I. / 14. rész * Ott van a helyed!

Kedves Olvasók!

Nagyon boldog vagyok hiszen újabb feliratkozóval gyarapodott az oldal, így már öten vagytok! Barbara, köszönöm <3 Továbbá átléptétek a 2000 kattintást! :)

Köszönöm az előző részhez érkezett pipákat és kommenteket!

A szám, amit ehhez a részhez ajánlok, egy kis felvezetés a következő fejezethez! A linket lejjebb találjátok, és a videóhoz magyar a felirat, hogy könnyebb legyen megérteni! Kellemes olvasást!

Eszti :)

~~~~~~~~~~~~~

Hétfőn reggel tűrhetetlen állapotban érkeztem meg a suliba. Mivel tegnap este nem volt hangulatom két óra kőkemény nyelvtan magolás után hajat mosni, és ennek tetejébe sikerült elaludnom. Összességében remekül indult a nap...
Épp csengetéskor estem be a matekterem ajtaján. Léna és Vera egy újságba temetkeztek a fiúk meg. Hát ők fiúk. Gábor és Bence egy lapos szendviccsel dobálóztak, Csanád - vagy ismertebb nevén Zsiga - pedig krétával hajigálta őket. Krisztián a padján ült és a nyelvtan könyvét bújta. Odamentem hozzá és kérdés nélkül elfoglaltam a mellette lévő, üres széket. Amióta megtörtént az a bizonyos tesiórás incidens, úgy éreztem, hogy szüksége lehet valakire. Márpedig akár akarta, akár nem, én itt voltam neki. Épphogy csak felpillantott vissza is nézett, és elmerült a szófajok tengerében. Léna és Vera viszont sokatmondó pillantásokat vetettek felém, mire megforgattam a szemem és inkább a matekfüzetemre koncentráltam.
Keresztes tanárnő sugárzó jókedvvel, erőteljesen csapta be az ajtót.
- Na, gyerekek, akkor ma a táblánál bizonyítunk!
Megerősítésként a magasba emelte az ikozaéderét. Ujjai között forgatta a húsz oldalú testet, amely olyan volt, akár egy dobókocka. Biztatóan mosolygott ránk, de én valahogy még ezzel együtt sem éreztem késztetést arra, hogy kivánszorogjak a táblához. Ökölbe szorított kézzel szuggeráltam a matekfüzetem lapjait. Az ikozaéder hangos koppanással érte el a tanári asztal tetejét.
- Ki a négyes?
Hangosan felsóhajtottam és a görcsös szorításon is engedtem. Tudtam a tételeket, mégsem akartam kimenni a táblához. Ellenben Krisztián felemelkedett mellőlem és zsebre dugott kézzel kisétált a tanár mellé.
- Nos, mivel te vagy az első, választhatsz! Melyik tételt szeretnéd?
Krisztián nem válaszolt. Előre-hátra hintázott és tekintetével az ablakot pásztázta. Idegesen tördeltem a kezeimet. Szorítottam érte, szinte lyukat égettem rá a tekintetemmel. Csak szólalj már meg! - könyörögtem magamban, mikor már vagy tíz perce áll szótlanul. A füzetembe pillantottam. A lapok a háromszög belső szögeinek összegét taglalták. Mély levegőt vettem. És feltettem a kezem.
- Igen? - intett felém ingerülten a tanár.
- Ha lehet... szóval én szívesen bebizonyítok egy tételt - nyögtem ki végül.

Az egész csoport egy emberként fordult felém. Hitetlenkedő tekintettel vizslattak, élükön Krisztiánnal. Keresztes tanárnő egy ideig elmélázva meredt maga elé, majd bólintott. Feltápázkodtam és kisétáltam a táblához. Krisztián tekintetét az enyémbe fúrta, de én csak halványan elmosolyodtam, mikor elmentem mellette. És hogy miért tettem mindezt? Erre a kérdésre én magam sem tudtam a választ.
A bizonyítást sikeresen levezettem, bár a kezem annyira remegett, hogy nem tudtam egyenes oldalakat húzni a háromszögemnek.
A csengő félbeszakította Bencét, aki éppen a súlyvonalak kérdését bizonygatta a táblánál - meglehetősen hiányosan. Igyekeztem minél hamarabb elhagyni a termet. Azon agyaltam, milyen óránk lesz, amikor egy kéz ragadta meg a karom.
- Hé... köszi.
Felnéztem Krisztián őszinte, barna szemeibe.
- Semmiség. Megmondtam, nem?
- Mit?
- Hogy rám mindig számíthatsz. - mosolyodtam el.
Azt hiszem akkor, és ott történt valami. Valami, amitől a kapcsolatunk egy egész új dimenzióba került. Nem tudnám megmondani, mi is volt az a bizonyos dolog, amitől minden más lett. Egyszer csak ott volt, és ez jóleső érzéssel töltött el.
Krisztián is elmosolyodott.
- Azt hittem nem gondoltad komolyan.
- Pedig így volt. És még most is komolyan gondolom.
- Kösz.
Egymás mellett indultunk el az olasz terem felé.
- És hogy megy a tánc? - jutott eszembe.
- Abba hagytam. - vont vállat.
- Mi? - hökkentem meg. - De hiszen irtóra tehetséges vagy! Te erre születtél!
- Azt gondolod?
- Hát, abból, amit láttam, maximálisan.
- Én is azt hiszem.
- Akkor meg? - értetlenkedtem.
- Nem azért hagytam abba, mert abba akartam hagyni. Azért fejeztem be, mert be kellett fejeznem. - mondta keserű mosollyal.
Erre nem tudtam mit mondani. Nem is akartam. Csak szótlanul mentem mellette, amíg elértük a harmadik emeleti termet. Az ajtóban azonban mégis megállítottam.
- Mondd, nagyon furcsa lenne, ha most megölelnélek?
- Igen, az lenne. - vigyorodott el. De aztán széttárta a karját. Megpróbáltam ebbe az ölelésbe minden együttérzésemet beleölni, bár semmit nem tudtam erről az egészről. Egyszerűen csak kiborított a tudat, hogy vajon mit élhetett át, amiért egy ilyen döntést kellett meghoznia.
- Na, mi az? - ugrált oda hozzánk Kíra. Krisztián elengedett és bement a terembe. Csak óvatosan megráztam a fejemet, mire vállat vont és egy cukrot dobott a szájába.
- Mióta vagytok ennyire jóban?
- Nem tudom. Csak úgy érzem, van hozzá valami közöm, és mellette akarok lenni.
- Na, jó, ez most kábé úgy hangozott, mintha az anyja lennél, vagy járnátok.
- Amint láthatod, egyik sem igaz. - nevettem fel. - De neki is szüksége van valakire. Senkivel nem beszél az osztályból. Vagy legalább is én nem láttam beszélni.
- Én sem. - értett egyet Kíra, miközben bemasírozott a terembe, és bevágta magát az ablak melletti padsor első padjába. - De akkor most lecseréltél? - röhögött fel.
- Hülye... - forgattam meg a szememet.
Erika lépett be a terembe. Erős sminket viselt, és ismét feketére festetett haját egy piros kendővel fogta hátra. Kockás inget és sötétkék farmert viselt egyszerű, fekete bakanccsal. Az utóbbi időben rá sem ismertem volna a ruhái alapján. Bár a stílusa velem és Kírával szemben ugyan olyan lenéző, és nemtörődöm volt, mint azelőtt, de újabban Lénáékkal sem volt kapcsolatban. Egyedül, felszegett fejjel, büszkén járta az iskolát.
Nagyot sóhajtottam és visszafordultam a nyitott szótáramhoz. Kíra mellettem éppen egy gumicukros zacskóval viaskodott. Feltört belőlem a nevetés, ahogy az erősen koncentráló arcát figyeltem, majd kivettem a kezéből és fejcsóválva felbontottam neki.
- Azt hinné az ember, hogy ha már ennyit eszel, rutinos vagy...
Kíra mosolyogva vállat vont, majd a külvilág egészen eltompult körülötte, ahogy nekiállt elfogyasztani.

* * *

A tesiöltöző most is zengett a pletykáktól. Kírával a folyosón álló zsámolyokon ültünk, és arra vártunk, hogy végre legyen egy kis hely odabenn.
- Sziasztok lányok! Szendrei Málnát keresem! - pillantott a noteszébe a fiúk tesitanára, mikor megállt mellettünk.
- Én vagyok.
Végig mért, majd bólintott.
- A fiúk azt mondták, hogy tagja lennél a csapatnak, igaz ez?
- Hát megkértek, hogy... - kezdtem, de a tanár szúrós tekintettel mért végig és belém fojtotta a szót.
- Akarod, vagy sem?
- Szeretnék játszani.
- Akkor holnaptól kezdve minden délután négykor a nagy tornateremben vagy!
A hideg futkosott a hátamon ettől a pasitól, de nem akartam cserbenhagyni a srácokat.
- Értem. - bólintottam.
- Helyes!
A tanár elviharzott, mi pedig összenéztünk Kírával. Már épp nyitotta volna a száját, mikor megelőztem.
- Igen, biztos.
- Oké-oké! Nem is mondtam semmit! - emelte fel mentegetőzve a kezét, amiben egy szelet csokit tartott. Élvezettel harapott bele. Belőlem pedig kitört a nevetés.
Az öltözőből végre kijött az előző osztály és mi végre bejutottunk. A csengetésig még öt perc volt hátra, így igyekeznünk kellett. Levágtam magam egy padra, ami nagyot reccsent.
- Éljen a biztonság... - dünnyögtem és előhalásztam a tesigatyám. Velem szemben Erika öltözött. Lénáék tőle távolabb öltek egy sarokban.
Ahogy levette a felsőjét egy pillanatra lemerevedtem. Először azt hittem, csak kosz, de nem az volt. A hátán egy tetoválás virított. Pontosabban egy szám. Egy apró, tizenhármas szám. Feleszméltem és becsuktam a szám. A csengő megszólalt és nekem leesett, hogy még semmit nem csináltam. Villámgyorsan kapkodtam magamra a tesicuccom, a cipőmet már csak a teremben kötöttem be.
- Na, hölgyeim!
Szíj tanárnő kettőt tapsolt, csupán, de így is bezengte az egész termet.
- A mai program gimnasztika, aztán futás, utána pedig hasizom- és hátizom felmérés.
Többen felnyögtek, amikor az óra tartalma elhangzott. De ez alatt a néhány hét alatt már megtapasztalhattuk, hogy amit elmond, azt meg is csináltatja velünk. Nincs mese!
A gimnasztika még csak-csak elment, de a két kilométer teljesítése tíz perc alatt, na, az kifogott rajtam.
- Akinek nem sikerült ma összehoznia, holnap újrafutja! - közölte Szíj tanárnő kíméletlenül. Aztán mindenkit beterelt a terembe és jöhettek a felmérések.

* * *

Amikor hazaértem anyát papírhegyek és odaégett ételek kereszttüzében találtam.
- Segítek, oké? - kérdeztem, bár inkább kijelentésnek szántam. Ledobtam a táskám és a kabátom, majd nekiálltam kikaparni a szénné égett palacsintát az edényből. Anya lerogyott egy székre és újra tollat ragadott.
- Túl sokat dolgozol! - csóváltam a fejem. Meg sem hallotta. Már elmerült a számlák és könyvelések tengerében.
Apu most kivételesen itt volt. A fürdőből kiszűrődő hangok alapján éppen Ádámot próbálta meggyőzni a fürdés fontosságáról.
Elmosogattam, és nagyjából újra visszaadtam a konyhánknak a régi külsejét. Már hat óra is elmúlt, mire végre lerogyhattam az íróasztalom mellé. Egy órán át rágódtam a töri anyagon, aztán megírtam a matek- és fizikaleckém, átnéztem az angol szavakat.
Tizenegykor estem be az ágyamba, és szinte azonnal elaludtam.

* * *

~ Come on ~

Mikor péntek reggel beléptem az aulába, két dolog tűnt fel: az egyik, hogy irtózatosan hosszú sor kígyózott a büfé előtt. A másik pedig, hogy Kíra nem evett. Kíra, aki minden reggelét szendvicsek tömkelegével és cukorhegyekkel kezdte, magányosan álldogált az aula egy félreeső zugában és a telefonját nyomkodta. Na, ez volt az a pillanat, amikor végképp hatalmába kerített egy rossz érzés. Az, hogy valami itt nagyon nem stimmel.

Átszeltem a félhomályban úszó előteret és odamentem hozzá.

- Szia! Minden rendben? - kérdeztem. Kíra összerezzent és telefonját a 'ne szólj hozzám, mert álmos vagyok' pulcsijának kenguruzsebébe rejtette.

- Persze! - mondta mosolyogva. - Gyere! Ma kakaós csigát hoztam! Egyet felajánlok!

Karon ragadott, és elindultunk a második emeletre, ahol törivel kezdtük a napot.

Elosztottuk a csigákat: én egyet, Kíra hármat evett meg. Hát igen, visszatért az én régi, jól ismert barátnőm.

A töri óra aránylag kellemesen telt, leszámítva persze azt öt srácot, akiket Kalotay egyessel küldött a helyükre.

Kémián az elektronburok felépítéséből feleltünk. Vagyis megpróbáltunk összekaparni egy kettest. A vicces az egész csak annyi volt, hogy mindössze egy ember felelt. Az osztály viszont egy emberként visszhangozta a megoldást, mit sem törődve a tanár megrovó pillantásaival.

Tesin megint futottunk. Aztán futottunk. És talán még futottunk is... Az óra végén, mikor lerogytam egy padra az öltözőben, annyi vér tódult a fejembe, hogy azt hittem, menten szétrobban.
Kényelemes tempóban öltöztem, azzal a tudattal, hogy a következő órára nem kell készülnöm.Ugyanis énekkel folytattuk a napot. Megigazítottam a nyakláncom, összefogtam a hajam és Kírával az oldalamon elindultunk a második emeleti ének terembe. Itt nem voltak padok, csupán székek, melyekhez fel- és lehajtható asztallapok kapcsolódtak. A kicsi, fekete tábla mellett zongora állt, a terem hátsó sarkában zenelejátszó. Kírával megszokott helyünkre, a kicsi kerek ablakok alatti sarokban helyezkedtünk el. Ezt a területet úgymond, a lányok uralták. A fiúk inkább az ajtóhoz közel a terem másik végébe húzódtak.
Szerettem az énekórákat. Hiába töltöttük meg teljesen az apró termet, az egész hangulat valami megfoghatatlan nyugalommal és békével töltött el, ahogy a sarokból figyeltem, hogyan firkálnak különböző kompromittáló ábrákat a táblára az én drága osztálytársaim. Szórakozottan lapoztam fel a vaskos énekkönyvet, hogy a feleltetés előtt átismételjem az idén eddig tanult dalokat. Kíra szokásához híven evett, most éppen egy muffinnal birkózott.
A tanár a csengőszóval együtt lépte át a küszöböt. A hetesek röhögve törölték le a tábláról alkotásaikat, majd még mindig vigyorogva jelentették a hiányzókat.
- Na, akkor ismételjük át a dalokat, aztán mindenki felel! - közölte semleges hangnemben a tanárnő, majd helyet foglalt a zongora mellett és játszani kezdett. A fiúk dörmögő hangjából messze kihallatszott Kíra magas, tiszta éneke, és az én kevésbé jó, viszont roppant lelkes kántálásom. Léna és Vera még egy dologban hasonlítottak: borzalmas hangjuk volt, amit büszkén vállaltak. Mikor végre mind a hat dalt végigrágtuk a tanár roppant kiszámíthatóan a névsorban szereplő első embert szólította.
- Na, Artán, gyere ide!
Peti - pontosabban az egyik Peti - felállt, és kisétált a zongora mellé. Nem igazán figyeltem arra, hogy mit énekel, ha egyáltalán énekelt. A könyvet bújtam és igyekeztem memorizálni a szöveget. Kíra ötöst kapott, bár ez csak engem nem lepett meg. Gratuláltam neki, aztán újra visszatértem a magoláshoz. Csak arra eszméltem fel, hogy Krisztiánt szólítják. A testtartásából, és a zsebre vágott kezekből azonnal felismertem a matekórai viselkedését. Nem fog énekelni. Naná, hogy nem. És valóban, Krisztián megállt a zongora mellett és a cipője orrát bámulta. Mikor a tanárnő már harmadszorra kezdett bele a dal elejébe, belátta, hogy Krisztiánt nem fogja szóra bírni.
- Mi az, fiam? Vagy énekelsz, vagy leülhetsz egy egyessel, a választás rajtad áll! - mondta egy cseppet ingerültebben, mint általában, és kezeivel a zongora tetején dobolt.
- Köszönöm, jó lesz az egyes. - közölte és visszament a helyére. Szász tanárnő csak tátogni tudott. Akkora levegőket vett, hogy félő volt, talán megfullad.
- Ezt a pofátlanságot! Megjegyeztelek, fiam, megjegyeztelek! - mondta remegő ajkakkal és még nézni is fájt, akkora egyest vésett be a naplóba.
Nem sokkal Krisztián neve után az enyém is felhangzott. Remegő gyomorral kisétáltam.
- Mehet? - nézett rám bátorítóan.
Bólintottam. Szász tanárnő ujjai mesteri gyorsasággal jártak a billentyűkön, én pedig halkan énekelni kezdtem. Hangom egyre csak erősödött, ahogy magamon éreztem Kíra bátorító tekintetét. Féltem, gyomrom összeszűkült, de végigénekeltem a dalt. Behunytam a szemem. Mikor az utolsó hangot is kiénekeltem lassan kinyitottam. Döbbent tekintetekkel találkoztam, amerre csak néztem.
- Ez csodás volt! Ötös! Óra végén szeretnék beszélni veled! - mondta Szász tanárnő és kitörő örömmel írta be a jegyemet.

* * *

- Szeretnélek látni az iskolai kórusban! 

Biztatóan mosolygott, és a válaszomra várt.

- Tanárnő, nem hinném, hogy én olyan jó vagyok. - mondtam halkan. - Kíra sokkal szebben énekel.

- Kíra más eset, neki a komoly zenéhez van jó hangja. Igazi kórusban.

- Igazi?

- Az iskolában két kórust vezetünk. Az egyik hangversenyeken lép fel és iskolai műsorokban. A másik egészen más. Ott hétköznapi számokat dolgozunk fel. Nehéz bekerülni, de neked ott a helyed.

Örömmel vegyes döbbenet ült ki az arcomra.

- Ha érdekel, gyere el ma délután és meghallgatunk.

Bólintottam és kisiettem a teremből. Az ajtóban Krisztiánnak ütköztem. Elmosolyodott, majd bement és becsukta az ajtót. Kíváncsiságom mindennél erősebb volt. Letettem a táskám és fülemet az ajtóra tapasztottam. Hogy mit beszéltek, nem értettem, de egyszer csak felhangzott egy ismerős dal a zongorán. Itt- ott lelassult, ebből pedig arra következtettem, hogy nem a tanár játszik. Aztán pedig az következett, amire igazán nem számítottam. Krisztián énekelni kezdett. Jobban, mint bármelyik másik fiú az osztályban. Vagy talán az egész iskolában. Az én arcomra pedig megmagyarázhatatlan mosoly ült ki, ahogy az ajtónak támaszkodva hallgatóztam.