Prológus

Málna átlagos kamaszlány, átlagos gondokkal. Új suli, ahová be kell illeszkednie... Vajon sikerül?

* * *

Észrevétlenül elmorzsoltam pár könnycseppet. Mégis csak nyolc évig tengettem napjaimat az én drága osztályommal egy légtérben. Nem hittem volna, hogy az összes idióta így fog hiányozni. Ahogy egyik lábamról a másikra billegtem a sorban, a himnuszt dúdolva, tekintetemmel folyton Ádámot követtem. Sohasem volt egyszerű eset, hiába volt csupán két éves. Anya megrovóan méregette és próbált karja után kapni. A padok közt cikázott és időnként gurgulázva felnevetett. Legszívesebben felkaptam volna, és addig csiklandozom, hogy a lélegzete is elálljon. De nem tehettem. Ballagó lány lévén, az első sorban álltam, a szüleimtől kapott ballagási csokorral. Szép csokor volt, középen három szál sárga rózsával és mindenféle aprófejű színes kis virágokkal tarkítva. Krémszín papírba volt csomagolva, egy helyes rózsaszín masnival átkötve. Ádámtól egy hatalmas, napsárga, héliumos lufit kaptam - bár nehéz szívvel vált meg tőle. Mikor végre vége lett a himnusznak, az igazgatónőnk rögtön magához ragadta a szót.

- Tisztelt szülők, rokonok, tanárok! Kedves diákok! - és a többit már figyelmen kívül hagytam. Mindig is utáltam az ilyen sablonos, meglehetősen unalmas ömlengéseket. Csak tovább bámultam Ádámot, időnként halvány mosoly futott végig arcomon, ahogy anya arcát megláttam. Apa valahol a tömegben állt. Ha itt volt egyáltalán. Szokása volt mindenhova késve érkezni, persze nem önszántából, a munkája miatt. Apa mentőtisztként dolgozott, így megesett, hogy több napig nem láttuk. A bambulásból Zsófi hegyes ujja hozott vissza a valóságba, amit bordáim közé fúrt. 

- Hé, mindjárt te jössz! Baj van? - kérdezte alig nyitott szájjal, suttogva. Csak megráztam a fejem és mélyet lélegeztem. Az osztályfőnöknek sikerült rám sóznia az a 'nemes' feladatot, hogy írjam meg, majd olvassam is fel az osztály búcsúztatóját. A csiptetős mappám a pódium melletti kis asztalon pihent, ahova még egy órával ezelőtt letettem. Míg az iskola énekkara danolászott határozott (vagyis határozottnak szánt) léptekkel megindultam a kis csapáson, amit a szülők távoltartására egy virágokkal díszített kordonnal választottak el. Járásom cseppet ingatag volt, de ezt a nemrégen vásárolt, anya szerint ,,pont elég magas sarkú" cipőmnek tudtam be. Csokromat a ballagóknak (vagyis nekem)  kikészített széken hagytam, a lufit pedig Zsófi gondjaira bíztam. A színpad széléhez érve, hőn utált osztályfőnököm ragyogó mosollyal fogadott.

- Minden rendben cicuska? - kérdezte bazsalyogva. A ,, cicuska" becenévtől felállt a szőr a hátamon. Egészen ötödik óta a lányok (kivétel nélkül) a cicuska, a fiúk pedig a mackócska, megtisztelő, avagy megszégyenítő nevet voltak kénytelenek viselni. Mosolyt erőltettem az arcomra (legszívesebben leokádtam volna a vadonatúj, Zara-s cipőjét) és válaszoltam.

- Persze, Rita néni. - szövegem után nyúltam, és igyekeztem kihasználni a maradék pár percet, hogy átfussam. A kórus már nagyban a Ballag már a vén diák- ot énekelte, ami műsorszámuk utolsó nótája volt. Igazán nagy öröm volt ebben az iskolában megtanulni, az élethez szükséges alapokat... Uram Isten! Mégis mi a francot áradozok én itt!? Őszintén szóval szerettem ide járni. Egészen negyedikig. Ahogy átléptem a felsősök folyosójának küszöbét, és szembesültem azzal a ténnyel, hogy mától ez a nő (értsd: Rita néni, akit a háta mögött olykor Picsa néninek is becézgettünk) lesz az ofőm, a világ fenekestül felfordult. Az én hőn szeretett kis osztályom rohamosan indult meg a lejtőn, és pont ilyen gyorsan veszítette el azt az értékrendet, amit Gréta néni, a régi osztályfőnökünk belénk nevelt. Bevallom még én is jócskán elszemtelenedtem, persze csak azokkal a tanárokkal szemben, akiket nem kedveltem. 

- Fogadják szeretettel a 8.a osztály egyik tanulóját, Egres Kamillát! 

Szívből örültem, hogy a b osztályba járok. Még egyszer elolvastam, de aztán elégedetten konstatáltam, hogy nem javíthatok rajta többet. Ha eddig így ment, hát ezután sem lesz jobb. Lehet, hogy cseppet kárörvendő volt a szám szegletében bujkáló mosoly, amit Kamillának szántam. A fél oldalas búcsúbeszéde alatt majdhogynem végig akadozott. Ennél csak jobb leszek! - reménykedtem magamban.

- Most pedig jöjjön a másik végzős osztályunk, a 8.b beszéde, amit Szendrei Málna olvas fel! - remek. Tehát már mindenki tudja, ki fog felsülni az elkövetkezendő két percben. Szememet a három fokból álló lépcsőre tapasztottam, miközben fellépkedtem. Mondtam anyának, hogy elég lesz az öt centi is, de hát neki beszélhet az ember... Lassan sétáltam előre a mikrofon állvány elé, és remegő kézzel emeltem fel a mappát. Hát akkor, vágjunk bele!

- Tisztelt Tanáraink! – na, eddig még ment. - Először önökhöz intéznék pár köszönő szót, az osztályom nevében. Önök nélkül sehol sem lennénk most, vagy pontosabban bárhol lehetnénk. Köszönjük, hogy odaadó figyelemmel segítettek át minket hullámvölgyeinken, még akkor is, ha egyes diákok, - itt jelentőségteljesen, egy elfojtott mosollyal néhány bukdácsoló srácra néztem - alkalmanként, na, jó kik is akarok becsapni? Állandóan túlfeszítették a húrt. - halk nevetés vándorolt végig a tanári kar köreiben. - Tudjuk jól, nem vagyunk tökéletesek, de valamennyi tanárunknak sikerült őszinte mosolyt csalni az arcára egy-egy vicces megjegyzéssel, vagy félresikerült válasszal a dolgozatban. Köszönjük az osztályfőnöknek, Rita néninek, hogy ilyen emlékezetes programokat szervezett nekünk, és hogy kérdéseinkkel mindig bizalommal fordulhattunk hozzá! - most a diákok körében támadt morajlás. - De nem szabad elmennünk egyetlen szó nélkül, drága szüleink mellett sem. - megkerestem anyát és ragyogó mosolyt küldtem felé. - Ők mindig segítettek nekünk, akár egy nehezebb házi feladatról, akár egy szerelmi ügyletről volt szó, az osztályban. Igazán nagy öröm volt ebben az iskolában megtanulni, az élethez szükséges alapokat. Végül pedig köszönjük ennek az öreg, mégis csodás épületnek, hogy bírta a strapálást, és nem utált meg minket annyira, mit ahány ablakát betörtük az évek során egy-egy félresikerült rúgás következtében. Ezzel a kis gondolatnyi szöveggel búcsúzik a 8.b osztály az Alapfokú Művészeti Tanoda és Általános Iskola falai közül. Köszönöm a figyelmet! - hatalmas taps koronázta az elmúlt pár perc szenvedéseit. Kétszer olyan gyorsan távoztam, mint ahogy jöttem.

* * *

- Hát ennyi volt! - csapta be anya a kocsi ajtaját.

- Hát ennyi! - sóhajtottam fel a hátsó ülésen. Még fel se fogtam igazán, hogy vége. Az életem egy korszaka lezárult. Ugyan megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot, meg hogy majd összejárunk, de mindenki tudta, ez csak amolyan 'üres fecsegés'. Őszintén szólva, akivel tartani akarom a kapcsolatot, azzal fogom is. Ádám jókedvűen esegette az osztályfőnöktől kapott csokimat. Bizonyítványom az ölemben hevert, nem volt makulátlan, de elégedettséggel töltött el, ha a benne lakozó jegyeimre gondoltam. A matek és a tesi sosem volt az erősségem, azt hiszem, ez meg is mutatkozik két hármas kíséretében. Viszont arra igazán büszke voltam, hogy végül mind fizikából, mind kémiából (megjegyzem, nem volt egyszerű ) összekapartam a négyest. A rádióban épp Kelly Clarkson: Because of You című száma csendült fel. Hátradöntöttem a fejem és csukott szemmel hallgattam, egészen a refrénig, amikor is hangosan énekelni kezdtem: - Because of you I never stray too far... 

- Na, azért ennyire ne érezd magad nagy sztárnak! Maradj a felolvasásnál! - szakított félbe apa csípős megjegyzése. Bosszúsan meredtem a visszapillantó tükör- beli képére.

- Még mindig jobb, mint amit te dalolsz a zuhany alatt! - vetettem oda - Hogy is van? Á, igen! Úgy fáááááj, úúúgy fáááj!

- Jól van, jól van! - váltott békítő hangnemre. Karba tett kézzel vágtam magam hanyatt, és az út további részében még a Gangnam style- t sem voltam hajlandó, Ádámmal karon öltve elénekelni. 

A kocsiból kiszállva egyből megrohamozott egy hatalmas zsemleszínű szőrgombóc, Rosy. Rózsaszín nyelvével könyörtelenül nyaldosta csokoládés ujjaimat, és hátsó fele vad táncot járt. Aztán áttért Ádám kezére, én pedig beléptem az előszobába. Első dolgom volt megszabadulni a cipőmtől, és megkönnyebbülve raktam be a szekrénybe. A szobámba érve nyakkendőmtől is megfosztottam öltözékem, majd leheveredtem az ágyamra. Még két hónap és itt a gólyatábor.