I. / 27. rész * Fény?

Drága Olvasóim!

Borzalmasan érzem magam, amiért ilyen sokáig elhanyagoltalak titeket! Nem is próbálok meg semmit felhozni a mentségemre. Remélem még maradtatok páran! 

Eszti :)

~~~~~~~

- zene -

Ahogy a hőmérséklet egyre lejjebb siklott, bennem úgy emelkedett az izgalom a pénteken esedékes kívánságosztás miatt. Krisz szokásává vált, hogy kiröhög, ha csak szóba hozom a dolgot, de Kíra és Panka legalább úgy várták a hét utolsó napját, ahogy én.

Az örömöm persze nem volt felhőtlen, mikor végre kézhez kaptam a teljesítendő kívánságot. Tudtam ugyanis, hogy ebben a percben valaki más, egy idegen  - vagy ne adj isten Csaba! – az én kívánságomat olvasta végig.

Kovács tanár úr még mindig eléggé be volt rágva az osztályra a térképes incidens miatt, így összeráncolt homlokkal, kelletlenül ácsorgott a tanári asztal mellet, majd, mikor mindenki kézhez kapta a maga borítékját, összecsapta a két kezét.

- Na, gyerekek, mától kezdve pontosan két hetetek van! Pár percen belül csengetnek, úgyhogy mehettek! Ó, Bence és Olivér! Ti ne nagyon siessetek!

Gyorsan összepakoltam és kislisszoltam a teremből. Ezek szerint valaki mégis elárulta a srácokat. Tudtam, hogy nem szép tőlem, de a lelkem mélyén valahogy örültem ennek.

Mivel péntek délután volt, és nem volt több óránk, bevártam a többieket.

- Mi a terv? – kérdeztem Kírától, mikor végre átverekedte magát a terem ajtajában tülekedő fiúkon.

- Csanáddal megyek moziba.

- Már megint? – nevettem fel. – Tegnap is ott voltatok!

- Igen, de tegnap horrort néztünk, ma meg akciót! És ne becsüld alá a mozis popcorn hatását a szervezetemre! – mondta halálosan komoly arckifejezéssel.

- Akkor ezek szerint mást kell keresnem, akit ma délután boldogíthatok.

- Eljöhetsz velünk is!

Hálásan néztem a barátnőmre, de eszem ágában sem volt megzavarni a randijukat. Gyorsan megöleltem, és elindultam, hogy megkeressem Áront.  Petivel és Lacával ácsorgott, akit egyébként szintén Petinek hívtak, de így egyszerűbb volt, ha szólni kellett nekik.

- Hé, Málna, jössz a csapatba? - szegezte nekem a kérdést, mikor odaértem.

- Milyen csapat? – kérdeztem értetlenül.

- Lézer harcolni megyünk! – kacsintott rám.

- Kéne lány – mondta Peti. Laca egyetértően bólintott.

- Kíra nem ér rá, Lénáék már elmentek és Erikát sem látom sehol – vontam vállat. - Én pedig nem igazán vágyom rá. Úgyis én halnék meg először!

- Más lány is van a suliban – közölte Peti tárgyilagosan.

- Hát, megkérdezhetem a d-s lányokat.

- Jóváhagyom – biccentett Peti, amit kicsit furának találtam, de nem szóltam semmit.

- Kik mennek még? – kérdeztem inkább.

- Elvileg Gábor, Flo, Kozma és Csaba. És hívtam Kriszt is.

Döbbenten meredtem Áronra.

- Kriszt? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Ja, gondoltam itt az ideje, hogy felhagyjon, ezzel a magányosan fogok meghalni életstílussal – tárta szét a karját.

Áron ezzel a kijelentésével óriásit nőtt a szememben. Eddig is nagyon kedveltem, de ez után már tiszteletet is éreztem iránta, azt hiszem.

Mikor kicsengettek elindultam, hogy megkeressem Pankáékat. Gondoltam, a legcélravezetőbb, ha a szekrényüknél próbálkozom, hiszen kabát nélkül úgysem mehetnek haza. Így hát felbaktattam az elsőre és letáboroztam Emese szekrénye előtt. Nem telt bele két perc sem, már láttam is a közeledő égő vörös hajkoronát.

- Szia! – köszöntem mosolyogva.

- Szia, Málna! Ne haragudj, de rohannom kell! Holnap nyelv vizsgázom és még egy csomó mindent át akarok nézni! – mondta miközben bocsánatkérőn pislogott felém.

- Semmi baj! Nem tudod, Pankát merre találom?

- Ha jól tudom, a tesóját várja, mert csinált valami hülyeséget. Azt hiszem, tudod milyen.

- Ó, igen, Bence! – forgattam a szemem.

- Ah, nem Bence! Balázs!

- Balázs? – kérdeztem meglepve.

- Igen – sóhajtotta.

- Ez nem úgy hangzott, mint egy szerelmes sóhaj – mondtam bizonytalanul.

Emese rám nézett, zöld szemeiben könny csillogott.

- Ne haragudj! – törölte meg a szemét. – Tényleg sietnem kell!

Felkapta a táskáját, becsukta a szekrényét, és a kabátját már menet közben, sietve vette magára.

Még mindig a történtek hatása alatt siettem le a földszintre, hátha Panka is a szekrényéhez ment. Úgy tűnt, ma rám mosolygott a szerencse, hiszen barátnőmre derékig a szekrényébe mélyedve találtam rá.

- Szia, Panka!

- Oh, helló! – nyögte és kikászálódott.

- Mit csinálsz?

- Rendet, azt hiszem. De pár perc és úgyis megunom, szóval várhat! – legyintett. - Mit szeretnél?

- Ráérsz most?

- Attól függ – fonta keresztbe a karját.

- Az osztályomból pár srác lézer harcolni megy, vagy tudom is én, és kell nekik a csapatba pár lány – közöltem.

- Menjünk! – vigyorodott el. – Már halálosan elegem van a hülye bátyáimból, meg az összes nyomorult ballépésükből!

- Én nem megyek.

- De miért? Biztos tök buli!

- Már más programom van - mondtam neki, és közben arra gondoltam, hogy minél hamarabb hazaérhessek.

Barátnőm erre vállat vont, így hát Pankával az oldalamon tértem vissza a fiúkhoz. Már teljes volt a csapat. Igen, Csaba és Krisztián is ott álldogált a többiek közt. Mindketten elmosolyodtak, mikor megláttak.

- Na, csak egy? - nézett rám Áron szemrehányóan, de közben vigyorgott. Panka felvonta a fél szemöldökét. - Menjünk és gyilkoljuk le egymást!

* * *

Elvigyorodtam, ahogy elképzeltem szegény Pankát, amint fegyverrel a kezében, kötött kis ruhában és telitalpú csizmában lelövi, akit éppen meglát, de mégis örültem, hogy inkább hazajöttem.

Forró teát iszogatva nézelődtem a könyves polcomon, de nem tudtam eldönteni, mit olvassak. Leültem az íróasztalomhoz, bögrémet a többi bent felejtett darab mellé tettem. Beletúrtam a táskámba és kirámoltam a tankönyveimet. Az angol könyvemből egy sárga boríték hullott a padlóra. Csodálkozva vettem fel. Egészen megfeledkeztem a kívánságokról. Feltéptem a tetejét és kicsúsztattam a fehér lapot. Vele együtt egy boríték is a kezembe akadt.

Kedves ,,Jótevő"! 

Mivel a Karácsony úgy is a megbocsátás/szeretet/boldogság és mit tudom én még minek az ünnepe, úgy érzem ideje tiszta lappal indulnom itt. Kicsit furcsa úgy levelet írni, hogy fogalmam sincs, ki fogja olvasni. Persze akkora szerencsém úgy sem lehet, hogy az olvassa először, akinek szántam. Ezért az én kívánságom az, hogy az utolsó nap, a szünet előtt add át ezt a borítékot, amit mellékeltem. Mellékeltem? Úgy írom ezt a hülye levelet, mintha a saját nagyanyám lennék! Mindegy is. A lányt, akinek ezt adnod kell, Kelemen Kírának hívják, és a 9.c-be jár. 20-án a négyes teremben találod majd, mert az az osztályfőnöki terme.

Köszönöm, és Boldog Karácsonyt!

B. E.

Miután végig olvastam, az első gondolatom az volt, hogy ki és miért ír levelet Kírának? Ott hevert előttem az asztalon a kis, halványkék boríték, a jobb felső sarkára valaki a Nyisd fel! feliratot firkálta. Felhúztam a térdem és átfogtam összekulcsolt kezeimmel. Mégis hogy a fenébe fogom kibírni két héten keresztül, hogy ezt magamnál tartsam anélkül, hogy felbontanám, vagy elfecsegném Kírának?
Újra átfutottam a levél sorait. Vajon milyen tiszta lapra gondolhatott, aki írta?
A gondolataim ide-oda cikáztak. Végül a borítékkal a kezemben felálltam és a könyvespolcomhoz sétáltam. Végigfuttattam az ujjaim a kötetek gerincén. Óvatosan kihúztam a Római Mitológiát és a borítékot a könyv közepébe helyeztem. Ezt úgy sem fogom valami gyakran nyitogatni - forgattam meg a szemem.

* * *

Annak ellenére, hogy két nap alatt valóban nem kezdtem el érdeklődni a római mitológia iránt, a hétvégén elég gyakran tévedtem a könyvespolc felé. Majd' megölt a kíváncsiság, és így, hogy a levél egyenesen Kírának volt címezve, még inkább érdekelt a tartalma.
Hétfő reggelemet egy első óra: matek kombináció tette abszolút tökéletessé. Kírát látva újra csak a boríték jutott eszembe. Kipirosodott arccal ült egy padon és a termoszát szorongatta.
- Milyen volt a hétvégéd? - kérdezte mosolyogva mikor leültem mellé.
- Tanultam. Ettem. Aludtam. Összességében? Tartalmas! - nevetett fel. - És neked?
- Hasonló. - És közben őrlődtem és fel-alá mászkáltam a lakásban, tettem hozzá magamban.
Szerencsére a kívánságokról egy szót sem kérdezett, aztán csengőkor elment az infóterem felé.
A mai napon meglepően sokan hiányoztak, pedig elvileg semmilyen dolgozat nem volt várható. Matek órán mindössze kilencen lézengtünk a teremben, így Keresztes tanárnő megszánt minket és csupán egy oldalnyi feladatot kellett megoldani a tankönyvből. Alig vártam, hogy kicsengessenek és végre olaszra mehessek. De aztán az sem kötötte le a figyelmemet. Csak hallgattam, amint Monica, a fiatal olasztanárnő, lendületesen hadovál nekünk az igeragozásról, és közben egyre csak a levélen járt az eszem.
Tesi óra előtt, az öltözőben, a d-s lányok elemükben voltak. Panka el volt ájulva az osztálytársaimtól, és nem tudtam nem észrevenni, hogy minden második szava az 'Áron' volt. Rita a maga visszafogott stílusában mesélte el Kírának, hogy valami felsőbb éves srác elhívta randizni, de nemet mondott neki, mert tudja, hogy az egyik évfolyamtársunknak tetszik az a fiú, és nem akar konfliktust.
Emese szótlanul ült a sarokban és hosszú, vörös fürtjeivel játszadozott. Aggódtam érte.
Egész tesiórán röplabdázhattunk, én Lénával, Verával és Ritával voltam egy csapatban, mivel Szíj tanárnő humoros kedvében összeállított egy csupa szőkékből álló csapatot. Játék közben zenét is hallgathattunk, szóval összességében elég jó volt a hangulat.
Óra után, az öltözőben Panka leült mellém a padra.
- Szerinted Áron... - kezdte.
- Tőle kérdezd, ne tőlem! - vágtam közbe mosolyogva. Panka gyönyörű lány volt, hatalmas, kék szemekkel, és bolond lett volna az a srác aki visszautasítja. Kicsit úrrá lett rajtam a féltékenység, ahogy belegondoltam, hogy esetleg egy párt alkossanak Áronnal, de mégis tudtam, hogy boldog leszek ha ez esetleg bekövetkezik.

* * *

Órák után kedvtelenül baktattam a díszterem felé, hogy egy újabb egyhangú próbán vehessek részt. Peti már a színpadon rohangált és a díszletet rendezgette. Áron a díszterem hátsó felében ült a félhomályban és a szövegkönyvét lapozgatta. Léna és Vera a színpad előtt nyújtottak, miközben fél füllel Jakab tanárnő gondolatait hallgatták a koreográfiájuk hiányosságairól.
- Öt perc és kezdünk! - kiáltotta Peti csak úgy a nagyvilágba.
- Egy újabb szép délután, mi?
Krisz megállt mellettem és zsebre dugta a kezét. - Hol van a barátnőd? - nézett le rám.
- Gondolom Csanáddal. Miért?
Krisztián megvonta a vállát.
- Krisz! Gyere fel! Mire vársz?! - szólt rá Peti sürgetően. - Te is gyere! - intett felém.
Mindketten felléptünk a színpadra.
- Alig pár hetünk van! Pontosabban kettő! A szöveget már tudjátok, most az érzésekre kell rágyúrni! Te! - bökött Krisz felé. - Úgy játszod a reménytelen szerelmest mintha még sose láttál volna nőt! Több átélést! Kíra azért elég jó nő, szóval remélem nem lesz gondod ezzel! Málna, te elég jól adod az ártatlan kis szende szüzet, bár a mozdulataidban akad kivetnivaló. Ó, Erika! - kiállott le a színpadról, majd faképnél hagyott minket.
- Hát, ez elég őszinte volt - néztünk össze.
- Nem tudom mit vár tőlem - vont vállat Krisz. - Nem tudok elég jól szenvedni? Ám legyen. De hagyhatná hogy megőrizzem a méltóságom! Nem fogok sírni, könyörgöm!
- Majd én megríkatlak! - böktem oldalba a könyökömmel.
- Azt el is hiszem.
- Srácok! Munkára! Az elejétől kérném!
Peti kettőt tapsolt, majd beült az első sorba.
- És! Fény!
Máté, aki a fényeket kezelte, most lassan feltekerte a középső reflektor kék fényét.
- Zene!
Csanád elindította a zenét.
- Oké, mehet!
- Hajrá! - súgtam Krisznek, mielőtt kilépett a függöny mögül.
Erika a színpad másik oldalán várakozott, Kíra pedig a színpad közepénél, hátul. Most egy csapat fiú rontott fel a színpadra, az ő feladatuk az volt, hogy tomboljanak és hangosan, vidáman kiabáljanak. Erre a szerepre Olivérnél, Bencénél és Áronnál jobb embereket nem is találhattak volna.
- Hó! - mondta most Peti.
Léna mellőlem lépett be, míg Vera a másik oldalról. Mindketten egy-egy kosarat tartottak a kezükben, és úgy tettek mintha elhintenének valamit. Az előadásra a kosárkák majd csillámmal és hungarocell törmelékkel lesznek megtöltve.
Annyira kecses és könnyed volt a mozgásuk tánc közben, hogy mindig elcsodálkoztam rajta.
A darab lényegében arról szó, hogy Nate és Auróra boldogok, de a lány egyszer csak otthagyja a fiút. Nate ezért karácsony éjszakáján az öngyilkosságot fontolgatja. A fény és a sötétség végigkísérik ezen a rögös úton, támogatják, eltaszítják, kételyek közé sodorják, míg végül a fiúra Auróra talál rá annak a háznak a tetején, ahol legelőször találkoztak pont egy évvel ezelőtt, szilveszterkor. Nem éppen könnyű feldolgozni ezt a témát. Nem csoda hát, hogy Krisztiánnak meggyűlik a baja a szerepével. Végül is úgy döntöttünk, hogy nem musicalként adjuk elő, de Kíra mégis elénekel majd egy dalt a darab legvégén.
Hirtelen Peti kiabálását hallottam.
- Nem hiszem el! Mégis hányszor kell még elpróbálnunk, hogy megértsd? Csak akkor fordulsz meg, mikor megérinti a karod!
Óvatosan kinéztem a függöny mögül, hogy lássam mi történik. Éppen az első találkozás jelenetét próbálták. Peti idegesen túrt a hajába, majd fogta magát és kiviharzott a díszteremből.
Nem haboztam sokat. Beszaladtam az öltözőbe és az abból nyíló kis ajtón keresztül máris a folyosóra jutottam. Láttam Peti távolodó alakját. Futásnak eredtem. Valószínűleg meghallotta, hogy követem, mert hátrafordult. Ahogy odaértem, megálltam előtte.
- Ne! Ne szólalj meg! Egyáltalán mi a francot akarsz? Mit tudsz te?! Szart se! - mondta fojtott hangon.
A szívem hangosan vert a mellkasomban.
- Látom... - kezdtem, de a hangom elcsuklott. - Látom, hogy szükséged van valakire. Tagadhatod ameddig csak jólesik, de senkinek sem könnyű! Elhordhatsz, aminek csak akarsz, de tudd, hogy rajtam kívül nem sokat törődnek vele, hogy mi van veled! Mert ha figyelnének, tudnák mit tervezel!
Éreztem, ahogy egy forró könnycsepp végigszánt az arcomon. Szinte kiabáltam. Nem érdekelt mennyire igaz, amit mondok. Ha kell százszor is megvádoltam volna alaptalanul, ha ezzel biztosan megtudom, hogy semmit sem tervez.
Peti azonban nem akadt ki, mint ahogy azt vártam. Némán meredt rám. Szemében ott ült az a megmagyarázhatatlan, mély szomorúság. Lesütötte a szemét.
- Talán mégis - mondta félhangosan, majd megfordult és elment, engem pedig ott hagyott a könnyeimmel, és azzal a nyomasztó, borzalmas érzéssel, hogy ezt most nagyon nem kellett volna hangosan kimondanom.
- Mi történt? - kérdezte mögöttem Áron halkan. Én pedig csak megfordultam és sírva repültem a karjaiba. Áron pedig szorosan ölelt magához, némán, és úgy éreztem, amíg a mellkasára hajthatom a fejem, semmi rossz nem történhet.
Egy kis idő múlva eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen.
- Mit mondott neked az a köcsög?
- Ő... ő... semmit. Csa.. csak én.
- Jól van, gyere, mosd meg az arcod, és nyugodj meg.
Áron bekísért az egyik mosdóba, hogy melyikbe, fogalmam sincs. Megmostam az arcom jéghideg vízzel, és éreztem, ahogy a vérem lehűl, és a szívem ismét normálisan kezd verni.
- Összekentem a pólódat! - néztem Áronra és újra könnyek gyűltek a szemembe.
- Nehogy újra elkezdj bőgni! - forgatta meg a szemét és fél karjával átölelt. - Van mosógépünk!
- Vége a próbának? - kérdeztem.
- Mivel elkergetted a rendezőt, igen.
Gondolom megint látta, hogy eltorzul az arcom mert megcsiklandozott, aztán fenyegetően rám nézett.
- Nincs sírás! Nem bírom a hisztis lányokat! Szedd össze magad, Málna!
- Úgy lesz, ígérem! - töröltem meg a szemem.
- Nagyon helyes! Na, gyere, hazakísérlek! Nem bocsátanám meg magamnak, ha elcsapna egy kamion, amíg ilyen állapotban támolyogsz hazafelé! - mondta, majd még mindig átkarolva a vállamat, kirúgta a mosdó ajtaját. A női mosdóét.