I. / 17. rész * 13-as szekrény

Sziasztok!

Úgy látom, ahogy én eltűntem, úgy tűntetek el Ti is! Az előző részhez még csak egy árva pipát kaptam, de azt hiszem ez azért van mert a blog valamilyen okból kifolyólag a megjelenés idejéhez november 3-at ír, ami nem igaz, hiszem december 31-én tettem ki! De ez lényegtelen! Itt az újabb rész, remélem ez majd kicsit kárpótol titeket a sok kihagyásért! :) Jó olvasást!

Eszti :)

~~~~~~~~

~ Zeneajánlás a fejezethez ~

Csak feküdtem az ágyamban. Már egy óra is elmúlhatott, de nem jött álom a szememre. Teljesen összezavarodtam. Jéghideg tenyeremet az arcomra tapasztottam. Amint lehunytam a szemem újra megjelentek előttem a délután képei. Megint a tornateremben voltam, és azon a helyen ültem, ahol minden elkezdődött. Fülemben csengett a gúnyos nevetés, s Olivér hangja.
- Ezt nem hiszem el! - ismételgette szüntelenül, néha hitetlenül felnevetett. Csaba a terem közepén állt, szeme szinte szikrákat szórt, keze ökölbe szorult, szinte éreztem a belőle áradó feszültséget, holott elég messze voltam tőle.
- Egy féreg vagy! - mondta halkan, vészjóslóan és közben egyenesen Bencére nézett.
- Elég volt! Hagyjátok! - állt meg Gábor, szorosan Csaba előtt, mintha védelmezné. Nem beszélt hangosan, idegesen, inkább volt békítő, mint fenyegető.
De ez a srácoknak természetesen nem volt elég. Körbeállták őket, a terem közepén Csaba és Gábor, körülöttük a többi fiú, aki az osztályból az edzésre járt. A felsőbb évesek inkább félrehúzódtak, vagy kimentek a teremből. Láthatóan egyikük sem vette túl komolyan, sőt akadt aki még élvezte is a kialakult helyzetet. Kezdtem egyre jobban félni, vagyis inkább aggódni. Közbe szerettem volna lépni, de ott motoszkált bennem, hogy ha megteszem, talán sosem tudom meg, mi volt a vitát kiváltó ok. De végül a lelkiismeretem győzött. Így is elkéstem.
Csaba hirtelen nekiesett Bencének épp, mikor felálltam. A kezemet a szám elé kaptam és egy pillanatra leblokkoltam, de tudtam, hogy ha most ledermedek, annak nagyon rossz vége lesz, így erőt vettem magamon és olyan gyorsan rohantam a fiúk felé, ahogy csak tudtam. Mire odaértem már a földön voltak, de senki sem lépett közbe. Csak én.
- Hé! - kiáltottam kétségbeesetten. - Elég! Halljátok?!
De senki sem figyelt rám, sőt néhány idősebb fiú már fogadásba kezdett. Ez pedig feldühített.
- Azonnal hagyjátok abba! - ordítottam most már határozottan és dühösen, de éreztem, hogy minden tagom remeg. De végre elértem, hogy néhányan felfigyeljenek rám. Gábor a segítségemre sietett, de közben igyekezett minél távolabb terelni a verekedéstől. De én nem akartam annyiban hagyni. Elég volt csak egy pillanatra elvesztenem az önuralmam, máris a verekedő fiúk közt találtam magam. Megragadtam Bence pólóját és egy erős rántással lelöktem Csabáról. Láthatóan nem díjazta, mert nem túl gyengéden félretaszított.
- Tűnj el! - sziszegte. - Ez most rohadtul nem rád tartozik!
Akkor történt meg másodszor ezen a délutánon, hogy elveszítettem a kontrollt. Nem lélegeztem mélyeket, ahogy máskor ilyen helyzetekben szoktam, nem számoltam háromig. Csak fogtam és határozott lendítéssel óriási pofonnal jutalmaztam az iménti viselkedését. Nem is igazán az bántott, ahogy velem beszélt. Az dühített fel igazán, hogy egyértelműen Csaba volt az áldozat, és egyedül én keltem a védelmére. Hiába volt több tucat fiú a teremben, az egyetlen lány állt a két verekedő közé. Nem tudtam elképzelni, mit tehetett Csaba, amiért mindenki ennyire semmibe veszi és kiutálja. A pofonom igazából az egész társaságnak szólt, Bence csupán rosszkor volt rossz helyen.
Bence úgy meredt rám, mintha azon gondolkodna, visszaüssön-e és szerintem egy pillanatig megfordult a fejében. De aztán csak végigmért egy lesajnáló mosoly kíséretében.
- Úgy látszik, ez a gyík - bökött Csaba felé - lányok védelmére szorul. Gratulálok hozzá haver! Ja, - fordult vissza még egy pillanatra - és az új családtaghoz is! Idilli lesz! - mondta és kiment a teremből.
Ahogy a balhé elült a többiek is szétszéledtek, már senkit nem érdekelt ez az egész, mert a verekedésnek vége lett. Egyedül Csaba volt még a terem közepén, időközben feltápázkodott. Nekem háttal állt és az orrát törölgette, amit Bence elég erősen találhatott el, mert Csaba cipőjénél apró vércseppek gyűltek össze a zöld linóleumon.
Csak most kezdtem felfogni, hogy mi is történt az imént. A tenyerem vörös volt az ütéstől, remegtem és feldúlt voltam. Nem értettem semmit, és lassan kezdtem belátni, hogy hibáztam. De, hogy miben, azt nem tudtam.
Halk léptekkel indultam meg Csaba felé. Halk, bizonytalan léptekkel.
- Minden rendben? - kérdeztem suttogva, és a vállára tettem a kezem. Abban a pillanatban, ahogy ez megtettem, hibát követtem el. De ezt csak akkor tudtam meg, mikor Csaba hirtelen megfordult és egyik kezével arcon csapott. Akkor nem tudtam eldönteni, hogy direkt volt-e. De nem is tudtam ez gondolkozni. Csak ledöbbentem, álltam ott egy pillanatig, aztán sarkon fordultam, és eljöttem. Nem emlékszem mit éreztem akkor pontosan, de a szemembe könnyek gyűltek. Elsiettem Gábor mellett, akinek arcán kifürkészhetetlen kifejezés ült, de arra tisztán emlékszem, hogy a keze ökölbe szorult, és szigorúan maga elé bámult. Az ajtóban a fiúk tesitanárába ütköztem, láttam az arcán a felháborodást, de nem érdekelt. Ha kirúg az edzéseiről legalább nem kell többet végignéznem egyetlen ilyen esetet sem. De persze tudtam jól, hogy ez bármikor megismétlődhet akár a folyosón, akár az osztályban. Fogtam magam, és szó nélkül elmentem mellette, egyenesen a lány öltözőbe.
Hazajöttem és bezárkóztam a szobámba. Talán már hét óta fekszem az ágyamon, a plafont bámulva és próbálom feldolgozni, vagy egyáltalán felfogni, hogy mi is történhetett ma délután. De csak annyit sikerült biztosan megtudnom, hogy Csaba véletlenül ütött meg. De ha nem is így volt, én szerettem volna mindennél jobban ezt hinni.
A feszültség egy idő után könnyek formájában távozott a testemből. Végül elaludtam, és a telefonomból szóló ébresztés riasztott. Az álom pillanatok alatt kiment a szememből, de a bennem lévő kétségek, aggodalmak és szomorúság ugyanúgy megmaradt. Nem igazán volt kedvem elindulni, sőt egyáltalán bármit is tenni. Féltem attól, vajon mi várhat még rám a suliban, mert sejtettem, hogy a tegnapi ügy, csak a kezdet volt.
Felvettem egy farmert és egy sima, sötétkék pulcsit, copfba fogtam a hajam és gyorsan összeszedtem a tancuccaimat. Mire kiléptem az ajtón, úgy néztem ki, mint egy csavargó, vagy legalábbis egy olyan lány aki hetek óta nem találkozott tükörrel. Pechemre én találkoztam, és ennek ellenére néztem ki úgy, ahogy.r
Mikor beértem a suliba, csak még rosszabb lett. Kíra kidőlt valami vírustól, így ma egész napra egyedül maradtam. Zsebre dugott kézzel támolyogtam a folyosón, a 4-es terem előtt. Nyelvtannal kezdtünk, bontott csoportban, ezért kicsit megnyugodtam. Legalább még néhány percig nem kell újra szembenéznem Csabával.
Az óra tűrhető volt, az ikrek mögöttem valami felsőbb éves srácot elemeztek zavarba ejtő részletességgel, de inkább rájuk figyeltem, mint a tanárra. Igaz, nem hozzám beszéltek, de hát, ha egyszer hallok mindent anélkül, hogy hallgatózni akarnék, nem az én hibám.
Ellenben csengetés után gombóc keletkezett a torkomban, és ahogy felfelé igyekeztem a rajz órára, amit általában nagyon szerettem, a gombóc egyre nőtt. A teremben nem voltak sokan, néhány fiú a másik csoportból, és Erika, aki a leghátsó sorban ült, lábát az asztalon nyugtatta és olvasott valamit. Nem is igazán figyeltem oda, csak levágtam magam mellé és bámultam magam elé. Jelen helyzetben nem érdekelt, mit vág majd a fejemhez, minek hord el össze-vissza, ahogy azt a gólyatáborban tette. De ültem mellette, és nem történt az ég világon semmi. Nem szólt egy árva szót sem, sőt talán rám sem nézett. Végül ezt az egészet annak tudtam be, hogy annyira leköti a könyv, észre sem vett. Bár sohasem volt kimondva, a köztünk lévő feszültséget mindenki érezte, ezért sokan néztek rám furcsán, mikor beléptek a terembe. De még akkor sem történt semmi, mikor becsengettek. Még akkor sem, mikor már a tanár is belépett a terembe. Kezdtem magam kellemetlenül érezni. Mintha tudtam volna, hogy valami rossz fog történni.
Körülnéztem a teremben, ügyelve , hogy Erika még véletlenül se kerüljön a látóterembe. Öt hely maradt üresen. Bencéé, Csabáé, Gáboré, Kíráé, és Krisztiáné. Eddig észre sem vettem, hogy Krisztián nincs jelen az órán. Azt hogy a többi három fiú sincs itt, csak onnan kezdtem lassan észrevenni, hogy túl nagy volt a csend. Nem olyan volt a hangulat, mint azt egy ilyen órán megszoktam. Csanád és Olivér is szokatlanul komoran és csendesen ültek a helyükön. Csak néha nyögtek be egy-egy erőltetett, gyenge poént, amin a többiek csak udvariasságból nevettek.
Aztán csengetés előtt néhány perccel megtörtént. Csak egy nagy lökést éreztem, aztán a következő pillanatban elvágódtam a padlón. Az egész osztály egy emberként fordult hátra. Ahogy megpróbáltam felállni éles fájdalom hasított a csuklómba. Felnéztem, de Erika kifejezéstelen arccal olvasott tovább. Mintha nem is ő tehetne arról, hogy most a padlón fekszem.
- Kérem, mi történik ott hátul gyerekek? A szőke feláll, és kimegy! Gyerünk! - kiabált hátra a tanár, majd folytatta az órát. Megalázva, a sírás határán verekedtem fel magamat a padlóról. Mikor megindultam Erika hirtelen utánam szólt.
- 13-as szekrény! Menj már! - mordult rám, és nem hatotta meg, hogy a szemeim villámot szórtak. Kisiettem a teremből, miközben a könnyeim lassan kicsordultak. Nem érdekelt, hogy a táskámat odabent hagytam. Egyetlen gondolatom volt: hogy hazamegyek. Aztán eszembe jutott mit mondott Erika, és hitetlenül felnevettem. Nem tudom, hogy hihette, hogy ezek után még a tanácsát is megfogadom. De a kíváncsiságom végül felül kerekedett a dühön, és a földszintre siettem. Mielőtt kiléptem a lépcsőházból, megtöröltem a szemem, és vettem egy mély levegőt. Még volt néhány percem kicsöngetésig ezért nem is siettem. Úgy terveztem, elsétálok a szekrény előtt, csak úgy, mintha nem keresnék semmit. De mikor odaértem, tényleg nem kellett keresnem semmit. Ugyanis nem volt ott semmi. Fújtam egyet és elindultam visszafelé. Igazán dühös voltam. Ám a lépcsőház bejáratában Erikának ütköztem. Már épp kikerültem volna, de megragadta a karom és maga után vonszolt.
- Eressz el! - sziszegtem a fogaim közt.
- Fogd be! - nézett vissza rám, és megállt a 13-as szekrény előtt.
- Mit akarsz? Nincs itt semmi!
De Erika beletúrt a táskájába és előszedett egy apró fém tárgyat. Egy körömreszelőt, aztán egy másikat is.
- Normális vagy? Ha feltöröd, intőt kapsz!
- Fogd be! - ismételte meg most már hangosabban, majd a lakathoz hajolt. Néhány pillanat alatt végzett, sikerét apró kattanás jelezte.
- Mi a... - kaptam a szám elé a kezem, mikor felismertem a tornazsákot. - Te feltörted Csaba szekrényét?
- Fogd be!
- Hű, de nagyon bő a szókincsed! - motyogtam magam elé.
Erika előszedett egy másik lakatot és azzal zárta vissza a szekrényt.
- Megkérdezném, hogy ez most mire volt jó, de gondolom a válaszod: ,,Fogd be!" - dünnyögtem.
- Gyere!
Bementünk a lányvécébe. Kicsit furcsa helyzet volt. Én és Erika, ketten, egy helyiségben. Ebből semmi jó nem sülhetett ki.
- Fogd! - nyomott a kezembe egy apró, ezüstös kulcsot.
- Na, jó, azt hiszem végre elmondhatnád, mi a fene van!
Megforgatta a szemét, majd gúnyosan elmosolyodott.
- Á, szóval semmit sem tudsz. Tekintve hogy odavannak érted, ezt nem igazán értem, de mindegy. A lényeg, hogy órák után nyisd ki a szekrényt és vedd ki ami benne van. Persze csak azt, ami eddig nem volt ott. Vagyis a tornazsákon kívül mindent. Csinálj velük amit akarsz, de Csabának soha nem add oda.
- Mégis miért kéne rád hallgatnom?
- Nem kell. - vont vállat, és kiment a mosdóból, pont mikor a csengő megtörte a csendet.

* * *

Dupla angol után feszülten siettem le a lépcsőn. Kivettem a kabátom, felvettem és a fejemre húztam a kapucnim. Visszazártam a szekrényem, és vissza sem nézve, kisiettem a suliból. Aztán a park közepén megtorpantam.
- Francba! - dühöngtem, és sarkon fordultam.
Megálltam a 13-as szekrény előtt. A markomban szorongattam a kulcsot. Előfordulhat, hogy Erika csak át akar verni, hogy ez is egy újabb gonosz húzás. Nem tudom miért bíztam benne azok után, amit velem csinált. Minden esetre a zárba illesztettem a kulcsot, és óvatosan kinyitottam. Lélekben minden eshetőségre felkészültem. Persze, én ezt hittem. Mikor azonban óvatosan kinyitottam a szekrényt, kicsit megdöbbentem. Nem volt benne semmi különleges, csak papírok. Kicsi vagy éppen nagy, füzetekből kitépett lapok.
A suliban amolyan szokás volt, hogy egymás szekrényébe üzennek az emberek, mert azt biztos mindenki megtalálja. Erre tökéletes volt a szekrényajtó felső részén lévő apró sáv, ami eredetileg a szellőzés miatt volt belevágva.
Egy darabig csak néztem a szekrényt, aztán fogtam, és az összes lapot a táskámba süllyesztettem.
Otthon mindet kiszórtam az ágyamra. Lerúgtam a bakancsom és török ülésben magam alá húztam a lábaimat. Ahogy egyre többet olvastam el, egyre inkább éreztem, hogy el se kellett volna hoznom őket. Egyik kezemet a szám elé tettem, éreztem, ahogy a könnycseppek végiggördülnek az arcomon. Szép család.  -.-"; Rokon fail.; Szopás, haver. És még sok, ezekhez hasonló üzenet hevert előttem. Sírtam, mert nem értettem semmit. Sírtam, mert el sem tudtam képzelni, miért bántják Csabát ennyien. Sírtam, mert önzőnek és gonosznak éreztem magam, amiért tegnap otthagytam őt, egyedül, mikor szüksége lett volna valakire.
Elővettem a mobilomat, és tárcsáztam.

- Szia! - szóltam bele, amint felvette. - Nem zavarlak?
- Dehogy! Te soha! - mondta Kíra két köhögés között. Hiába volt beteg, a hangja boldog volt és mosolygós. Mint mindig. - Mi a baj, Málnus?
- Hát...
És belevágtam. Mindent elmondtam neki az edzés kezdetétől egészen mostanáig. Csendesen hallgatott, és a zajokból ítélve közben evett valamit. Mikor befejeztem, felsóhajtott.
- Nem is tudom mit mondjak erre.
- Akkor már ketten vagyunk! - nevettem fel kínosan.
- Biztos mindenre van ésszerű magyarázat. Csak várj egy kicsit. Leteszem és visszahívlak, ha jutottam valamire. Ezt át kell gondolnom. Kitartás, Málnus!
Letette, én pedig újra egyedül maradtam a kétségeimmel. Úgy döntöttem, evésbe fojtom a bánatom. Készítettem egy hatalmas szendvicset és bezárkóztam a szobámba. Fél óra múlva meg csörrent a telefonom. Úgy kaptam utána, mintha legalábbis az életem függne ettől a hívástól.
- Na? - kaptam fel a mobilom.
- Figyelj! Van egy egyenletem.
- Egyenlet? - kérdeztem furán.
- Ajj, akkor elmélet. Én matekban gondolkodom.
- Ó, persze, értem! - nevettem fel. - Na, mondd!
- Hát. Többször is említettél családot, rokont, ilyeneket. Mi van, ha Csaba egyik szülője összejött az egyik tanárunkkal?
Egy pillanatra ledöbbentem, aztán jobban végiggondoltam az imént hallottakat. Végül is, miért ne lehetne igaz? Nagyjából minden egybevág. Az új családtag, a megszégyenítés, Bence, aki a bátyja révén jóval több infóhoz tud hozzájutni, mint mondjuk egy másik kilencedikes.
- Igazad lehet. De persze, ez csak egy feltevés. És még így sem illik a képbe Erika viselkedése.
- De. - monda komolyan. - Ha Erika nem olyan viszonyban van Csabával, mint ahogy mi hisszük, könnyen előfordulhat, hogy ő is többet tud.
- Arra célzol, hogy...?
- Hogy talán járnak.
Ez volt az a pont, amikor minden egybe vágott, és mindent megértettem. Nem voltam csalódott, sem szomorú, inkább dühösnek mondtam volna magam. Vajon mi lehetett Erikában, ami más lányokban nincs meg? Vagy éppen bennem?
- Értem. - Csak ennyit tudtam kinyögni. - Most le kell tennem. Köszönöm.
És én csak feküdtem az ágyamon, a mobilomat szorongatva, és azt kívántam, bár nem telefonáltam volna senkinek. Annyival jobb lett volna a boldog tudatlanság.