos haverjaival. Komolyan mondom, félek itthon lenni! Jaj, a félelemről jut eszembe! Olyan filmet láttam! Meg kell nézned!
És csak beszélt, és beszélt. Nem is hagyott szóhoz jutni. Nem kérdezte mi bajom van, holott ő maga mondta, hogy látja rajtam, valami nem stimmel. Nem, mintha panaszkodni akartam volna, nem. De azért jól esett volna, ha nem rohan le a saját gondjaival. Nekem is van elég, köszönöm szépen. Így egy idő után meguntam és egyszerűen kinyomtam. Kíváncsi lettem volna rá, vajon mikor veszi észre, hogy magával beszélget. Bár az igazat megvallva a hívás elejétől kizárt engem.
Lementem a nappaliba és kiválasztottam a legundorítóbb, romantikus filmet, ami otthon volt, aztán egy tál popcornnal bekuckóztam az egyik fotelbe.

* * *

Mikor hétfő reggel beléptem a matek terembe, először megkönnyebbültem, mert Kírát és Krisztiánt is bent találtam. Aztán kicsit elkeseredtem, mikor a pillantásom a többiekre siklott. Gábor egyedül ült, Csanád és Bence pedig együtt. Az utóbbi kettő hozta a jól ismert formát, de Gábor komoran ült a helyén, és le mertem volna fogadni, hogy a fülében valami elviselhetetlen, hörgős zene dübörög, már csak azért is, mert az egész teremben hallani lehetett. Gyorsan levágtam magam Kíra mellé és előszedtem a cuccomat.
- Bahh...
- Na, látom ma sem javult a helyzet.
- Hát nem. De tudod mit? Nem is érdekel. Tudod nem az bánt, hogy nem köszönte meg, vagy hogy nem kért bocsánatot. Nem, ez engem nem érdekel. Végül is nincs miért hálálkodnia, és lehet, hogy direkt ütött meg. Csak egyszerűen szeretném tudni, mi folyik itt. - sóhajtottam.
- Nyugi. Biztos kiderül. Hidd el, az ilyen nagy botrányok nem maradnak titokban. - mondta Kíra halkan és beleharapott a diós csigájába.
- Igazad van. Csak nem tud nem érdekelni.
- Hé, kérsz? - nyújtotta felém a csigát. Ami igencsak megható pillanat volt, ha azt nézzük, Kíra mennyire odavan mindennemű táplálékért.
- Köszönöm! - mosolyogtam hálásan.
Órák után, hiába próbáltam lebeszélni, mondván, semmi értelme, hogy ő is velem szenvedjen, Kíra ragaszkodott hozzá, hogy végigülje a foci edzésemet. Jól esett, hogy ennyire a szívén viseli ezt az egész ügyet. Megnyugtató volt Kírával az oldalamon belépni a tornaterembe. Láttam a fiúkat is, az egyik sarokban Csaba és Gábor, a másikban a többiek. Hogy ebből mi lesz? Fogalmam sincs!
Minden esetre én mindkét tábort kerültem, egyedül melegítettem a fal mellett, tőlem alig két méterre pedig Kíra ült a padon, és valami isteni tortákról magyarázott, amit majd edzés után megetet velem.
Szerencsére mindennemű atrocitás elkerült, egészen az edzés végéig, amikor is az utolsó tíz percre a tanár engem állított be a kapuba. Feszengve ugráltam egyik lábamról a másikra, miközben a labdát kergető srácokat bámultam. Talán túlságosan is elmerültem a gondolataimban, annak ellenére, hogy tudtam, most még inkább figyelnem kéne, hiszen Bence és Olivér is az ellenséges csapatban játszott. De túl sok minden kavargott bennem, már napok óta alig aludtam öt óránál többet, ezért a reflexeim sem voltak olyanok, mint máskor. Azzal még megbékéltem, hogy a labda legtöbbször utat talált magának a kapuban, és úgy tűnt, a csapat sem haragszik túlzottan. A fiúk tesitanára ugyan néha elég erélyesen adta tudtomra, hogy mozoghatnék is egy kicsit. De annak ellenére, hogy nem remekeltem túlzottan a védekezés terén, mégis a mi csapatunk győzött. És ekkor kaptam meg azt a hatalmas rúgást, ami miatt percekig csak feküdtem és nem tudtam eldönteni, hogy hányni fogok, vagy csak szimplán kiköpöm az összes szervemet. A labda telibe találta a gyomromat, és nem is kellett körülnéznem ahhoz, hogy tudjam, ki volt. Bence már el is hagyta volna a termet, de elfelejtkezett arról, hogy a kis akcióját a tesitanár is végig nézte.
- Zsolna! Azonnal idejön! - ordította magából kikelve, de én ebből akkor nem sokat érzékeltem. A szemem könnybe lábadt, és görnyedten térdeltem a kapuban. Kíra pár másodpercen belül fojtott hangon könyörgött mellettem, hogy szólaljak már meg, de nem tudtam. Kétségbeesettem tapogatta az arcomat, pofozgatott, és folyamatosan beszélt, de inkább magának, mint nekem. Végül sikerült leküzdenem a fájdalmat, és felnéztem rá.
- Jól vagyok.
- Ó, istenem! Tuti? Gyere, állj fel! Vagy nem, ne is! Inkább maradj itt! Hozok vizet!
- Ne! El ne menj! - rémültem meg. A teremben közben visszhangzott a tanár üvöltése, de nem igazán érdekelt. Végül elhalkult és odajött hozzám.
- Minden rendben? - kérdezte, a saját stílusához képest igenis kedvesen.
- Persze. Jól vagyok. - nyögtem a lehető leghitelesebben.
- Rendben, akkor mehetsz. Az edzésnek vége. - mondta, majd gyors léptekkel kiviharzott a teremből.
- Ez a kis... - suttogta Kíra. - Ne haragudj, de muszáj ennem valamit, vagy nem is tudom mit csinálok vele! - mondta maga elé meredve, én pedig hangosan felnevettem, az arckifejezését látva.
Mire átöltöztem már sokkal jobban voltam, ezért nem ellenkeztem, mikor Kíra közölte, hogy ,,most pedig elmegyünk és eszünk valamit, vagy inkább két valamit".
Így hát a közeli plázában kerestünk ,,menedéket" a mai nap viszontagságai elől. Miközben a forró csokimat kortyolgattam, újra átrágtuk magunkat a múlt hét történésein, de Kíra teóriájánál jobb, vagy legalábbis hihetőbb nem nagyon akadt.

- Tudod, azért szép Gábortól, hogy ennyire Csaba mellett van. - mondta Kíra két falat palacsinta között.
- Hát, nem tudom, milyen a kapcsolatuk, de ezek alapján elég szoros lehet.
- Hm, ümm... te, figyu! Van már jelmezed a bulira? - nézett rám, és közben igyekezett lenyalni a csokiszószt, ami a kezére folyt.
- Nem. Azt hiszem, ezen még nem igazán gondolkodtam. Még van két hetünk.
- Mi lenne, ha szétnéznénk?
- Jól hangzik. - mosolyodtam el. Tudom, talán furcsán hangzik, de amióta csak Kírát ismerem, tudom, hogy ő az az ember az életemben, aki bármikor képes megérteni, és akire mindig számíthatok. És a tudat, hogy egy ilyen lány ül velem szemben, nagyon boldoggá tett.
Egész délután, pontosabban fél hétig, a boltokat jártuk, iszonyatosan sokat nevettünk, és még annál is több fényképet csináltunk. Fotózkodtunk a játékboltban, a palacsintázóban, egy életnagyságú plakáttal, ami egy éppen aktuális film főhősét ábrázolta, aki nem mellesleg irtó jól nézett ki. Szimpla, csajos délután volt, de az ilyenek mindig sokat jelentenek. Ráadásul nem is volt teljesen céltalan, hiszen a hobbi boltba betérve számos testfestéket és damilt vásároltunk. Sőt, azt is megbeszéltük, hogy hétvégén együtt alkotjuk meg a jelmezeinket.
Amikor este, a gépem előtt ülve a Facebookra feltöltött képeinket nézegettem, még mindig elkapott a nevetőgörcs, ha felidéztem a játékboltban tett kalandunkat. Kíra igazi barát, és ez számomra a mai nappal bizonyossá vált.

* * *

Pénteken csoda történt. Pontosabban nem csoda, de rám úgy hatott. Először nem is igazán figyeltem a környezetemre, olyan voltam, mint mostanában mindig: kapucnis pulcsiban, tankönyvvel a kezemben mászkáltam a suliban, és csak akkor beszéltem, ha kérdeztek. Lehet, hogy pont ezért nem vettem észre, hogy Csaba többször is a közelemben tartózkodott, mint ahogy azt Kíra párszor megemlítette a nap folyamán. Én azonban nem akartam foglalkozni vele. Dühös voltam. Az ofő egyébként egy osztályfőnökivel díjazta Bence akcióját, aminek csak azért nem örültem, mert nem akartam, hogy rám szálljon. Tényleg, már csak ő hiányzott az életemből!
Osztályfőnöki óra után, mikor a szekrényemben kotorásztam, mert az ég -világon sehol sem találtam a földrajz atlaszom, arra lettem figyelmes, hogy valaki mögöttem áll.
- Mit akarsz? - mormogtam hátra félhangosan, miközben a vállamig benne voltam a szekrényemben.
- Csak bocsánatot kérni.
Olyan gyorsan fordultam meg, hogy egy jól irányzott mozdulattal akkorát vertem a szekrény oldalába, biztos voltam benne, eltörtem.
- Öm... - nyögtem, és igyekeztem visszanyelni a könnyeimet. - Semmiség.
- Igaz, hogy most még emiatt is leszólnak, de tényleg köszi.
Döbbenten néztem Csabára, aztán megráztam a fejem és visszafordultam a szekrényemhez.
- Nem kell megköszönnöd. Csak nem akartam, hogy balhé legyen. Ennyi. - mondtam, és befejezettnek tekintettem a beszélgetést. - Ja, és várj! - szóltam még utána. - Ez itt a tied! - nyomtam a kezébe a lakatkulcsot, amit hétfő óta őrizgettem magamnál, és kerestem az alkalmat, hogy odaadhassam.
- Mi ez? - nézett rám furán.
- A szekrénykulcsod. - vontam vállat és visszafordultam a szekrényemhez.
- Kösz. - nevetett fel. - Nem igazán akarom tudni, mi ez az egész, de már kezdtem azt hinni, hogy valami hülye szórakozik. Szia.
Elment. Én ott maradtam, és már nem is igazán értettem, mi történt az előbb. Tényleg engem hibáztatott, amiért megvédtem? Értem én, hogy lány vagyok, de akkor is! Ez a dolog azért kicsit szíven ütött.
Csendesen baktattam hazafelé, sálamat az arcomba húzva, a fülemben a ,,depis vagyok hagyjatok" playlist-em ment. Sosem értettem Csabát igazán, de kezdtem ott tartani, hogy nem is akarom.
Otthon gyorsan megírtam a leckéimet, mert valahol sejtettem, hogy ha Kíra nálunk lesz hétvégén, nem fog érdekelni a suli.
Este játszottam Ádámmal. Neki valahogy mindig sikerül elvonnia a figyelmem, így csak vele tudok foglalkozni, ami elég megnyugtató és örömteli is egyben.
Mielőtt elaludtam, még üzentem Kírának, hogy biztos jó-e neki a hétvége, de mikor azt válaszolta, hogy ,,ha rólam van szó, bármikor okés", mosolyogva aludtam el.

* * *

Kíra szombat délután, pontban háromkor csengetett. Nagyon örültem, hogy most, kivételesen hétvégén is találkozunk, mert erre eddig nem volt példa. Egészen éjfélig filmeket néztünk, és alaposan kibeszélgettük magunkat, amire, azt hiszem, már szükség volt. Persze, a suliban nap mint nap együtt vagyunk, de ez más. Végül, fél három körül, mikor eljutottunk odáig, hogy az összes hülye társasjátékot, és netes rémséget is meguntuk, lefeküdtünk aludni, azzal a fogadalommal, hogy holnap tényleg nekilátunk a jelmezeinknek.
És ahogy tegnap megegyeztünk, vasárnap valóban hozzákezdtünk. Jó, mondjuk anyu időnként nagyot nézett, mikor Kíra egy ,,passzold már ide a vért" felkiáltással húszcentis repedést szaggatott az előtte lévő pólóba.
Amúgy az eredmény egész jól sikerült, bár a zombis jelmezekhez még hozzájön majd a smink is, amit a netről néztünk ki magunknak, és Kíra ragaszkodott hozzá, hogy neki is én csináljam meg.
- Tudod, mi lesz ebből, - bökött a laptopom képernyőjére - ha nekiállok egyedül megcsinálni?
Aztán olyan arcot vágott, hogy hangosan felnevettem.
Egyébként, meg merem kockáztatni, hogy ez alatt a két nap alatt, amíg Kíra nálunk volt, legalább kétszer annyi kaja fogyott, mint általában. Mondhatnám, hogy olyan mint egy csecsemő, de Kíra nem olyan. Nem három óránként eszik, hanem folyamatosan.
Végül, hat óra felé, Kíra elindult haza, én pedig egyedül maradtam a gigantikus kupival, amit két nap alatt megteremtettünk. Míg az üres zacskókat és poharakat gyűjtögettem, bele-belenéztem a képekbe, amit a hétvégén csináltunk. Fotók a ,,horror előtti, horror utáni" arcunkról, a kajamennyiségről, amit elpusztítottunk, a normális ruháinkról, amint lassan véres, darabokban lógó kapcákká alakulnak át. Kíra, miután magára borította a művért, Kíra, miután művéres kézzel szendvicset eszik. Közös képek Ádámmal, mesenézés reggel a nappaliban, forró teával, pokróca burkolózva. Kaotikus mennyiségű fotó Kíráról és az öcsémről, mert Kíra két nap alatt sem bírt betelni Ádámmal. Nincs mese, azt hiszem, mire elhagyta a házunkat bele is szeretett!

A székem támláján ott lógott a pénteki jelmezem. A Pankával vásárolt, rózsaszín ruha kihipózva, összevérezve, besározva.
Miután azon az estén szó nélkül letettem a telefont, elég csúnyán összevesztünk. Olyan dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amik nem is voltak valósak, úgy sértegettük egymást, mintha sohasem lettünk volna barátok. Bár, az igazat megvallva, nem is tudom, Pankával barátok voltunk-e. A mi kapcsolatunkat a kényszer szülte, úgy tűnik eddig bírtuk úgy, hogy már nem szorultunk rá a másik társaságára. A jelmezemet a kapcsolatunk lezárásának szántam, ez volt az utolsó dolog, amit vele együtt vettem.
Este, mikor a gépem előtt ültem, hogy mappába rendezgessem a képeket, Kaptam egy értesítést Facebookon. Kíra Kelemen közzétett egy képet, amin te is meg vagy jelölve! Ahogy rámentem a képre elmosolyodtam. Én voltam rajta, Kírával a szobám szőnyegén hasaltunk, és köztünk Ádám vigyorgott, hanyatt fekve. A kép alatt pedig a következő szöveg állt: A két kedvenc szőkém, mindörökre! Köszönöm ezt a hétvégét, Málnuus!

I. / 17. rész * 13-as szekrény

Sziasztok!

Úgy látom, ahogy én eltűntem, úgy tűntetek el Ti is! Az előző részhez még csak egy árva pipát kaptam, de azt hiszem ez azért van mert a blog valamilyen okból kifolyólag a megjelenés idejéhez november 3-at ír, ami nem igaz, hiszem december 31-én tettem ki! De ez lényegtelen! Itt az újabb rész, remélem ez majd kicsit kárpótol titeket a sok kihagyásért! :) Jó olvasást!

Eszti :)

~~~~~~~~

~ Zeneajánlás a fejezethez ~

Csak feküdtem az ágyamban. Már egy óra is elmúlhatott, de nem jött álom a szememre. Teljesen összezavarodtam. Jéghideg tenyeremet az arcomra tapasztottam. Amint lehunytam a szemem újra megjelentek előttem a délután képei. Megint a tornateremben voltam, és azon a helyen ültem, ahol minden elkezdődött. Fülemben csengett a gúnyos nevetés, s Olivér hangja.
- Ezt nem hiszem el! - ismételgette szüntelenül, néha hitetlenül felnevetett. Csaba a terem közepén állt, szeme szinte szikrákat szórt, keze ökölbe szorult, szinte éreztem a belőle áradó feszültséget, holott elég messze voltam tőle.
- Egy féreg vagy! - mondta halkan, vészjóslóan és közben egyenesen Bencére nézett.
- Elég volt! Hagyjátok! - állt meg Gábor, szorosan Csaba előtt, mintha védelmezné. Nem beszélt hangosan, idegesen, inkább volt békítő, mint fenyegető.
De ez a srácoknak természetesen nem volt elég. Körbeállták őket, a terem közepén Csaba és Gábor, körülöttük a többi fiú, aki az osztályból az edzésre járt. A felsőbb évesek inkább félrehúzódtak, vagy kimentek a teremből. Láthatóan egyikük sem vette túl komolyan, sőt akadt aki még élvezte is a kialakult helyzetet. Kezdtem egyre jobban félni, vagyis inkább aggódni. Közbe szerettem volna lépni, de ott motoszkált bennem, hogy ha megteszem, talán sosem tudom meg, mi volt a vitát kiváltó ok. De végül a lelkiismeretem győzött. Így is elkéstem.
Csaba hirtelen nekiesett Bencének épp, mikor felálltam. A kezemet a szám elé kaptam és egy pillanatra leblokkoltam, de tudtam, hogy ha most ledermedek, annak nagyon rossz vége lesz, így erőt vettem magamon és olyan gyorsan rohantam a fiúk felé, ahogy csak tudtam. Mire odaértem már a földön voltak, de senki sem lépett közbe. Csak én.
- Hé! - kiáltottam kétségbeesetten. - Elég! Halljátok?!
De senki sem figyelt rám, sőt néhány idősebb fiú már fogadásba kezdett. Ez pedig feldühített.
- Azonnal hagyjátok abba! - ordítottam most már határozottan és dühösen, de éreztem, hogy minden tagom remeg. De végre elértem, hogy néhányan felfigyeljenek rám. Gábor a segítségemre sietett, de közben igyekezett minél távolabb terelni a verekedéstől. De én nem akartam annyiban hagyni. Elég volt csak egy pillanatra elvesztenem az önuralmam, máris a verekedő fiúk közt találtam magam. Megragadtam Bence pólóját és egy erős rántással lelöktem Csabáról. Láthatóan nem díjazta, mert nem túl gyengéden félretaszított.
- Tűnj el! - sziszegte. - Ez most rohadtul nem rád tartozik!
Akkor történt meg másodszor ezen a délutánon, hogy elveszítettem a kontrollt. Nem lélegeztem mélyeket, ahogy máskor ilyen helyzetekben szoktam, nem számoltam háromig. Csak fogtam és határozott lendítéssel óriási pofonnal jutalmaztam az iménti viselkedését. Nem is igazán az bántott, ahogy velem beszélt. Az dühített fel igazán, hogy egyértelműen Csaba volt az áldozat, és egyedül én keltem a védelmére. Hiába volt több tucat fiú a teremben, az egyetlen lány állt a két verekedő közé. Nem tudtam elképzelni, mit tehetett Csaba, amiért mindenki ennyire semmibe veszi és kiutálja. A pofonom igazából az egész társaságnak szólt, Bence csupán rosszkor volt rossz helyen.
Bence úgy meredt rám, mintha azon gondolkodna, visszaüssön-e és szerintem egy pillanatig megfordult a fejében. De aztán csak végigmért egy lesajnáló mosoly kíséretében.
- Úgy látszik, ez a gyík - bökött Csaba felé - lányok védelmére szorul. Gratulálok hozzá haver! Ja, - fordult vissza még egy pillanatra - és az új családtaghoz is! Idilli lesz! - mondta és kiment a teremből.
Ahogy a balhé elült a többiek is szétszéledtek, már senkit nem érdekelt ez az egész, mert a verekedésnek vége lett. Egyedül Csaba volt még a terem közepén, időközben feltápázkodott. Nekem háttal állt és az orrát törölgette, amit Bence elég erősen találhatott el, mert Csaba cipőjénél apró vércseppek gyűltek össze a zöld linóleumon.
Csak most kezdtem felfogni, hogy mi is történt az imént. A tenyerem vörös volt az ütéstől, remegtem és feldúlt voltam. Nem értettem semmit, és lassan kezdtem belátni, hogy hibáztam. De, hogy miben, azt nem tudtam.
Halk léptekkel indultam meg Csaba felé. Halk, bizonytalan léptekkel.
- Minden rendben? - kérdeztem suttogva, és a vállára tettem a kezem. Abban a pillanatban, ahogy ez megtettem, hibát követtem el. De ezt csak akkor tudtam meg, mikor Csaba hirtelen megfordult és egyik kezével arcon csapott. Akkor nem tudtam eldönteni, hogy direkt volt-e. De nem is tudtam ez gondolkozni. Csak ledöbbentem, álltam ott egy pillanatig, aztán sarkon fordultam, és eljöttem. Nem emlékszem mit éreztem akkor pontosan, de a szemembe könnyek gyűltek. Elsiettem Gábor mellett, akinek arcán kifürkészhetetlen kifejezés ült, de arra tisztán emlékszem, hogy a keze ökölbe szorult, és szigorúan maga elé bámult. Az ajtóban a fiúk tesitanárába ütköztem, láttam az arcán a felháborodást, de nem érdekelt. Ha kirúg az edzéseiről legalább nem kell többet végignéznem egyetlen ilyen esetet sem. De persze tudtam jól, hogy ez bármikor megismétlődhet akár a folyosón, akár az osztályban. Fogtam magam, és szó nélkül elmentem mellette, egyenesen a lány öltözőbe.
Hazajöttem és bezárkóztam a szobámba. Talán már hét óta fekszem az ágyamon, a plafont bámulva és próbálom feldolgozni, vagy egyáltalán felfogni, hogy mi is történhetett ma délután. De csak annyit sikerült biztosan megtudnom, hogy Csaba véletlenül ütött meg. De ha nem is így volt, én szerettem volna mindennél jobban ezt hinni.
A feszültség egy idő után könnyek formájában távozott a testemből. Végül elaludtam, és a telefonomból szóló ébresztés riasztott. Az álom pillanatok alatt kiment a szememből, de a bennem lévő kétségek, aggodalmak és szomorúság ugyanúgy megmaradt. Nem igazán volt kedvem elindulni, sőt egyáltalán bármit is tenni. Féltem attól, vajon mi várhat még rám a suliban, mert sejtettem, hogy a tegnapi ügy, csak a kezdet volt.
Felvettem egy farmert és egy sima, sötétkék pulcsit, copfba fogtam a hajam és gyorsan összeszedtem a tancuccaimat. Mire kiléptem az ajtón, úgy néztem ki, mint egy csavargó, vagy legalábbis egy olyan lány aki hetek óta nem találkozott tükörrel. Pechemre én találkoztam, és ennek ellenére néztem ki úgy, ahogy.r
Mikor beértem a suliba, csak még rosszabb lett. Kíra kidőlt valami vírustól, így ma egész napra egyedül maradtam. Zsebre dugott kézzel támolyogtam a folyosón, a 4-es terem előtt. Nyelvtannal kezdtünk, bontott csoportban, ezért kicsit megnyugodtam. Legalább még néhány percig nem kell újra szembenéznem Csabával.
Az óra tűrhető volt, az ikrek mögöttem valami felsőbb éves srácot elemeztek zavarba ejtő részletességgel, de inkább rájuk figyeltem, mint a tanárra. Igaz, nem hozzám beszéltek, de hát, ha egyszer hallok mindent anélkül, hogy hallgatózni akarnék, nem az én hibám.
Ellenben csengetés után gombóc keletkezett a torkomban, és ahogy felfelé igyekeztem a rajz órára, amit általában nagyon szerettem, a gombóc egyre nőtt. A teremben nem voltak sokan, néhány fiú a másik csoportból, és Erika, aki a leghátsó sorban ült, lábát az asztalon nyugtatta és olvasott valamit. Nem is igazán figyeltem oda, csak levágtam magam mellé és bámultam magam elé. Jelen helyzetben nem érdekelt, mit vág majd a fejemhez, minek hord el össze-vissza, ahogy azt a gólyatáborban tette. De ültem mellette, és nem történt az ég világon semmi. Nem szólt egy árva szót sem, sőt talán rám sem nézett. Végül ezt az egészet annak tudtam be, hogy annyira leköti a könyv, észre sem vett. Bár sohasem volt kimondva, a köztünk lévő feszültséget mindenki érezte, ezért sokan néztek rám furcsán, mikor beléptek a terembe. De még akkor sem történt semmi, mikor becsengettek. Még akkor sem, mikor már a tanár is belépett a terembe. Kezdtem magam kellemetlenül érezni. Mintha tudtam volna, hogy valami rossz fog történni.
Körülnéztem a teremben, ügyelve , hogy Erika még véletlenül se kerüljön a látóterembe. Öt hely maradt üresen. Bencéé, Csabáé, Gáboré, Kíráé, és Krisztiáné. Eddig észre sem vettem, hogy Krisztián nincs jelen az órán. Azt hogy a többi három fiú sincs itt, csak onnan kezdtem lassan észrevenni, hogy túl nagy volt a csend. Nem olyan volt a hangulat, mint azt egy ilyen órán megszoktam. Csanád és Olivér is szokatlanul komoran és csendesen ültek a helyükön. Csak néha nyögtek be egy-egy erőltetett, gyenge poént, amin a többiek csak udvariasságból nevettek.
Aztán csengetés előtt néhány perccel megtörtént. Csak egy nagy lökést éreztem, aztán a következő pillanatban elvágódtam a padlón. Az egész osztály egy emberként fordult hátra. Ahogy megpróbáltam felállni éles fájdalom hasított a csuklómba. Felnéztem, de Erika kifejezéstelen arccal olvasott tovább. Mintha nem is ő tehetne arról, hogy most a padlón fekszem.
- Kérem, mi történik ott hátul gyerekek? A szőke feláll, és kimegy! Gyerünk! - kiabált hátra a tanár, majd folytatta az órát. Megalázva, a sírás határán verekedtem fel magamat a padlóról. Mikor megindultam Erika hirtelen utánam szólt.
- 13-as szekrény! Menj már! - mordult rám, és nem hatotta meg, hogy a szemeim villámot szórtak. Kisiettem a teremből, miközben a könnyeim lassan kicsordultak. Nem érdekelt, hogy a táskámat odabent hagytam. Egyetlen gondolatom volt: hogy hazamegyek. Aztán eszembe jutott mit mondott Erika, és hitetlenül felnevettem. Nem tudom, hogy hihette, hogy ezek után még a tanácsát is megfogadom. De a kíváncsiságom végül felül kerekedett a dühön, és a földszintre siettem. Mielőtt kiléptem a lépcsőházból, megtöröltem a szemem, és vettem egy mély levegőt. Még volt néhány percem kicsöngetésig ezért nem is siettem. Úgy terveztem, elsétálok a szekrény előtt, csak úgy, mintha nem keresnék semmit. De mikor odaértem, tényleg nem kellett keresnem semmit. Ugyanis nem volt ott semmi. Fújtam egyet és elindultam visszafelé. Igazán dühös voltam. Ám a lépcsőház bejáratában Erikának ütköztem. Már épp kikerültem volna, de megragadta a karom és maga után vonszolt.
- Eressz el! - sziszegtem a fogaim közt.
- Fogd be! - nézett vissza rám, és megállt a 13-as szekrény előtt.
- Mit akarsz? Nincs itt semmi!
De Erika beletúrt a táskájába és előszedett egy apró fém tárgyat. Egy körömreszelőt, aztán egy másikat is.
- Normális vagy? Ha feltöröd, intőt kapsz!
- Fogd be! - ismételte meg most már hangosabban, majd a lakathoz hajolt. Néhány pillanat alatt végzett, sikerét apró kattanás jelezte.
- Mi a... - kaptam a szám elé a kezem, mikor felismertem a tornazsákot. - Te feltörted Csaba szekrényét?
- Fogd be!
- Hű, de nagyon bő a szókincsed! - motyogtam magam elé.
Erika előszedett egy másik lakatot és azzal zárta vissza a szekrényt.
- Megkérdezném, hogy ez most mire volt jó, de gondolom a válaszod: ,,Fogd be!" - dünnyögtem.
- Gyere!
Bementünk a lányvécébe. Kicsit furcsa helyzet volt. Én és Erika, ketten, egy helyiségben. Ebből semmi jó nem sülhetett ki.
- Fogd! - nyomott a kezembe egy apró, ezüstös kulcsot.
- Na, jó, azt hiszem végre elmondhatnád, mi a fene van!
Megforgatta a szemét, majd gúnyosan elmosolyodott.
- Á, szóval semmit sem tudsz. Tekintve hogy odavannak érted, ezt nem igazán értem, de mindegy. A lényeg, hogy órák után nyisd ki a szekrényt és vedd ki ami benne van. Persze csak azt, ami eddig nem volt ott. Vagyis a tornazsákon kívül mindent. Csinálj velük amit akarsz, de Csabának soha nem add oda.
- Mégis miért kéne rád hallgatnom?
- Nem kell. - vont vállat, és kiment a mosdóból, pont mikor a csengő megtörte a csendet.

* * *

Dupla angol után feszülten siettem le a lépcsőn. Kivettem a kabátom, felvettem és a fejemre húztam a kapucnim. Visszazártam a szekrényem, és vissza sem nézve, kisiettem a suliból. Aztán a park közepén megtorpantam.
- Francba! - dühöngtem, és sarkon fordultam.
Megálltam a 13-as szekrény előtt. A markomban szorongattam a kulcsot. Előfordulhat, hogy Erika csak át akar verni, hogy ez is egy újabb gonosz húzás. Nem tudom miért bíztam benne azok után, amit velem csinált. Minden esetre a zárba illesztettem a kulcsot, és óvatosan kinyitottam. Lélekben minden eshetőségre felkészültem. Persze, én ezt hittem. Mikor azonban óvatosan kinyitottam a szekrényt, kicsit megdöbbentem. Nem volt benne semmi különleges, csak papírok. Kicsi vagy éppen nagy, füzetekből kitépett lapok.
A suliban amolyan szokás volt, hogy egymás szekrényébe üzennek az emberek, mert azt biztos mindenki megtalálja. Erre tökéletes volt a szekrényajtó felső részén lévő apró sáv, ami eredetileg a szellőzés miatt volt belevágva.
Egy darabig csak néztem a szekrényt, aztán fogtam, és az összes lapot a táskámba süllyesztettem.
Otthon mindet kiszórtam az ágyamra. Lerúgtam a bakancsom és török ülésben magam alá húztam a lábaimat. Ahogy egyre többet olvastam el, egyre inkább éreztem, hogy el se kellett volna hoznom őket. Egyik kezemet a szám elé tettem, éreztem, ahogy a könnycseppek végiggördülnek az arcomon. Szép család.  -.-"; Rokon fail.; Szopás, haver. És még sok, ezekhez hasonló üzenet hevert előttem. Sírtam, mert nem értettem semmit. Sírtam, mert el sem tudtam képzelni, miért bántják Csabát ennyien. Sírtam, mert önzőnek és gonosznak éreztem magam, amiért tegnap otthagytam őt, egyedül, mikor szüksége lett volna valakire.
Elővettem a mobilomat, és tárcsáztam.

- Szia! - szóltam bele, amint felvette. - Nem zavarlak?
- Dehogy! Te soha! - mondta Kíra két köhögés között. Hiába volt beteg, a hangja boldog volt és mosolygós. Mint mindig. - Mi a baj, Málnus?
- Hát...
És belevágtam. Mindent elmondtam neki az edzés kezdetétől egészen mostanáig. Csendesen hallgatott, és a zajokból ítélve közben evett valamit. Mikor befejeztem, felsóhajtott.
- Nem is tudom mit mondjak erre.
- Akkor már ketten vagyunk! - nevettem fel kínosan.
- Biztos mindenre van ésszerű magyarázat. Csak várj egy kicsit. Leteszem és visszahívlak, ha jutottam valamire. Ezt át kell gondolnom. Kitartás, Málnus!
Letette, én pedig újra egyedül maradtam a kétségeimmel. Úgy döntöttem, evésbe fojtom a bánatom. Készítettem egy hatalmas szendvicset és bezárkóztam a szobámba. Fél óra múlva meg csörrent a telefonom. Úgy kaptam utána, mintha legalábbis az életem függne ettől a hívástól.
- Na? - kaptam fel a mobilom.
- Figyelj! Van egy egyenletem.
- Egyenlet? - kérdeztem furán.
- Ajj, akkor elmélet. Én matekban gondolkodom.
- Ó, persze, értem! - nevettem fel. - Na, mondd!
- Hát. Többször is említettél családot, rokont, ilyeneket. Mi van, ha Csaba egyik szülője összejött az egyik tanárunkkal?
Egy pillanatra ledöbbentem, aztán jobban végiggondoltam az imént hallottakat. Végül is, miért ne lehetne igaz? Nagyjából minden egybevág. Az új családtag, a megszégyenítés, Bence, aki a bátyja révén jóval több infóhoz tud hozzájutni, mint mondjuk egy másik kilencedikes.
- Igazad lehet. De persze, ez csak egy feltevés. És még így sem illik a képbe Erika viselkedése.
- De. - monda komolyan. - Ha Erika nem olyan viszonyban van Csabával, mint ahogy mi hisszük, könnyen előfordulhat, hogy ő is többet tud.
- Arra célzol, hogy...?
- Hogy talán járnak.
Ez volt az a pont, amikor minden egybe vágott, és mindent megértettem. Nem voltam csalódott, sem szomorú, inkább dühösnek mondtam volna magam. Vajon mi lehetett Erikában, ami más lányokban nincs meg? Vagy éppen bennem?
- Értem. - Csak ennyit tudtam kinyögni. - Most le kell tennem. Köszönöm.
És én csak feküdtem az ágyamon, a mobilomat szorongatva, és azt kívántam, bár nem telefonáltam volna senkinek. Annyival jobb lett volna a boldog tudatlanság.